Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor átestem az első néhány dánfilmélményemen, azt hittem, valami olyasmit fedeztem fel, ami valamilyen különös oknál fogva rezonál az én belső világommal. Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Thomas Vinterberg vagy épp Lars von Trier filmjei olyan húrokat pengettek meg bennem, amire korábban százból alig néhány hollywoodi produkció volt képes. Kellett egy kis idő, mire rájöttem:

A dán film, mint olyan, már-már önálló intézménnyé vált.

Ennek egyik fő oka a Lars von Trier és Thomas Vinterberg által fémjelezett Dogma 95 mozgalom lehet, amely a kilencvenes években – Hollywood mintegy antitéziseként – egy új, radikális filmnyelv kidolgozására tett kísérletet. Igaz, ez a mindennemű formai esztétikától megfosztott irányzat rövid időn belül már a megálmodóinak sem kellett, hiszen rámutatni valamire, ami rossz, majd a tökéletes ellenkezőjét csinálni, önmagában nem megoldás. Sokkal fontosabb, hogy az akkor megfogalmazott 10 szigorú szabály mentén

Látásmódjuk, kérdésfeltevéseik, morális önreflexiójuk egészen egyedülálló, groteszk helyzeteikkel, az emberben – na meg a művészetben – való rendíthetetlen hitükkel minden évben legalább néhány olyan filmet létrehoznak, amelyek húsz, harminc, ötven vagy száz év távlatából is megállják majd a helyüket.

Most kiválogattunk öt igazán felejthetetlen jelenetet (hatásosságuk alapján növekvő sorrendben), amelyeket a legjobban szerettünk ezekben a filmekben – s közben vérzik a szívünk azokért a pillanatokért, amelyek nem fértek be egy cikk keretei közé.

5. Mi a jó és mi a rossz? – Kínában kutyát esznek (1999)

Lasse Spang Olsen akciófilmnek álcázta 1999-es alkotását. Ez valójában egy fekete komédia arról, lehetséges-e rossz eszközökkel elérni a jót. Főhősünk, Arvid, egy teljesen átlagos kisember, aki egy nap megakadályoz egy bankrablást. Tettét azonban megbánja – a börtönbe juttatott rabló terhes barátnője ugyanis felkeresi, és iszonyatosan leszidja, amiért hősködött, mondván, a gyerek felnevelésére kellett volna a pénz. Arvid ezért felkutatja gengszter bátyját, hogy segítsen neki pénzhez jutni, amit a nőnek adhat. Innentől kezdve újabbnál újabb bűncselekményekbe bonyolódnak, mígnem a történet egy tömeglövöldözésbe torkollik, ahol több ártatlan ember is meghal. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, nem igaz? De nem ebben a filmben, ugyanis itt megjelenik a Pokol és a Mennyország egy-egy küldöttje. Utóbbi karon fogja, és felvezeti Arvid lelkét egy lépcsőn, miközben elmagyarázza neki: nem kell, hogy bűntudata legyen. Isten pontosan tudja, hogy jó szándék vezérelte, a neve ezért ott szerepel a Mennyországra érdemesek listáján. „Ha helyes dologban hittél, helyesen cselekedtél. Nem számít, más mit mond” – árulja el neki. Eközben a pokol küldötte egészen pitiáner bűnökért kárhozatra ítéli az áldozatokat. 

4. Meddig ember az ember? – Egy jobb világ (2010)

Susanne Bier filmdrámája ugyancsak a morális konfliktusokat állítja a középpontba, arra keresve a választ, hogyan maradjunk úgy emberiek, ha körülöttünk a világ újra és újra a kegyetlenséget jutalmazza. A történetnek két fő szála van, két család, amelyek sorsa egybefonódik. A mi cikkünk szempontjából az orvos, Anton szála a fontos most, aki Dánia és egy szudáni menekülttábor között ingázva látja el feladatát, a gyógyítást. Anton a végletekig hisz abban, hogy az erőszak semmire sem megoldás, egy ponton saját fia előtt hagyja, hogy megpofozza egy agresszív autószerelő, csak hogy bebizonyítsa: ő az erősebb, amiért nem fél és nem üt vissza. Szudánban azonban az ő jóérzését is kikezdik: a táborban egy súlyos sérüléssel a lábán megjelenik az a pszichopata helyi hadvezér, akinek áldozatait korábban kezelnie kellett. Anton orvosi esküjénél fogva őt is ellátja némi hezitálás után. A kegyetlen hadvezér embertelensége később azonban felbőszíti, ezért kirángatja őt a sátorból, és a helyiek közé dobja, akik – megtorolva korábbi sérelmeiket – halálra verik. Valódi adrenalindopping ez a pillanat, mintha maga Dosztojevszkij írta volna. 

