Szimplán csak besétál. A Duna fölött, a hídon - rituális előhangot kanyarítva évi fotóesszéjéhez - elsőnek saját tenyerét, karszalagját, gyűrűjét fényképezi le. Nyakában húsz esztendeje ugyanolyan típusú gép lóg. Csendesen szemlélődik, könnyedén lépdel. Alkonyatkor aztán elérkezik az ő ideje. A szórt fényben koncentrált figyelemmel járja a színpadok környékét. Bakancsokra, bőrkabátokra, kialvatlan-álmodozó fesztivál-szempárokra, elmosódott sminkekre fókuszál. Arcokra les, hisz az arcokra írt történetek foglalkoztatják.

A Balázs Béla-díjas, két ízben World Press Photo aranyérmes, Magyar Fotográfia Nagydíjjal kitüntetett Benkő Imrének 2002-ben jelent meg a Sziget első tíz évét dokumentáló Arcok című albuma. Idén a Sziget Múzeumi negyedében, a Mai Manó Ház sátrában ennek anyagából készült ízelítő a fesztiválozók számára. Ám Benkő a legutóbbi tíz fesztivált is végigfotózta. A második dekád felvételeiből készült válogatást a Mai Manó Galériában állították ki. Alábbi sorok ez utóbbi tárlatot kívánják bemutatni.

Azzal tehát, hogy a Sziget második évtizedének portréiról szól ez írás, látszólag fél-arcél készül. Csakhogy úgy hiszem, bármelyik részt tükröznénk is a tengelyére, közel azonos végeredményhez jutnánk. Az anyag erejét dicséri, hogy szinte beazonosíthatatlan, melyik fotó mikor készült. A húsz év képei így egy hangulatában és színvonalában is egységes - és egyre bővülő - elbeszéléssé állnak össze, amelynek epizódjai voltaképpen gond nélkül felcserélhetőek volnának. Benkőt ugyanis nem az „egy hét együttlét" Diákszigetéből monstre fesztivállá felnőtt rendezvény terebélyesedése érdekli, hanem valami, ami kezdettől konstans. A Sziget-érzés.

Igaz, eltűntek a hőskor fej köré glóriát rajzoló hálózsákjai, s az akkord-ütközetek harctéri halottaiként a réten pokrócba, melegítőbe burkolózók is a múlt ködébe vesznek már. Az egyik mostanában készült képen látható beesett arcú, lófarokba kötött sörényű ifjú ellenálló viszont érkezhetett volna akár egy Neurotic-koncertről, de könnyű szerrel elvegyülhetne a Benkő által ugyancsak megörökített, a nyolcvanas évek elején duhajkodó tabáni vagányok között is. A fotós ugyanis nem az öltözék- vagy testékszer-divat változását dokumentálja, archívumába ehelyett archetipikus fesztiválarcok kerülnek. A fejkendős léggitározó, a kedvencével együtt-üvöltő, a békés sörkortyolgató, a magát extázisba táncoló és a földbe gyökerezett lábbal, lenyűgözve bámuló. A zenét ünnepként megélő, illetve a koncert után fáradtan lerogyó. Szóval a mindenkori Szigetelő.   

Mert Benkőnél a Sziget főhőse egyértelműen a fesztivállátogató. Érte van headliner, lángos és sörcsap. Találgathatjuk persze, hogy az emelvényen ki zenél éppen. A sűrű feketébe bújt, ezüsttől nehéz csuklójú, trendből morcos vámpírlányok például alighanem egy belező-metál banda hangolását hallgathatják. A szögecses övet hordó mohikánfrizurás, antikapitalista lókötők pedig minden valószínűség szerint dallamos punkzenére, könnyed pogóra várnak. Még izgalmasabb kérdés, kiket nézne meg legszívesebben a pizsamába és tornacsukába öltözött két dandy, vagy ki lehet a bálvány, akire aléltan bambul egy bikini felsős lány. De bármennyire birizgálja is fantáziánkat, a zenész nem látszik a képeken. Kilétét illetően legfeljebb csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Bár egy-egy fotó láttán óhatatlanul akkordok csendülnek fel a fejünkben, s olykor a lábunk is a közönséggel dobol, ilyenkor képzeletünk játssza a taktusokat. Benkő arcképcsarnokának háttérzenéje szólal meg bennünk - a fotós a színpadtól a tánctér felé fordul, a rajongóra figyel, hőse a publikum.

A Benkő által - más sorozataiban is - előszeretettel alkalmazott alsó perspektíva, s a benne ezúttal megbújó finom irónia véleményem szerint ugyancsak a hőssé avatás érdekében tett gesztus. Benkő elvegyül az emberrengetegben és objektívével annak minden rezdülését leolvassa. Néhányan meglátják ugyan lencséjét, farkasszemet néznek a masinával, de a legtöbben ügyet sem vetnek rá. Dúdolnak, ugrálnak, mosolyognak tovább. A zenébe feledkeznek, a színpadra merednek. Láthatóan nem pózolnak. Őszinte, rajongó arcukat mutatják. Ezáltal Benkő - médiumként használva mintegy vonásaikat - a fesztivál történeteiről fogalmaz meg valami lényegit.

Hisz a megörökített arcok beszélnek. Érdekes összehasonlítani a fesztiválozók éteri nyugalmát a Benkő által 1994-ben, az ózdi kohászat felszámoló munkásgyűlésén - ugyancsak a tömeg közé hatolva - készített, az Acélváros című albumban látható fotón szereplők fáradt nyugtalanságával. A várakozás vibrálása közös. Csakúgy, mint az egy irányba meredő szempárok. Ám a Sziget kíváncsi szemei helyett Ózdon reménytelen, lemondó tekinteteket talál a kamera. A zenészeket váró, ujjongó, széles gesztusok az acélipari dolgozók zsebre vágott kezeivel, leengedett vállaival kerülnek kontrasztba. A szűk bőrkabátok itt is, ott is státuszszimbólumok végső soron. A Hajógyárin csoportképző signumok, az acélműben egy életforma végének tanúi.

Legát Tibor azt írja az Arcok album előszavában, túl könnyű préda, éppen ezért veszélyes üzem Sziget-sorozatot készíteni. Hiszen a fesztiválokról évről évre ránk zúduló színes kép-zuhatag  a felszínt kaparássza csupán. Benkő kerüli a hivalkodást azzal is, hogy fekete-fehérben nagyít. Nem elégszik meg továbbá egy-egy geg felmutatásával, ismerni és megismertetni vágyja a helyet, amely egy hétig város a városban.

Benkő fotói magától értetődő természetességgel kínálják a belehelyezkedés lehetőségét. Leírnak, de a képolvasás hangneméről magunk dönthetünk. Szó sincs egyértelmű kijelentésekről, a fényképeken inkább kérdések bujkálnak. Van úgy, hogy a megörökített szempárokkal közösen óhajtunk, vagy a rezgő hangszálakkal együtt legszívesebben mi is felkiáltanánk. Rajtunk áll, mennyire kerülünk közel a helyzetekhez. Benkő csak a hídon kísér át minket. Akkor lefotózza karját és attól fogva képes elfeledtetni a fényképezőgép jelenlétét. Magunkra hagy egy-egy taktussal, majd belénk karol és velünk jön egy újabb helyszínre. Kattint. Aztán szimplán csak kisétál.