Az Oscar kapujában – rangsorba szedtük Paul Thomas Anderson filmjeit

BAFTA, Golden Globe, Critics Choice Awards, New York-i Filmkritikusok Köre – a közelmúlt filmes díjazásai alapján jelen állás szerint egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a 2026-os Oscar fő esélyese Paul Thomas Anderson Egyik csata a másik után című alkotása. Figyelembe véve a zsűrik és kritikusok ítéleteit, egyedül Chloé Zhao Hamnetje lehet reális kihívó a fődíjért folyó versenyben. (Igaz, személyes ítéletem szerint erre talán a legméltóbb még az Érzelmi érték című norvég dráma lenne, amely kilenc kategóriában jelölt.)

Paul Thomas Anderson kétségkívül a kortárs amerikai mozi egyik legeredetibb alakja, aki immár tizennégy Oscar-jelöléssel büszkélkedhet (ebből hármat kapott mostani filmjéért), ám az aranyszobrot még sohasem sikerült elnyernie – ami a cinefilek körében bizonyosan kimeríti a botrány fogalmát. A New York Times például tavaly több száz szakember segítségével összeállította az elmúlt huszonöt év legfontosabb filmjeit,

Paul Thomas Anderson a 31. Critics Choice Awards gálán (Fotó/Forrás: Critics Choice Awards / Facebook)

Ennek ellenére a szélesebb közönség talán csak most ismerkedik a nevével itthon is, hiszen az Egyik csata a másik után az első igazán nagy pénzből készült alkotása, amely ügyesen egyensúlyoz a művészfilm és a közönségfilm határán. Bár a furcsa akció-komédiát én is nagyon szerettem, őszintén hiszem, hogy a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült mozi még csak nem is a legjobb munkája az amerikai rendezőnek. Az Oscar-gálához közeledve ezért kedvcsinálóként összeállítottam a személyes sorrendemet: a rajongók számára néhány helyezés talán meglepő is lehet majd, de Paul Thomas Anderson életműve kapcsán egyet nem érteni is öröm.

10. Beépített hiba (2014)

A Joaquin Phoenix főszereplésével készült Beépített hibában a rendező már kísérletezett Thomas Pynchon regényvilágának adaptálásával, a filmet ugyanis az író azonos című könyvéből készítette el – vegyes eredménnyel. Bár az alkotásban itt-ott tetten érhető a rendező tehetsége, Joaquin Phoenix pedig nem tud nem imádnivalóan játszani, a történet mégis kissé szétesik. Talán az egyetlen az életműben, ami után csalódottan kelhettünk fel a moziszékből. A Beépített hiba az 1970-es évek Los Angelesében zajlik: A főhős Doc Sportello, egy lecsúszott, drogos magánnyomozó, aki piti ügyeken dolgozik. Egy nap felkeresi őt az ex-barátnője, és arra kéri, segítsen neki megtalálni az eltűnt, dúsgazdag barátját. A marihuánafelhőbe burkolózó Doc alámerül a város sajátos világában, őrült szörfösök, kisstílű bűnözők, prostituáltak és pszichedelikus rockzenészek keresztezik az útját. A hallucinációk és a valóság pedig lassacskán egybecsúszik.

9. A szerencse zsoldosai (1996)

Paul Thomas Anderson legelső nagyjátékfilmjéről van szó, amely némiképp kihívás elé állította, hiszen akkor még tehetséges pályakezdőként furcsa csatákat kellett vívnia a producerekkel, akik nem igazán osztoztak a vízióiban. A szerencse zsoldosaiban még nem sikerült igazán kibontakoznia, viszont a forgatókönyv egyedisége, a témaválasztás és a rendezés már előrevetítette, hogy tehetséges alkotóról van szó. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az irányítása alatt a színészek egészen elképesztő energiákat mozgatnak meg. (A rendező ekkor dolgozott először együtt egyik kedvenc művészével, Philip Seymour Hoffmannal, akivel öt filmet csináltak a színész haláláig.) A történet főhőse Sydney (Philip Baker Hall), egy veterán szerencsejátékos, aki valamilyen oknál fogva a védőszárnyai alá veszi Johnt (John C. Reilly), és megtanítja a szakma fortélyaira. Az elbizakodott ifjú azonban idővel veszélyessé válik, főleg azután, hogy beleszeret a pincérnőként és prostituáltként dolgozó Clementine-ba (Gwyneth Paltrow).

