Mi adta az ihletet a film elkészítéséhez?
Jánost már harminckét éve ismerem. Mind szakmailag, mind emberileg meghatározó pont volt az életemben. Amit ő képvisel, az egy kristálytiszta, rendkívül erős értékrend. A „valódin” túlmutató „igaz” értékét közvetíti. Számomra mindig mértékadó volt a gondolkodásmódja, a szakmaisága, illetve az az emberi és morális tartás, amely rá jellemző. Kezdő koromban, a Madách Színházban dolgozhattam vele először, és már akkor is éreztem, hogy különleges ember. Azóta is felemelő minden alkalom, amikor vele beszélgethetek. Egy ponton azt éreztem:
annyira kevés az ilyen szintű kiművelt koponya a világban, hogy amit tőle kapok, azt másoknak is joga van hallani.
Önzés volna, ha ezt a kincset nem osztanám meg másokkal. Innen jött az elhatározás: a beszélgetéseinknek filmes formát kell adni, hogy megőrizhessem és továbbadhassam, amit ő képvisel.
Milyen rendezői koncepciót követett a film forgatása során?
Azt hiszem a legfontosabb szempont, hogy a film főszereplője maga az értékrend. Nem klasszikus életrajzi filmet akartam készíteni, nem soroljuk fel, hogy Koltai János mikor és hol dolgozott, hogyan került a Madách Színházba, vagy milyen állomásai voltak a pályájának. Ehelyett a beszélgetéseink tükrén keresztül egy szellemi portré rajzolódik ki. A filmben nincsenek mesterséges riporthelyzetek, minden pillanat valódi, organikus. Előfordult, hogy János valami olyasmiről kezdett beszélni, amiről azt éreztem, roppant fontos, ezért hirtelen felkaptam a kamerát, és a mondat közepétől kezdtem el forgatni. Napokat töltöttünk el a Balatonon úgy, hogy én néhány kilométerrel arrébb laktam, hogy minden nap meg tudjam látogatni. Újra és újra beszélgettünk, majd ezekből a beszélgetésekből a legfontosabb pillanatokat kiragadva született meg végül a film.
Művészileg és emberileg egyaránt bemutatja Koltai Jánost?
Mindenképpen. A film egyik érdekessége szerintem az, hogy tele van kettősséggel. Egyszerre szakmai és személyes, jelen idejű és múltidéző.
Egyszerre férfias – János végtelen karcos férfiassága miatt – és nőies is, az én szeretetem és gyöngédségem miatt, amivel őt és az anyagot kezelem.
Ez a kettősség adja a film atmoszféráját.
Részlet a Még egy nyár című filmből (Fotó/Forrás: Még egy nyár Facebook-oldala)
A film Koltai János mellett a kortársainak, pályatársainak is emléket állít?
A beszélgetések során szó esett az elmúlt hetven év magyar színháztörténetének megrázó pillanatairól, visszafordíthatatlan folyamatairól is. Számos megdöbbentő és megrázó igazság hangzik el, a leghitelesebb és legelmélyültebb tolmácsolásban. Kiderül például, hogyan vélekedett Ádám Ottó Major Tamásról, de megidézzük Gellért Endre, Fábri Zoltán, Bernáth Aurél vagy Latinovits Zoltán alakját, és emléket állítunk Koltai János néhai feleségének, Pap Évának is.
Kapott már valamilyen visszajelzést a film kapcsán?
Igen. Nemrég megmutattam a növendékeimnek az egyetemen, illetve látta egy számomra különösen fontos színész barátom is, akinek az ízlésében nagyon bízom. Háromszor is elsírta magát a film alatt. Ez megerősített abban, hogy egyszerre hat az értelemre és az érzelemre is az elkészült anyag.
A húszéves növendékeim pedig kristálytisztán értették, hogy János milyen értékrendet akar átadni.
Minden rezdülését értették, és még a csöndjeiért is rajongtak! Amikor láttam, hogy a kilencvenéves János és a huszonéves tanítványaim között valódi átjárás van, én pedig tolmácsként részt tudok venni ebben a folyamatban, úgy éreztem, megérte.
A film tehát valóban generációkat köt össze. Mit gondol, mi ennek a jelentősége napjainkban?
