Az Ajtósi Dürer sori kollégium lakóinak egyik kedvenc épülete a Stefánia Palota mögötti romos kastély. Sok egyetemista álmodozik arról, hogy megvásárolja és felújítja, azt azonban kevesen tudják, hogy (a Reisz Gábor második filmjében is szereplő) épületet egy festő terveztette műtermének és otthonának.
A Zichy Géza utcában álló műtermet 1899-ben építtette az akkor még csak harminc éves, de már vagyonos művésznek számító László Fülöp.
Hamar nemzetközi ismeretségre tett szert elsősorban portréi és befolyásos megrendelői révén.
Az első ilyen hivatalos megbízását fiatal művészként kapta: menjen ki Szófiába és fesse meg Ferdinánd bolgár fejedelmet.
Az uralkodó mellett a feleségének és az egyik egyházi vezetőnek a portréját is elkészítette Bulgáriában. Ferdinánd a Coburg-házból származott, amely kapcsolatban állt a nemzetközi arisztokráciával, így aztán kézről kézre adták a festő nevét.
Ennek révén jutott el befolyásos német, sziléziai arisztokrata családokhoz, és festette meg a német kancellárt 1899-ben. Ez utóbbi kép annyira megtetszett Vilmos császárnak, hogy magához kérette Lászlót és rendelt tőle portrét magáról és a császári család tagjairól.
Zichy Géza utca 10. László Fülöp festőművész által épített villa, 1983 (Fotó/Forrás: Fortepan/adományozó: Makovecz Benjámin)
Az 1890-es évek végére László neve Európa szerte ismert volt.
Ekkor építtette a csodálatos, kicsit romantikus, tornyos, zegzugos műteremvillát, amelyben ma több lakás található, de az egykori műterme ma is ugyanazt a funkciót látja el.
Az épület sok mindent őriz az eredeti historizáló enteriőrből, sőt a fürdőszoba is eredeti, a sárgás márványlapokkal.
Mi volt az oka, hogy csak egészen rövid ideig lakott itt?
Itthon és külföldön is híressé vált. 1903-ban már ír feleségével, Lucy Madeleine Guinness-szel és gyerekeivel költözött Bécsbe, majd 1907-ben Londonba. A Budapestről távozásukban az is szerepet játszhatott, hogy egyetlen kislányuk néhány hónapos korában Budapesten halt meg, ebben a házban.
Emellett nagy megrendelői is Európa centrumaiban voltak, de továbbra is ugyanúgy utazott Egyiptomtól Madridig, az Egyesült Államokban is többször járt, hogy előkelőségeket fessen. Magyarországra is jött néhányszor az 1920-as, 30-as években. Itthon a sajtó kitüntető figyelemmel fordult felé.
Azzal, hogy Londonban telepedett le, angolnak is tekintette magát?
Később megkapta az angol állampolgárságot is, de mindvégig büszke volt a magyarságára.
Rendszeresen támogatta az itthon élő édesanyját és öccsét. Az I. világháború alatt ezt az angol hatóságok úgy értelmezték, hogy anyagi segítséget nyújt az ellenségnek.
Rövid időre be is börtönözték 1917-'18-ban. Sok angol művészbarátja felszólalt az érdekében, és később rehabilitálták, de az egészsége megsínylette a dolgot. Ráadásul Magyarországon épp fordítva: angol bérencnek tartották.
Hogyan talált rá a portréfestésre?
150 éve született, 1869. április végén. Az 1880-as évek végén indult a pályafutása. Itthon történelmi festő szeretett volna lenni. Remek életképeket festett. A Nemzeti Galéria állandó kiállításán két ilyen műve is látható: egy bajor témájú a müncheni évekből, söröző figurákkal, és egy magyar jelenet: a mesélő asszony, aki az őt körülvevő falusi gyerekeket szórakoztatja.
Az előbb említett szerencsés megbízás indította el a portréfestői karrierjét, és ezt követően köteleződött el az arcképfestés mellett. Több ezer portrét festetett életében, és fel is jegyezte a modelljeit, a képeket, illetve hogy kikkel mikor, hol találkozott. Élete végén azonban már inkább a tájképfestészet érdekelte.
