Húsz év után kapott folytatást Az ördög Pradát visel, a világ egyik leghülyébb című, Janus-arcú közönségfilmje. Húsz év sok idő, de megérte várni – az első rész alkotógárdája, David Frankel rendező, valamint Lauren Weisberger és Aline Brosh McKenna forgatókönyvírók kitettek magukért.
Csalóka mindkét film, mint az alakformáló bugyi, elrejti és megmutatja a problémát: egyszerre ad kritikát a kapitalista berendezkedésről, a valódi értékektől mentes divatiparról és kápráztat el a lenyűgöző szettekkel, csodaszép és vagány nőkkel, férfiakkal. Eléri, hogy hasonlítani akarjunk karaktereire, a nagyvad Mirandára (Meryl Streep), a maximalista Emilyre (Emily Blunt), a nyers Nigelre (Stanley Tucci), a lelkes Andyre (Anne Hathaway), de azt is, hogy megvessük az egész bandát divatlapostul, tűsarkústul, konfekcióméretestül.
Ebben a duplafenekűségben hozza a második rész az első hangvételét, és amiben több, az pont az a húsz év tapasztalat, amivel bölcsebb lett. Kissé elveszítette naivitását, mint Andy Sachs, az újságíró, aki napról napra ismerte meg, miként diktál a divat… illetve Miranda.
De tényleg ő diktál?
Az ördög Pradát visel 2.-ben változik a világ: a jónevű Runway a hirdetők bábja lesz, miközben Mirandának meg kell barátkoznia a gondolattal: nem tehet meg akármit, márkájától és tőle is morális állásfoglalást várnak el. Mindeközben Andy immár elektromos fogkefével gyúrja protkóját a nyitójelenetben, már tud öltözködni: laza kosztümnadrágban jelenik meg egy díjátadón, ahol újságírói tevékenységéért kap elismerést. Bár a sajtódíj sovány vigasz – racionalizálás címszó alatt őt és több munkatársát kirúgják, hirtelen újra a Runwaynél bukkan föl.
Cselekményes forgatókönyv, de további részletekbe nem bonyolódnék, mert lényegesebb az a számtalan kiszólás, amellyel a második rész a média, a divat, összességében a korszellem átrendeződésére reagál. Az ördög Pradát visel 2. világa még hazugabb és varázstalanabb, mint a 2006-os előd esetében. A mindennapokban fontos a píszíség, de simán szemet hunyunk egy alvállalkozó bűne fölött, ha az olcsóbban dolgozik, teljesen fölösleges értékes tartalmakat létrehozni, ha a felhasználó nem tud vagy nem akar rá időt szánni – ilyen kondíciók mellett születhet meg egy olyan pillanat, amikor a laposföldhívő szupergazdag a hagyományok feleslegességéről beszél Leonardo Utolsó vacsorája mellett. Hasonló – ugyan kevésbé markáns – jelenetekkel van tele ez a film, amelyben a 2006-os munka gegjei is rendelkezésre állnak: a new yorki csúcsforgalomban cipősarkával ügyetlenkedő, izgága telefonokat folytató nő képe nem maradhat el (mindkét film operatőre Florian Ballhaus).
A második részben az erőviszonyok átrendeződnek, és jellemző, hogy a cselekményt is mintha a változó fogyasztói igények alakítanák, hiszen ezt sínyli meg a nyomtatott sajtó: írhatsz te a legjobb tudásod szerint, fotózhatsz és szerkeszthetsz a legnagyobb műgonddal, „az emberek átpörgetik a vécén, miközben pisilnek” – panaszkodik Nigel, a Runway fotószerkesztője. A tulajdonos és alkalmazott között kialakuló égető – vagyoni, hatalmi, morális – szakadék kialakulása vezet odáig, hogy Miranda számtalan kényelmetlen, sőt fájdalmas helyzet nyomán Andy segítségére szorul.
A luxus a divatipar egyetlen jövedelmező terméke
– mondja Emily Dior-ügyvezető, aki jól öltözködik, de valójában márkaképviselő, nincs valódi ízlése. Ő sokkal keményebbnek tűnik, mint az első filmben, kétgyermekes elvált anya, aki élvezi, hogy megrendelőként diktálhat Mirandának, akinek megvan a maga tartása, de most először kap igazán emberi arcot. Meryl Streep alakítása a tőle megszokottan karakteres és pontos, tündéri, ahogyan Mirandája pár pohár rozétól és egy jó hírtől pillanatok alatt bájos lesz – az egyik legjobb jelenet ez. A régiek – Streep, Hathaway, Tucci, Blunt – hozzák a karakterüket, az újak közül elsősorban Simone Ashley-t, a Szexoktatás című sorozatból ismert indiai szépséget emelném ki, aki Z-generációs ‘Emilyként’ dolgozik erős jelenléttel. A szereplő antipódja lesz Andy asszisztense, akit az ázsiai Helen J. Shen formál meg édesen stréber fiatalra, hasonlóan szerethető Caleb Hearon második asszisztensként. Új játékos Lucy Liu, fájóan kevés jelenetet kap.
