A kiállítás nagyon sok fogalmat jár körbe, közülük a slow life, a környezettudatosság és az öko-szemlélet egyre gyakrabban megjelenő hívószavak, címkék. Mit gondolsz, mennyire van szó divatról, és mennyire értik meg az emberek mélységében ezeket? 

A környezettudatosság vagy az egészséges táplálkozás a huszadik század eleje óta jelen van a nyugati kultúrkörben, szélesebb nyilvánosságot a hippimozgalom során nyert a keleti hatásokból a hatvanas-hetvenes években. Ezért egy bizonyos kör számára nem jelent újdonságot. Közben szerencsére divattossá vált, még több emberhez elért. Mélységében még kevesen fogadják el, hiszen nehéz átállni egy más szemléletre a termelési rendszerektől kezdve a napi szokásainkig, mert ez ellenkezik mindennel, amit eddig gondoltunk az ember szerepéről a bolygón.

A slow mozgalom egy gyűjtőfogalom, ami alá sok minden tartozhat. Ti milyen területeket vontatok be a vizsgálódásba az előkészítés során?

A lassú élet – slow life hívószó az alap. A slow life divatos fogalom, ezért magyarítottuk a címben, mert nem egy trendi mozgalmat szerettünk volna bemutatni. A lassúságot az élet minden terén értelmezi a projekt, globális és egyéni léptékben. Hogy lassítani tudjunk, ahhoz alapvető rendszereket kellene újraépíteni, mérlegelni, mi valóban fontos, mi nem, lemondani, korlátozni magunkat. Hogy termelünk, hol termelünk, hogy fogyasztunk, hogy éljük a mindennapokat, minek a rovására megy a mi kényelmes életünk?

Ha innen nézem, a lokális termelés, a hulladékmentes csomagolás, az élőhelyek megóvása, az odafigyelés, a közösség kerülnek előtérbe, mondjuk a divat és a távolról szállított, vegyszerezett „superfooddal” szemben.

Így állt össze egy széles témapaletta, amit a kiállítás felölel, a kortárs filozófiai áramlatoktól a gazdasági, környezetvédelmi problémákon át a hétköznapi cselekvésekig.

Üveges Krisztina művészettörténész (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

Az összeválogatott anyagban sok kritikai művet, állásfoglalást is megismerhetünk. Mi a kurátori csapat „üzenete” ezzel a kiállítással?

Egyszerűen hangot és teret szerettünk volna adni ezeknek a problémáknak és a megoldásokat keresőknek, mert egy kortárs kultúraközvetítő intézménynek szerintünk ilyen kérdéseket is fel kell vállalnia, mert a kultúránkat alapjaiban érintő dolgokról van most szó. A projekt célja a problémafelvetés volt, és az, hogy biztasson mindenkit a tudásmegosztásra, a jó gyakorlatok bátrabb alkalmazására. Sokan vagyunk, akik otthon komposztálunk, szeletíven gyűjtjük a hulladékot stb. Sok civil szervezet fog össze ilyen embereket, sok művész és tudós tesz és emeli fel a szavát egy jobb világért. Ezt szerettük volna megmutatni a nagyközönségnek, hogy

E közösségből bárki bátorságot és erőt, tudás meríthet a folytatáshoz, ezeket a párbeszédeket szerettük volna támogatni. Ez egy lépcsőfok lehet ahhoz, hogy a tudatosan cselekvő mikroközösségek egy idő után komolyabb gazdasági potenciállal bírjanak, és kényszeríteni is tudják a változást a fenntartható termelés és fogyasztás felé. Szeretnénk megmutatni azt is, hogy a változás jó, nemcsak ijesztő, mert együtt dolgozhatunk rajta, és így lehetőséget kapunk egy olyan világrend kialakítására, ami nemcsak elvesz, hanem ad és megbecsüléssel fordul a bolygó élőközössége és forrásai felé.

A jelenlegi helyzet mellett néhány művész egy lehetséges jövő alternatíváit is felvillantja. Melyeket emelnéd ki ezek közül? 