Nyilvánvalóan a portréfestészet nem egy olyan műfaj, amit az ember a saját kedvére művel. Igazodni kell a másik emberhez is.
Másfajta alkalmazkodást kíván, mint aki a műtermében, magányosan azt fest, amit akar.
Mi volt az oka a népszerűségének?
Korának egyik legjobb portréfestője volt. A kiállításon látható 16 kép – köztük egy önarckép – némelyikén annyira erős az ábrázolt személy „jelenléte”, „sugárzása”, hogy az ember hátán futkos a hideg. Görgey Artúr időskori képében például benne van az öregség, Görgey öregsége, az ellentmondásossága, tisztessége, a sokféleképpen megítélt katona, hadvezér.
Amikor Vilmos császár portréját a császár lánya meglátta, azt mondta: „Na, végre a papa, és nem a császár!”
Meg tudta ragadni a császár mélyebb emberi karakterét. Azt adta vissza a portréiban, amit az ember a lelke mélyén magában látott. Ezért szerették a megbízói.
Volt különleges munkamódszere?
A portréfestészet intim műfaj. Bemegyek a modellhez és ott vagyok vele órákig. Nem az van, hogy festem, s közben elalszik az unalomtól, hanem beszélgetek vele.
László mindegyik modelljével sokat beszélgetett. A portré tulajdonképpen ebből születik meg.
A kép elkészülte előtt is diskurált a modelljeivel. Nagyjából megismerte az embert, megegyeztek, milyen ruha legyen rajta, milyen háttér, hogyan üljön, merre nézzen. A portrén minden számít. Ki kell dolgozni, hogy mit akarunk megmutatni.
László FülöpII. Vilmos német császár, porosz király, 1908Magángyűjtemény (Fotó/Forrás: House of Hohenzollern, HRH Georg Friedrich Prince of Prussia, Hohenzollern Castle)
Vannak kellemetlen goromba művészek és ugyanilyen modellek is. László is feljegyezte, hogy volt olyan élménye, hogy az előzetes beszélgetés során annyira irritálta a modell személye, hogy nem vállalta el a megbízást. Azt írta a naplójában: „keressen 1500 fontot valaki más”. Egy tájképfestővel ez nem fordulhat elő. Nagyon jól megfizetett művész volt.
Ezek a feljegyzések a közönség számára is olvashatóak?
A néhány éve Angliában kiadott életrajzi munka magyar fordítása is megjelent a Corvina kiadónál. Az életrajzi mű tele van László Fülöp naplóiból, leveleiből, beszélgetéseiből vett részletekkel. Megelevenedik előttünk a művész.
Ráadásul nem is volt unalmas élete! Felírta, kivel mikor találkozott, milyen benyomást tett rá egy király, a pápa, Vilmos császár, Horthy Miklós, Mussolini.
A 19-20. századi történelem elevenedik meg egyetlen ember szemén keresztül, aki ezeket a történelmi alakokat mind ismerte, beszélgetett velük, volt olyan, aki barátjának tekintette. Megkockáztatom, hogy ma nincs a világon olyan befolyásos ember, aki az amerikai elnöktől, a pápán keresztül, az összes uralkodóig és államfőig mindenkihez bejáratos lenne.
László FülöpMariano Rampolla bíboros, Tindaro grófja, 1900Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria (Fotó/Forrás: Bokor Zsuzsa © Magyar Nemzeti Galéria)
A saját szimpátiájáról is lehet tudni?
László minden ilyen ügyet diszkréten kezelt. Életrajzából nem derül ki a politikai állásfoglalása, nem politikai véleményt mond az ismert személyekről, hanem emberit. Milyen ő, mint modell: izgatott, ideges, kisstílű, képtelenség vele öt percig együtt maradni, vagy épp ellenkezőleg: együttműködő, úrember, nagyvonalú. Akár művészettörténészként, akár magánemberként olvassuk, nagyon gazdag és élményszerű leírásokat kapunk a régi világról és a történelem befolyásos személyiségeiről. László nem véletlenül mondta élete végén egy interjúban:
Én történelmet festek, nemcsak egyéneket.”
