- Ez sokadik közös munkád Szász Jánossal. Egy 2007-ben nyílt tárlatodon ő nyitotta meg a kiállítást, és ugyanebben az évben készült az Ópium című filmje, amelyben te is közreműködtél. Honnan ered az együttgondolkodásotok?

- Az Ópium volt az első olyan munka, ahová hívott, és azóta, ha olyan jellegű filmet vagy színházi előadást készít, amelyben az én munkámra is szükség lehet, akkor felkér. Voltunk Oslóban, ahol videót készítettem neki, Gyulán színházi díszletet, most pedig a Pesti Színházban készült előadásban megint (Az álomkommandó, Szász János rendezése - a szerk.) dolgoztam vele. Ha a film vagy darab hangvételéből adódóan szükség van a látásmódomra, akkor rendszerint gondol rám.

- Szász János a Taxidermia megtekintése után kért fel téged az Ópiumba, ahol egészen speciális minőségben, „special art designerként" vettél részt a munkában. Mit jelent ez pontosan?

- A filmes kreditrendszerben ez egy nem létező titulus, amit én találtam ki. Nagyjából arra tudnám lefordítani, hogy én vagyok az a figura, aki a díszlettervezőn túl mond és tervez dolgokat, ami aztán belekerül a filmbe, vagy nem. Képzőművészként is tevékenykedem, ami segítségemre van, ha a rendezők egy vizuális elemnél a szokásos „designoskodáson" túl összetettebb jelentéstartalmat szeretnének láttatni.

- Ez intenzív együttgondolkodást feltételez, hogy te is jelen legyél és megoszd a felmerülő ötleteidet a rendezővel. Így van?

- Szász Jánossal nem szoktunk hosszasan megbeszélni, megbízik bennem. A nagy füzetben szerepel ez a bizonyos napló (maga a nagy füzet). Amit kézzel készítettem, montázsok újságkivágásokból, bogarakból, növényekből (kalligráfia: Szász-Benzúr Zsuzsa). Az alapanyag egy része a Tolnai Világlapjából származik, tehát korhű. Ez az, ami a film valóságában is körülvehette a gyerekeket. János csak annyit kért, hogy olvassam el a könyvet és a forgatókönyvet, és készítsem el állóképekben azt, ami nem elmondható. Az eredeti Agota Kristof-könyv nagyon száraz, szikár, érzelemmentes szöveg. A film is ilyen hangvételű, de a naplóban megjelenhettek a szélsőséges érzelmek kivetülései, és ily módon megmutathatóvá válik, hogy valójában mi kavarog az ikrek lelkében.

- Hasonlított ez a feladat a korábbi munkáidhoz?

- A Taxidermia és az Ópium is más jellegű munka volt. Ezekben tárgyiasítani kellett egyes jelentéseket díszletelemek formájában, amelyek aztán önmagukon túlmutatva többet mondtak el, mint az alapfunkciójuk. A nagy füzetnél ez egy grafikai feladat. A filmben ritkán jelenik meg a napló, de amikor mégis, akkor másfajta vizuális nyelvet hoz működésbe, amely igen hatásos tud lenni adott dramaturgiai helyzetben. A rendezők általában félnek ilyesmihez nyúlni, ez ugyanis nem a filmes kommunikációs nyelv, mert ezek úgynevezett állóképek. De János nem ez a típus. Közösen felmértük, meddig lehet elmenni, és ő eszerint választotta ki az elkészült alkotások közül, hogy mi kerüljön bele a filmbe.

- A képek a gyermekek lelkében okozott traumák kivetülései. A háború borzalmaiból táplálkoznak, ám - akárcsak a filmben - ezek a szörnyűségek nem jelennek meg egy az egyben.

- Úgy dolgoztam, mint egy színész, csak én nem a testemmel vagy a hangommal fejeztem ki magam, hanem a film valóságában bújtam bele az ikrek bőrébe. Így állítottam össze a teljes naplót, amit a film és a könyv fikciójában ők maguk készítenek el. Szempont volt, hogy olyan legyen a végeredmény, amire egy gyerek is képes lehet - persze mindezt művészi megformálással. Az Ópium című filmnél például Moravcsik főorvos szerepét vettem át, ahol azon a tárgyegyüttesen dolgoztam, ami őt körülveszi, hogyan kísérletezik, mivel vizsgálja az elmebetegeket stb. Ezeket a motívumokat erősítettük fel vizuálisan az orvosi szettekben.