A kiállításba ezért kerültek be olyan alkotások is, amelyek jövőképekkel foglalkoznak. Szabó Eszter Ágnes és Syporca Whandal képzőművészek egy olyan újságot alkottak, amelyben a régi kalózok – a lázadás jelképeinek ­étkezési szokásait elevenítik fel. A hónapokig a tengeren lévő kalózok számára a túlélést a vegyszerek nélkül tartósított ételek biztosították. Az alkotóknak sikerült eredeti források alapján újra elkészíteni a kalóz-kekszet például, de Eszter dolgozik olyan receptekkel is, amelyek számunkra ismeretlen szárazságtűrő növényekből készülnek. Ennek a hátterében egy olyan forgatókönyv áll, hogy például milyen növényeket érdemes termeszteni, ha a megváltozott klimatikus körülmények miatt újra kell gondolni a mezőgazdaságot, új ételeket kell kitalálni. Eszter nagyon sokat merít a régi, már majdnem elfeledett tudásból, akár a paraszti világ eljárásait vagy a régi háziasszonyok praktikáit vesszük elő, bizony a jövőre nézve sok feleleveníteni való van, egyebek között fenntarthatóság és takarékossági szempontok terén. A varrás régebben minden nő számára alapvető volt, ma alig tudunk egy gombot felvarrni, és eszünkbe sem jut a „fast fashion” ruhákat javítani, pedig jó lenne.

Syporca Whandal – Szabó Eszter Ágnes: Punk konyha – Kalóz konyha kiadás, fanzin, 2015–2019 (részlet a fanzinból). (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

A slow kapcsán sokszor feltűnik a lelassulás mint egyfajta életstratégia. Mit jelent ez pontosan a konkrét tevékenységek vagy hozzáállás terén?

Több olyan munkát is bevontunk a kiállításba, amelyek a modernizmus állandó haladáskényszerét kritizálják, történjen az politikai vagy gazdasági nyomásra. Most egyszerűen átrobogunk az életünkön, alig van helye a megállásnak és a szemlélődésnek, ez már szinte betegesnek is tűnik, ki az, aki nem akar haladni? Azonban az is látható, hogy ez komoly pszichés és fizikai problémákat okoz, gondoljunk az állandó stresszre vagy a megfelelési kényszerre.

Kell a pihenés, a nyugalom, az offline-ság. Ebben a kérdésben is igyekszünk támpontokat nyújtani olyan alkotásokkal, ahol a meditáció, az elmerülés, a nem-cselekvés a kulcs. Zilahi Anna költő hangzó műve tulajdonképpen egy meditáció, ami egy többezeréves gyakorlat segítségével próbálja orvosolni a modern ember szorongását. Segítségével saját bensőnkhöz fordulhatunk gyógyulásért, felfedezhetjük az elme, a lélek és a test új kapcsolatát.

Zilahi Anna: A folyó jobban tudja (Ofélia él), 2019, versmeditáció (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum / Kophelyi Dániel)

Mindannyian személyes kapcsolatot tartotok a művészekkel, így sokkal bensőségesebb a viszonyotok, mint azt a normál szervezés igényelné. Van olyan munka, amely különösen közel került hozzád?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy van egy mű, ami egy számomra teljesen új nézőpontot adott. Ez Süveges Rita festmény-installációja, ami a geológiai idővel, pontosabban a szénciklussal foglalkozik. Rita megfestett rengeteg apró, ősélőlényt, amelyekből évmilliók alatt a kőolaj keletkezett, és a gyárakat, amelyek ezt hasznosítják. Vele beszélgetve döbbentem rá, hogy képtelen vagyok elképzelni, felfogni azt az időtávot, ami alatt az olaj létrejött. Egyszerűen olyan lépték, amivel nem tudok mit kezdeni.

Korábban ezen nem gondolkodtam, de ez az időszak szimbolikussá vált számomra, a pazarlás és a rövid távú gondolkodás jelképévé.

Süveges Rita: Paleobotanikus erőmű, 2020, festmény (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum / Simon Zsuzsa)

Az egyén szintjén, a saját hétköznapi életedben indított-e el bármilyen változást a témával való alaposabb megismerkedés?

Igen, óriási élmény volt, hogy elkötelezett és hiteles emberekkel dolgoztam együtt ezen a projekten, megerősített abban, hogy fontos, amit saját háztartásom keretein belül teszek. Szeretnék hasonló projektekben is dolgozni, hogy minél több emberhez eljusson az üzenet, hogy tiszteljük és védjük az ökoszisztémát, aminek nem királyai vagyunk, hanem egyenrangú tagjai.

Fejléckép: Syporca Whandal – Szabó Eszter Ágnes: Punk konyha – Kalóz konyha kiadás, fanzin, 2015–2019 (részlet a fanzinból) (forrás: Ludwig Múzeum)