Egy köztársasági elnök, akit mindenki szeret, akit nem a politikai ambíciói vagy a hatalmon lévő párt érdekei juttattak pozícióba, hanem szaktekintélye és sziklaszilárd elvei. Egy ember, aki kifogástalan eleganciával képviseli a nemzeti egységet – ebben a jelenkor Kelet-Európájából nézve szinte utópisztikus Olaszországban játszódik Paolo Sorrentino legújabb, A kegyelem című filmje. A kiváló olasz rendező bár ezúttal is hasonló témákat jár körül, mint a legtöbb alkotásában, ingergazdag, költőien filozofikus világát egyszerűen lehetetlen megunni.
Csendesen szemlélődni, feloldódni az idő hullámzásaiban és rácsodálkozni, milyen szép is mindenféle érdek és cél nélkül, pusztán a gondolkodás öröméért gondolkodni
– ezzel az élménnyel lehet gazdagabb, aki megnézi a maestro új rendezését.
Sorrentino sok interjúban elmondta, hogy filmjei írásakor ugyanaz hajtja általában: megszállottja az időnek. Ez a kérdés ezúttal is kulcsfontosságú, A kegyelem főhőse Mariano De Santis (Toni Servillo) elnök, akinek már csak hat hónapja van hátra a mandátumából. Mint megtudjuk, a férfi beceneve hivatalos körökben Vasbeton, hiszen mozdíthatatlan, merev, akár a törvények, amelyekben jogászként rendíthetetlenül hisz. Nyugdíjazása előtt azonban egy megosztó törvényjavaslat kerül az asztalára: a kormány új eutanáziatörvényt szeretne elfogadtatni vele, ám az elnök már hosszú ideje halogatja a tervezet aláírását: visszaküldi a kormánynak vagy jogi tanácsadóitól – akik között legfontosabb támasza saját lánya, Dorotea (Anna Ferzetti) – újra és újra módosításokat, javításokat kér. Nem elég, hogy tanácstalan a kényes ügyben, hamarosan két kegyelmi kérvényt is benyújtanak hozzá, De Santisnak pedig szembe kell néznie saját elveinek korlátaival.
Jelenet A kegyelem című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Ahogy a rendező több alkotásában, ismét különös násztáncot jár egymással a tradíció és a modernitás: a gazdag olasz kulturális örökség szinte természetesen elegyedik a 21. századi popkultúrával, a lassított, esztétizáló képsorokat rave partikra jellemző elektronikus zene kíséri, a múltat és az évszázadok alatt felépült jogrendszert jelképező elnök pedig cigarettázás közben trágár rapszámokat hallgat – Sorrentino ehhez hasonló gesztusokkal érzékelteti velünk, hogy az idő nem valamiféle lineáris jelenség, hanem abszolút, végtelen, De Santist ugyanis ez foglalkoztatja igazán. Ráadásul nem csak a kényes jogi ügyek miatt szenved – mindenekelőtt magányos. Folyamatosan vágyakozik elhunyt felesége után, negyvenéves sérelmeket hurcol magában, többé már nem álmodik és nem érti a gyerekeit. Az elmúlással, vagyis saját halálának közelségével néz farkasszemet, nem kétségbeesetten, hanem egy igazi, klasszikus úriember eleganciájával.
De Santis maga a megtestesült államapparátus. Egy jelenetben egészen pontosan azt mondja, a bürokrácia éppen azért körülményes és lassú, hogy ne dönthessenek elhamarkodottan a fontos kérdésekben. Komolyan vette hivatala feladatát, hogy elnökként a nemzeti egységet képviseli, és pontosan tudja, hogy
az igazság csak mákonyos illúzió, feltárni sohasem lehet hiánytalanul – hogyan dönthetne tehát felelősségteljesen mások szabadságáról, életről vagy halálról?
Beszélgetései során azonban fokozatosan rá kell jönnie, hogy saját döntésképtelensége valójában megfutamodás. Hiába keresett menedéket a jog látszólagos állandóságában, a világ változik körülötte, és el kell fogadnia, hogy az elmélet és gyakorlat olykor nem fedi egymást, még annyira sem, mint hitte, remélte.
Jelenet A kegyelem című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Sorrentino filmjeinek nagy erénye, hogy minden jelenetébe képes belesűríteni fontos, megrendítően szép gondolatokat, de valahogy mégis természetesen, érzékenyen teszi ezt. Nem üres bölcselkedések ezek, sokkal inkább állomásai annak a lelki utazásnak, amit a főhős megtesz. Hiszen így működik az ember, egész életében tanul, új, sokszor banálisnak tetsző gondolatokat fontol meg vagy vet el, és a legvégén arra lyukad ki, hogy nem tud semmit. Mert ahogy a filmbéli fiktív pápa mondja:
Az isten folyamatosan kérdéseket sugalmaz, de a választ megtartja magának.
Ebben az ellentmondásban kellene feloldódnia a főhősnek.
A kegyelem a gondolati mélysége mellett szórakoztató is, Sorrentinónak csodás humora van, aminek köszönhetően a fentebb kifejtett bonyodalmas kérdések nem nehezednek rá a néző vállára. Toni Servillo nem először brillírozik a rendező irányítása alatt, az általa megformált főszereplő a filmtörténet egyik legszerethetőbb, legszimpatikusabb karaktere, minden finom rezdülésében ott bujkál egy ideálkép, hogy igenis létezhet olyan személy a politika finoman szólva tökéletlen keretei között, aki képviselheti az embert, a jóságot – még akkor is, ha maga sem tudja meghatározni, pontosan hol húzódik a határ jó és rossz között.
Jelenet A kegyelem című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Az Isten megtartja magának a válaszokat, Sorrentino szerencsére nem. A történet során nagyon sok szép gondolat hangzik el szerelemről, elmúlásról, megbánásról, halálról és szabadságról, de csak a film végén mondja ki, mi motiválhatta a forgatókönyv írásakor. Egy meglehetősen tömör, de annál szebb felismerés arról, valójában mit is jelent a kegyelem. Óriási a kísértés, hogy leírjam, mégsem teszem, mert csupán ezért a tömör kis mondatért önmagában megéri beülni a moziba. Hagyjunk hátra mindent, és mélyedjünk el a rendező világában. Jót tesz az életminőségünknek.
A kegyelem
olasz dráma, 2025, 131 perc
Rendezte: Paolo Sorrentino
Forgatókönyv: Paolo Sorrentino
Premier: március 5.
Forgalmazó: Mozinet
Fejléckép: Jelenet A kegyelem című filmből (Forrás: Mozinet)
hírlevél
