1606-ban Leidenben sírt fel egy Rembrandt Harmenszoon van Rijn névű, a későbbiekben nagy hírnévre szert tevő emberke. Ám ekkor még csupán vörös volt és pucér, és erősen sivalkodott. Amikor nem visított, evett, amikor nem evett, aludt. Nagycsaládba született, és viszonylagos jómódba. Elvégezte a latin iskolát, majd elindult a tudósi pályán. Nem kedvelte ezt az irányt, ezért szerencsére megállt, és a művészet irányába fordult. Még nagyobb a szerencse, hogy ebbe apja is beletörődött.
Selbstbildnis mit aufgerissenen Augen (Fotó/Forrás: Pap Zsuzsa / Semsey Kastély)
Abban a korban élt és alkotott, amit ma az „arany évszázadnak”, vagy a „Holland aranykor”-nak, vagy egyszerűen „Rembrandt korának” nevezünk. Azon túl, hogy bámulatos virtuozitással kezelte az ecsetet, és korának stílusát messze maga mögött tudva, saját stílust alakított ki, aminek előzménye kevés, inkább a követők, és utánzók száma a nagy, igencsak elsajátította a rézlemez karcolás tudományát. Olyannyira, hogy - és ezt hozzáértők mondják - szinte 'a la prima, közvetlenül a rézlemezre karcolta a képeit.
Die Windmühle (Fotó/Forrás: Pap Zsuzsa / Semsey Kastély)
Rembrandt, egyes vélekedések szerint, nem is szánta önálló műveknek ezeket a képeket, talán csak ujjgyakorlatnak, skicceknek, vázlatoknak készültek. Könnyedség, elegancia, és emellett esetlegesség és kísérletezés árad róluk. Néhol szinte befejezetlenséget sugallnak, máshol a legaprólékosabban kidolgozottak. Önarcképein a különböző mimikai játékokat, érzelmi kifejezéseket próbálta visszaadni, és ezekből aztán van épp elég. No, nem azért, mert ennyire öntelt lett volna – persze szorult bele épp elég pimasz önérzet –, hanem a praktika okán. Végül is mindig kéznél volt a képe. Gyakran ábrázolta az utca emberét, a nyomorúságot, a koldusokat, de bőven akadnak utcaképei, tájképei is.
A látogatókat meglepheti, hogy ezek a képek aprócskák. Ennek több oka is van, de elsősorban technológiai okokra vezethető vissza, mint ahogy ma sem egyszerű, és olcsó egy méretes réztáblát előteremteni. Alapvetően azonban azért voltak ekkorák, mert így elég könnyen lehetett vinni őket, akár a szabadba is, és elég tartós, reprodukálható vázlatokat lehetett készíteni. A papír ekkoriban még elég drága mulatságnak számított.
A rézkarc technikája
A rézkarc lényege elég könnyen megfogható: veszünk egy simára polírozott rézlemezt, és egy megfelelő szerszámmal, ebben az esetben karcoló tűvel elkészítjük a kívánt kép vonalas rajzát. Ellentétben a rézmetszettel, amit egy véső segítségével elég nagy fizikai ráhatással hozunk létre szaggatott, erőteljes vonalakat, a metsző tű szalad az anyagon, könnyed, hajlékony, festői stílusra alkalmas, finom árnyalatok visszaadását is lehetővé teszi. Ezt tetőzték még a kísérletező kedvű iparosok azzal, hogy a karcolatokat különböző maratási technikákkal mélyítették, így hozva létre egy nyomtató „sablont”.
Landschaft mit drei Giebelhütten an einer Straße (Fotó/Forrás: Pap Zsuzsa / Semsey Kastély)
Ezen a sablonon minden tükörképként jelenik meg, így azért némi kifinomult látásmódot megkövetelt a komoly művelőitől. Igazán magas szintre és világhírre Albrecht Dürer keze fejlesztette, a Szent Jeromost ábrázoló képe az első ismert dátummal is ellátott rézkarc. Aztán jött Rembrandt és az ő bohém, laza stílusa felszabadította, önálló alkotói stílussá tette a karcot a metszettel szemben.
Rembrandt élete a képeihez hasonlóan szintén nem volt hétköznapi. Megtapasztalta a hatalmas sikert és elismertséget, aztán – meglehetősen költekező életstílusának köszönhetően –szegénységbe zuhant. De itt sem adta fel lelkileg, alkotott és küzdött. Élete alkonya már szinte a nyomorban telt, de elismertsége még élt és ragyogott.
Halbbekleidete Frau, beim Ofen sitzend (Fotó/Forrás: Pap Zsuzsa / Semsey Kastély)
A kiállítást a Szépművészeti Múzeum restaurátora, Mózer Erzsébet nyitotta meg a Semsey Kastélyban, a műveket február 11. és április 24. között tekinthetik meg az érdeklődők. Ugyanitt, a kastély földszintjén a látogatók megtekinthetik Ritók Lajos képeit is.
Akiben a magyar Rembrandtot látják
A Semsey Kastély földszintjén a láthatók a tehetséges és fiatal Ritók Lajos képei is, aki mostanában sikert sikerre halmoz: nemrég járt Párizsban, képei láthatóak volta a Louvre-ban, vannak, akik a magyar Rembrandtot látják benne (nem alaptalanul). Azonban a tehetség nem minden: Lajos kényszert érzett, hogy a tehetsége egyéniséggé váljon, és ehhez megvolt a kitartása is. Hosszú évek alatt eljutott egy első nézésre fura szintézishez, a fotó realisztikus, emberi arcábrázolással egybekötött absztrakcióhoz.
Ritók Lajos (Fotó/Forrás: Fátrai László)
Első pillantásra emberábrázolása maga a tökéletes valóság visszaadása, tüzetesebb vizsgálata az okuláré alatt azonban megmutatja, hogy Ő a „lélek tükrének” festője. Arcai bármilyen élethűek, maszkszerűvé merevedett pillanatok, de a szemek élnek, és a meséből sosem fogynak ki. Nem foglalkozik többel, csak az arc gipszbörtönébe zárt szemek mondanivalójával. Az emberből, a környezetből más nem mozgatja.
Ritók Lajos: Titok 22 (Fotó/Forrás: Fátrai László)
A szegénység, a nyomorúság, az elhagyatottság, a reménytelenség leordít a vásznakról, miközben csendes anyókák, és apókák néznek szembe velünk. Békesség tündököl a tekintetükben, mégis rémülettel tölti el a szemlélőt. Szinte kidugják a fejüket a sűrű homályból, szuggesztív tekintetük szegez a padlóhoz, még, ha tán ránk se néznek.
hírlevél