A mi generációnk, az ötvenesek, még együtt dolgozhatott az olyan mesterekkel, mint János. Láttuk, megtapasztaltuk azt az értékrendet, amit ők képviselnek. De a mai fiatalok már nem találkoznak velük közvetlenül. Ezért a mi felelősségünk, hogy továbbadjuk azt az értékrendet, amit tőlük kaptunk.
Össze lehet foglalni néhány mondatban az említett értékrend lényegét?
Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy mindig az igazat, nem csak a valódit kell közvetíteni.
Az igaz mindig a lényeget közvetíti, nem mímel, nem magyaráz, nem díszít. A valódi csak felszín, az igaz viszont maga a teremtés.
Ez az, amit János mindig is képviselt. Ő úgy gondolkodik, mintha egyszerre lenne földműves és Leonardo da Vinci: a lét legmélyebb rétegeitől a legmagasabb szellemi szintig egyszerre látja a dolgokat. Amikor ő dolgozik, akkor nincs ötletelés, csak gondolat, nincs magyarázkodás, csak alkotás. Ez az a különbség, amit ma újra meg kellene tanulnunk: nem ötletben, hanem gondolatban élni. Aki ezt megérti, az tudja, hogy a színház vagy bármilyen művészet igazi fényt hordozhat. Ha valaki e szerint él, az tudja, hogy annak a megszületésnek a csodája, amiben mi János mellett részt vehettünk, mennyire igaz volt, milyen fényt hordozott. Ez a fény ma nagyon hiányzik. Az a fajta igényesség, amikor egy művet befogadva – itt Szophoklésztól egészen Németh Lászlóig lehet alkotókra gondolni – értjük az írásban rejlő gondolatot, és érezzük a jelentőségét. Ez az érték az, amihez vissza kellene találnunk.
Részlet a Még egy nyár című filmből (Fotó/Forrás: Még egy nyár Facebook-oldala)
Volt olyan pillanat a filmkészítés során, amikor a régi ismeretség ellenére új oldaláról ismerte meg Koltai Jánost?
János élete most egy egészen új korszakban van. Végtelen fegyelemmel és önuralommal gyászolja a feleségét, Pap Évát. Ez egy rendkívül érzékeny helyzet, ezért folyamatosan figyelni kellett arra, mit tud már elmondani a fájdalmából, és hol vannak azok a határok, amelyeket nem szabad átlépni. Ezáltal egy teljesen új oldalát mutatta meg előttem is. Ugyanakkor óriási öröm volt számomra, hogy a humora, a szelleme, a fényes intellektusa mit sem változott. Ugyanúgy értjük egymást félszavakból, mint harminc évvel ezelőtt. A filmből is ez sugárzik: egy mély, őszinte szeretet. A korábban említett színészbarátom azt is megjegyezte, hogy a filmet nézve végtelenül átjön ez az érzés, és erre csak nagyon ritkán van példa.
Az önök között lévő erős kötelék ezek szerint a nézők számára is jól érzékelhetővé válik.
Az eddigi visszajelzések alapján igen, és ennek nagyon örülök. Én tényleg rendkívül mély szakmai és emberi tisztelettel tekintek Jánosra. És annak ellenére, hogy mindez talán nem tanítható, számomra mégis fontos, hogy a fiatalok lássák: lehet valakit ennyire tisztelni. Vegyék észre, hogy vannak emberek, akiknek a szava kincs, akikre érdemes hallgatni. János különleges olyan szempontból is, hogy egyszerre képzőművész, színész, díszlettervező, filmrendező, azaz valódi polihisztor. Az ő gondolkodása mindig összművészeti.
Soha nem csak egy szövegről beszél, hanem mindig egy teljes világmindenségről.
Ez az a komplex látásmód, amit minden tanítványának továbbadott. Később, rendezőként alkotva döbbentem rá igazán, mennyire meghatározta az én színházi világomat, nyelvemet is az ő látásmódja. A saját vizualitásom, színpadi gondolkodásom sok tekintetben az ő képzőművészeti színházi szemléletének a „kistestvére”. Ezt is a legnagyobb hálával és tisztelettel mondom.
Mit remél, mit visznek majd magukkal a nézők november 9-én a vetítés után?
Abban bízom, hogy újra felismerik: az igaz az, ami fényt ad. Ha ez a film képes egyetlen nézőt is közelebb vinni ahhoz, amit Koltai János képvisel – az alkotás igaz voltához –, akkor betöltötte a célját.
Fejléckép: Koltai János (forrás: Madách Színház)
hírlevél