3. Az utolsó dal – Táncos a sötétben (2000)

Nehéz pusztán egyet kiválasztani Lars von Trier filmográfiájának megannyi, húsba maró pillanata közül, de kétségtelen, hogy 2000-es, Arany Pálma-díjas alkotásának végső jelenete viszi a prímet mind közül. A főhős a Björk által alakított Selma, a legártatlanabb, legtündéribb édesanya, akinek mindössze két vágya van a világon, mielőtt végleg elveszíti a látását. Egy: összegyűjteni elég pénzt a fia szemműtétjére, hogy ő ne vakuljon meg. Kettő: szerepelni egy musicalben, „mert a musicalekben soha semmilyen szörnyűség nem történik”. Selma azonban egy egészen felkavaró jelenetben akaratlanul gyilkosságot követ el, amiért a halálsorra küldik, ahol már többé a fejében megelevenedő musicaljelenetek sem segítik, hogy egy kis időre magára hagyja a kietlen valóságot. Amikor azonban a kivégzőhelyre vezetik, megtudja, hogy sikerült a fia szemműtétje, így felszabadultan belekezd utolsó, hátborzongató dalába, miközben a kötelet a nyaka köré fonják. „Ez nem az utolsó dal. Nem szól a hegedű. A kórus is olyan csöndes, és senki sem perdül. Ez az utolsóelőtti dal. És ez minden, minden." 

2. Amikor a groteszk már túl groteszk – Ádám almái (2005)

Kötve hiszem, hogy létezik szebb film Anders Thomas Jensen drámájánál – mármint az egész világon. Az Ádám almái tipikusan jó példa arra, amikor egy alkotás minden újranézéssel valami másról szól, mint korábban. Együtt változik a nézővel, ha kell, szórakoztat, ha kell, elgondolkodtat, nem kisebb témákról, mint hogy hogyan érdemes élni az életet. Kifejezetten a példabeszédek hangvételére emlékeztet, amelyet Anders Thomas Jensen igyekszik a groteszk folyamatos fokozásával ellensúlyozni – minél magasztosabb értelmet nyernek a látottak, annál furcsábbá változik a történet. Olyannyira, hogy a végkifejlethez közeledve az egyik karakter, egy orvos – aki ennek a groteszk világnak a szerves része – megelégeli a dolgokat. Számára is elviselhetetlenek lesznek a túlzások, miután az egyik főszereplő, Ivan nemcsak hogy túlél egy fejlövést, de a golyó épp az agydaganatát találja el, így kvázi „meggyógyítva” a férfit. „A fenébe is. Olyan helyre akarok menni, ahol az emberek meghalnak, amikor betegek, és nem cowboy-pirítóst esznek az udvaron, miután fejbelőtték őket” – mondja, miközben összeszedi a holmiját, majd lelép.

1. A tekintet – A vadászat (2012)

Mads Mikkelsen annyira briliáns, hogy tulajdonképpen dicsérni sincs már értelme. Nincs olyan filmrajongó, aki ne értene egyet abban, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb színésze. Számtalan felejthetetlen alakítása közül is kiemelkedik azonban Thomas Vinterberg 2012-es mesterműve, amelynek köszönhetően Cannes-ban meg is kapta a legjobb férfi főszereplő díját. A film főhőse Lucas, akiről egy nap felmerül a gyanú, hogy bántalmazta legjobb barátja, Theo kislányát. A férfi hiába próbálja meggyőzni a közösséget ártatlanságáról, lassacskán mindenki elfordul tőle. Lucas megpróbál teljes életet élni, ám ez nem lehetséges, a „társadalom” nyilvánvalóvá teszi, hogy nem kér belőle. Karácsony este, miután otthon lerészegedett, úgy dönt, csak azért is elmegy az éjféli misére, sőt a legelső padsorba ül be, ahonnan hátrafordul, és tekintetét barátjára szegezi. Theo ugyanis azt állította a film elején, hogy Lucas szeméből meg tudja ítélni, hogy hazudik-e. Lucasból a mise közepén végleg felszínre tör az addig elfojtott kétségbeesés és düh, így odaáll barátja elé, arra kérve, még egyszer, utoljára nézzen a szemébe, és mondja el, mit lát. Katartikus jelenet, a rengeteg frusztráció egyszerre robban ki belőlünk, nézőkből a főhőssel együtt. Mads Mikkelsen tekintetére pedig nincsenek szavak. Így csak nagyon kevesen tudnak nézni.

Fejléckép: Kínában kutyát esznek, A vadászat, Táncos a sötétben, Ádám almái, Egy jobb világ (Fotó/Forrás: Port.hu, Facebook)