Azt hiszem, a legeslegjobb filmek – meg általában a legjobb művészi alkotások – valamilyen módon összezavarnak minket, és alapjaiban bolygatják meg a hétköznapi gondolkodásunkat. Semmihez sem fogható érzés, amikor a látszólagos káoszban hirtelen valami értelmet fedezünk fel, amely mentén új felismerésekhez vagy korábbi tapasztalataink újraértelmezéséhez juthatunk el. Persze, ha valami túlságosan is zavaros, vagy ha ennél több célja nincs az adott művésznek, az már inkább bosszantó, és ezt az egyensúlyt nem is könnyű megtartani, sokaknak nem is sikerül. Épp ezért nagy öröm, hogy Szilágyi Fanni megtalálta a megfelelő receptet első nagyjátékfilmjében, a Veszélyes lehet a fagyiban, amelyet Lányi Zsófia forgatókönyve alapján vitt vászonra.
Pedig a történet meglehetősen kitalálhatónak indul, átlagos európai szociális drámának. Egy ikerpár egyik tagját, Adélt (Stork Natasa) látjuk, aki radiológusként éli kissé szürke hétköznapját minden tekintetben sikeresebb testvére, Éva (úgyszintén Stork Natasa) árnyékában. Éva luxusvillában lakik üzletember férjével, és most született meg első gyermeke. Eközben Adél az országot készül elhagyni, éppen akkor, amikor megismerkedik egy férfival, Ákossal (Patkós Márton), akivel el tudná képzelni a jövőjét.
A két lány mindenben egymás ellentétje: Adél kissé „fiús”, slamposan öltözködik, cigarettázik, nemigen ad a társadalmi elvárásokra. Éva pedig igazi kirakatfeleség: mindig jókedvű, a szülés után is formában tartja magát és gondtalan házasságban él férjével.
Nincs ebben semmi összezavaró, igaz? A felszínen legalábbis. Egészen addig, amíg Adél valóságérzékelésében nem jelentkeznek egyre baljósabb jelek, amelyek azt mutatják, hogy valami nem igazán stimmel körülötte. A film első fele kifejezetten Dosztojevszkij A hasonmás című kisregényére emlékeztető doppelgänger-történetnek látszik.
Adél nézőpontját követve ugyanis úgy tűnik, mintha Éva az ő sikertelen énjének ellenpólusaként jelenne meg mindenhol,
mint egy ördögi alakmás, aki az ideális nő-lány-feleség szerepeknek való megfelelésével minden jót elszipolyoz előle, illetve kihasználja az ő sérülékenységét.
És amikor a néző már éppen elkönyvelhetné magában ezt az olvasatot, a film hirtelen nézőpontot vált: újraéljük az elmúlt napok eseményeit, ám ezúttal Éva szemszögéből, ahonnan nézve már korántsem egyértelmű, ki az, aki elbitorolja a másik életét.
Lányi Zsófia forgatókönyvének ereje abban rejlik, hogy több lehetséges olvasatot is érvényben tart. Mert nem kizárólag arról van szó, hogy ugyanazokat az eseményeket két ember különbözőképpen értelmezi. Miután megismerjük Éva oldalát is, felfedezhetjük, hogy a két nő nemcsak máshogy látja a dolgokat, hanem azok ténylegesen másképp is történnek meg. Az érem mindkét oldalát látva nem tárul fel, kinek az elbeszélése a megbízhatóbb, mely verzió fedi a valóságot – feltehetően egyiküké sem. Ettől a repedésekkel teli narratív megoldástól pedig beindulhat a néző képzelete. Mert igen, a felszínen valóban „csak” egy problémás testvéri kapcsolatot látunk, amelyben mindkét fél kizárólag a saját sérelmeit veszi észre, emögött azonban feltárul a világnak való megfelelés nehézsége, a szubjektív emlékezet megbízhatatlansága és a döntéseink negatív következményeivel való szembenézés elviselhetetlensége.
Az, aki önbizalomhiánya miatt folyton a magányt választja, pontosan úgy szenved, mint aki a magánytól való félelemből egy életre lehorgonyoz egy rossz ember mellett. A menekülés éppúgy nem megoldás, ahogy a beletörődés sem. Aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak, nem lehet önmaga, aki pedig kilóg a sorból, azt kevésbé jutalmazza a társadalom.
Adélra és Évára ténylegesen lehet úgy tekinteni, mintha egyetlen embert látnánk, két lehetséges életúttal, amelyekben a melankólia az egyetlen közös vonás.
Mindez aztán egy mágikus realista jelenetben csúcsosodik ki, amely minden bizonnyal az egész film leggyönyörűbb pillanata, és amely némi megbékélést hoz el a két főhősnek. Nem úgy a nézőnek – ez a szimbolikus álomkép ugyanis bármennyire szépen fejezi ki a két testvér összetartozását, csak még jobban elbizonytalanít minket abban, hogy akkor mi is történt valójában. Bennem legalábbis nem oldotta fel az imént kifejtett kételyeket.
Stork Natasát a két testvér megformálásáért nemrég a New York-i Filmhéten a zsűri a legjobb színésznőnek választotta – teljes joggal. Ha megjelenik a vásznon, már puszta tekintetéből tudjuk, melyik karakterrel van dolgunk, a legkisebb rezdüléseiben is ott van Éva és Adél egyszerre. Patkós Márton ugyancsak szerethető Ákosként, ami egyébként is különleges szerep: egyszerre hordoz magában valamiféle meghitt, megértő szeretetet, miközben egy ízig-vérig öntörvényű alkat is egyben.
A Veszélyes lehet a fagyi egy újabb remek alkotás a Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjából, olyan, amelyet többször is érdemes megnézni. Talán azt is megkockáztathatjuk, nem lett volna céltalan elindítani az Oscar-díjért sem: a győzelemre reális esélyt ugyan ezzel a filmmel sem látnék, de témája és nyelvezete sokkal közelebb áll az amerikai filmakadémia ízléséhez, mint a Blokádé. Érdemes lesz a jövőben odafigyelnünk Szilágyi Fannira és Lányi Zsófiára.
Veszélyes lehet a fagyi
magyar filmdráma, 90 perc
rendező: Szilágyi Fanni
forgatókönyv: Lányi Zsófia
forgalmazó: Mozinet
Fejléckép: Jelenet a Veszélyes lehet a fagyi című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)