A portréfestészet műfaja létezik még?
Azért is olyan érdekes a kiállítás, mert a reprezentatív portréművészet is kiment a divatból, László az utolsó képviselője volt. Ma senki nem festet magáról portrét. Az államférfiaknak megvannak a hivatalos fotósaik. Eltűnt a régi világ, a régi nagy emberek, és velük ez a műfaj is – László Fülöp képeiben ennek az utolsó lenyomatát láthatjuk.
Mi az oka, hogy László Fülöp eltűnt a köztudatból?
Magyar művész volt, a magyar művészettörténet része, akire büszkék lehetünk. A 19. századi magyar művészettörténetben szinte nem említik László Fülöp nevét. Angliában még szeretik, művei nagy része is ott van. Leszármazottai Angliában és az USÁ-ban élnek. A megnyitón a család több tagja is jelen volt. Itt, a Nemzeti Galériában sok képét őrizzük, de a festményeinek a zöme külföldi magántulajdonban van.
László FülöpÖnarckép, 1911Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria (Fotó/Forrás: Fehér Katalin - Budapest © de Laszlo Foundation / Magyar Nemzeti Galéria)
Az eredeti megrendelők családjainak tulajdonában vannak?
Igen, öröklődtek generációról generációra. Sok minden el is pusztult vagy eltűnt.
1907 előtt számos magyar megrendelője is volt, azokból a festményekből nagyon kevés maradt meg. A magyar kastélyok közül, amiket ezek díszítettek, többet elpusztított a II. világháború. A magyar arisztokráciát, a megrendelőit eltüntették, száműzetésbe kényszerítették. Az a tradíció, ahol egy ilyen kép továbbélhetett volna, megtört.
A megmaradt festmények magas árat érnek el, ha árverésre kerülnek?
Ez változó. A klasszikus portréművészetnek nincs olyan értéke, mint egy kortárs művészeti alkotásnak. Előfordul, hogy nagyon magas árat érnek el és olyan is, amikor nagyon barátságos összegért meg lehet szerezni egy képet.
Hiszen például kinek lenne érdekes egy ismeretlen, bajuszos férfi portréja? Ha azonban van olyan szerencsénk, hogy a családnak még van élő leszármazottja, aki felismeri, hogy „Uramisten! Ez a dédnagypapa!”, az megveszi,
de ő sem fog érte 10 meg 100 milliókat fizetni. Ha tudjuk, ki az ábrázolt személy, s a leszármazottak is fontosnak tartják őrizni az ősök emlékét, az ad igazi értéket a képnek.
„A nagyvilág művésze vagyok…” László Fülöp (1869-1937)
Magyar Nemzeti Galéria
2019. szeptember 26. – 2020. január 5.
A kiállítással egyidőben jelenik meg Duff Hart-Davis László Fülöpről szóló, 2010-ben publikált életrajzi kötete a Corvina Kiadó gondozásában. László Fülöp (Pest, 1869 - London, 1937) magyar festőművész, a nemzetközi nemesi és pénzarisztokrácia utolsó udvari festője.
Elsősorban királyokról, királynőkről, főnemesekről és kiemelke!dő közéleti személyekről készített portréiról ismert, de a magyar vidéki életről, utazásai helyszínéről is festett zsáner- ill. tájképe!ket. Életműve mintegy 2700 portrét tartalmaz, közöttük olyan hírességekét, mint VII. Eduárd angol király, II. Erzsébet brit királyné, I. Ferenc József császár, Görgei Artúr tábornok, Horthy Miklós kormányzó, Jerome K. Jerome angol író, XIII. Leó pápa, Rampolla vatikáni bíboros, Lord Rothermere politikus, Theodor Roosevelt államelnök, II. Vilmos német császár.
Duff Hart-Davis több mint negyven könyv írója, szerkesztője. László Fülöp életét és munkásságát feldolgozó, gazdagon illusztrált könyve a festőművész első átfogó, a legutóbbi kutatási eredményeket is tartalmazó monográfiája. A könyvet szerkesztette Somfalvi Beáta.