Funfact: van egy magyar származású játszónk is, Tibor Feldman Nagymihályról származó színész, aki Irv Ravitz sajtómágnást alakítja prímán. A szerelmes férfiak egyébként inkább kiegészítő hatását keltik a vásznon, olyanok, mint egy közepesen praktikus táska: jó, ha van nálunk, de végül is vehetünk izgalmasabbat. Igaz, a brit Kenneth Branagh (úristen, mit keres egy ekkora színészóriás és többszörösen díjazott alkotó egy ilyen kicsi szerepben?!) hoz gyönyörű perceket, de hogy az ausztrál Patrick Brammall voltaképp minek van ebben a filmben, az rejtély. Ő képezi Andy esetében az érzelmi szálat, de az egész sajnos fölösleges a történet szempontjából, sőt hazug is, mert kevéssé hihető, hogy Andy ebben a forrongó problémamegoldói szerepben bármilyen szinten képes lenne koncentrálni a férfira. Az első részben még volt valamennyi súlya a párkapcsolati szálnak, itt, a második részben a randipillanatok pár kedves poénnal és apró ráismerésekkel szolgálnak csupán, Brammall karakterének jelenléte annyit üzen: férfiak, várjátok meg, míg az ügybuzgó nő észrevesz titeket. Egyébként Brammall korrektül hozza a szimpatikus férfit, ám jellemző, hogy még az IMDb se tudja, mi az általa játszott ipse neve… Nála sokkal maradandóbb élmény a milliomos vállalkozó Justin Theroux, akit idióta vigyora és nevetése markáns jelenséggé tesz. B. J. Novak (Ravitz üzletember fia, örököse) karakterét túlzásnak éreztem, azt gondolnám, ember nem viselkedik így, bár ki tudja, a milánói kifutón látható ruhákat se veszi föl senki az utcára. És ha már a kifutónál tartunk, Lady Gaga saját magát játssza a filmben és előad egy slágergyanús számot: Shape of a Woman (felkészülnek a kereskedelmi rádiók).
A göncök kapcsán tudjuk le a kötelező kört, gyorsan kiemelem a kedvenceimet: Meryl Streep függönybojtos patchwork-blézere, Simone Ashley farmerszettje, Emily Blunt vadító gyászruhája, Anne Hathaway nagymintás maxija, Stanley Tucci meg egyszerűen Stanley Tucci, minden jól áll neki, és azok az aranykézzel megválasztott szemüvegek valóban öltöztetnek.
New York betondzsungele mellé végre beszöknek Milánó reneszánsz épületei és pont azért, hogy a lecserélhetőségről, értékvesztésről, a követhetetlenül fölgyorsuló világról még élesebben lehessen beszélni. Fölróható a filmnek a szálak elvarratlansága, de ez találóan jellemzi a húsz év alatt bekövetkezett változásokat: egy probléma helyére azonnal új és/vagy nagyobb érkezik, a botrány, a szenzáció, a csoda már nem is három napig, inkább három percig tart.
A film nem érint átfogóan, csupán belibbent olyan témákat,
mint a fast fashion teremtette gyerekmunka vagy a testpozitvizmus irányzata, sőt a greenwashingról (tehát arról a jelenségről, amikor egy vállalat környezetbarátnak hazudja magát) szó sem esik. A környezetvédelem témájában csupán annyi hangzik el, hogy Andy a legjobb darabokat tizedannyiért, turkálóból szerzi be, és kiderül: ez a hozzáállás jellemzi a Z-generációt is. A bóvli termékeket áruló bazárapplikációkról sem esik szó, egyedül a ruhák műanyag-összetételére tesz pár becsmérlő megjegyzést a Runway elitje.
Az ördög Pradát visel 2. kicsit azt is üzeni: nem lehetünk a magunk urai, nem lehetünk maximálisan önazonosak, csak egy ízlésünkhöz, világlátásunkhoz legközelebb álló irányzatot választhatunk, ha talpon akarunk maradni. Önfejűség csak egy bizonyos vagyoni szint fölött megengedett, de a szabadság és a hitelesség fogalma szinte értelmét vesztette.
Ez a film tisztában van saját jelentőségével, készülhetett volna azért második rész, hogy a nosztalgiázni vágyó, divatéhes nők tömegei fizessenek be rá – persze, ilyen síkon is működik –, ehelyett felnőtt, kiábrándult, de Andy igazságérzetét nem elvesztve tud lenni egy kommersz kordokumentum.
Az ördög Pradát visel 2.
amerikai vígjáték, 2026, 120 perc, +12
Rendezte: David Frankel
Forgatókönyv: Aline Brosh McKenna, Lauren Weisberger
Premier: április 30.
Forgalmazó: Forum Hungary
Fejléckép: Jelenet Az ördög Pradát visel 2.-ből (forrás: Forum Hungary)



hírlevél













