Az emlékezet tengerpartján – kritika a Blue Heron című filmről

„Azt hittük, hogy a múlt fáját kivágtuk, / de a gyökere ott maradt a mélyben” – ez a Rakovszky Zsuzsa-sorpár jutott eszembe Sophy Romvari első nagyjátékfilmje, a Blue Heron – Egy nyár emléke után. A magyar származású rendező keserédes, lírai utazásra hív saját gyerekkorába, és felkínál egy lehetőséget, hogy elmélyedve személyes emlékeiben mi is megpróbáljuk kideríteni, vajon lehetséges-e – s ha igen, miként – feloldani a múlt fájdalmait és letenni a családunkból cipelt terheket.

Blue Heron kritika – jelenet a filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Valamikor a kilencvenes években járunk, egy Kanadában élő család nyári hétköznapjait követjük nyomon, akik épp átköltöztek a Vancouver-szigetre. A szülők (Réti Iringó és Tompa Ádám) egymás között még magyarul beszélnek, főleg ha olyan témák kerülnek szóba, amelyekről jobb, ha nem tudnak a gyerekek – ők ugyanis már csak angolul értenek. A nyolcéves Sasha (Eylul Guven) nem pontosan érti, mi történik körülötte, de érzékeli, hogy valami sötétség telepedett a családra. A látszólag gondtalan nyári kikapcsolódást újra és újra beárnyékolja legidősebb bátyja, Jeremy (Edik Beddoes) zavart és egyre veszélyesebbé váló viselkedése. Évtizedekkel később, immár felnőtt filmesként (Amy Zimmer) Sasha saját emlékeiből próbálja meg rekonstruálni, mi is történt a testvérével.

A Blue Heron (ön)terápiás mélymerülés az emlékezetbe, egyfajta kísérlet, hogy a rendező helyreállítsa, és újból összerakja személyes múltját, amely túlságosan régóta hever darabokban. Művészként arra vállalkozik, hogy megértse, pontosan milyen mentális betegségtől szenvedett tragikus sorsú bátyja, és valamiképp átlássa, hogyan lehetett volna őt, s így a bűntudattól végleg széteső családját megmenteni.

Vállalkozása lehetetlenség: a múltat nem lehet jóvátenni, főképp nem racionális eszközökkel. Hamarosan be kell látnia, hogy az elfogadáshoz és megbékéléshez sokkal hosszabb és bonyodalmasabb lélektani út vezet, és ebben a művészet lehet a legnagyobb segítségére.

Blue Heron kritika – jelenet a filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ez a film végső soron ennek a felismerésnek a végeredménye. Talán nem csak a cím miatt jutott eszembe a kiváló Volt egyszer egy nyár, amely rendkívül hasonló módon beszélt ugyancsak egy veszteségélményről. Ahogy Charlotte Wells, úgy Sophy Romvari is elsősorban képi eszközökkel teremti meg az emlékezés, a nosztalgia illúzióját.

– izgalmas megjelenítése annak, ahogyan egymásra rétegződnek az emlékeink különböző részletei. (Maya Bankovic operatőr egyébként is remek munkát végzett, az egész történet valamiféle kellemesen lebegő emelkedettséggel tárul elénk, és minden képkockájában ott vibrál a főhős fiatalkorát átható melankólia.) A történet másik szépsége is éppen a múltidézés ellentmondásaiból fakad, hiszen mégiscsak egy kisgyermek szemén keresztül látjuk a történteket, akinek a fejében természetszerűen összekapcsolódott az önfeledt játék és a félelem, az idill és a szorongás.

Blue Heron kritika – jelenet a filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A legizgalmasabb színészi kihívás Tompa Ádámnak és Réti Iringónak jutott, ők dolgoznak a legtöbb szöveggel, párosuk pedig sokrétű: egyszerre gyermekükért aggódó szülők, válságba jutott házastársak, angol-magyar beszélgetéseikben pedig feldereng valami az emigráns lét lappangó nehézségeiből is.

Sophy Romvari vállalja sebezhetőségét, őszinteségével pedig képes elnyerni a néző empátiáját mindenféle dramaturgiai hatásvadászat nélkül. Az eredmény egy valóban költői másfél óra, amely szomorú és nagyon is hétköznapi témája ellenére mégis eléri, amit a legtöbb igazán jó film: lehet benne gyönyörködni, képein keresztül pedig saját belső világunkban is szemlélődhetünk egy kicsit.

Fejléckép: Jelenet a Blue Heron – Egy nyár emléke című filmből (Forrás: Mozinet)