8. Kótyagos szerelem (2002)

Ezen a ponton valószínűleg minden rajongó sorrendje más, merthogy innentől kezdve csak kiváló alkotásokról beszélhetünk. A nyolcadik helyet nálam a 2002-es romantikus filmje foglalja el, amellyel Paul Thomas Anderson Cannes-ban kiérdemelte a legjobb rendezőnek járó elismerést. A Kótyagos szerelem szokatlan történet, van benne egy jó adag düh, mégis szép és komikus, amit a kreatív színhasználat és a különleges hangmérnöki megoldások tesznek teljessé. A film főszereplője Barry (Adam Sandler), egy rettenetesen frusztrált és magányos férfi, aki szabadidejében telefonszex-szolgáltatást vesz igénybe. Ám egy alkalommal óriási veszélybe sodorja magát, pechére éppen akkor, amikor megismerkedik Lenával (Emily Watson), aki valóban a nagy Ő lehetne.

7. Licorice Pizza (2021)

A Licorice Pizza a hetvenes évekbe repíti vissza a nézőt Gary (Cooper Hoffman) és a nála tíz évvel idősebb lány, Alana (Alana Haim) felnövéstörténetén keresztül. A cselekményt a két főhős közti furcsa dinamika, a vonzások és taszítások hullámzása tartja mozgásban. A fiú örök álmodozó, aki soha nem akar felnőni és vakmerő terveket sző, Alana azonban őrlődik a gyermek- és felnőttlét határán. Paul Thomas Anderson a filmművészet legszebb napjait idézi meg: nem akar többet, mint hogy arra a két órára, amíg beülünk a moziba, elmerüljünk egy másik világban, és rácsodálkozzunk, milyen szép is a fiatalság.

6. Egyik csata a másik után (2025)

Paul Thomas Anderson legutolsó rendezésében sokkal sikeresebben nyúlt hozzá Thomas Pynchon világához, és egészen rendhagyó élményt kínál a nézőnek. Bob (Leonardo DiCpario) rossz hombre volt. Rossz ember. Lázadt, harcolt, néha robbantott is. De a múlt elmúlt, a felesége elmenekült, ő pedig álnéven, új személyazonossággal él, és jó apa lett belőle. Neveli a kislányát, és nem gondol a múltra. De a múlt gondol rá. Hiába telt el tizenhat év, Lockjaw ezredes (Sean Penn) a nyomában van. Régóta nyomoz utána, és ha az apát nem tudja elkapni, akkor a lánnyal is megelégszik. Kritikánkban úgy fogalmaztunk, a film furcsa egyvelege a politikai-társadalmi szatíráknak, krimiknek és családi drámáknak – egy kicsit mindegyik, de egyik sem igazán. Szórakoztató, mégsem együgyű, nem utolsó sorban pedig minden idők egyik legkiválóbb autósüldözéses jelenete is ehhez a filmhez kötődik, ebben lényegében már a premier után egyetértett a szakma. Mellesleg én is. 

5. Fantomszál (2017)

A Fantomszál minden bizonnyal Paul Thomas Anderson legelegánsabb filmje: szinte teljességgel hiányoznak belőle az extravagáns rendezői gesztusok, a történet nem jár be hatalmas érzelmeket, és a két csodálatos főszereplő – Daniel Day-Lewis és Vicky Krieps – is kifejezetten visszafogottan játszik. Mégsem valamiféle formai minimalizmusról van szó, hanem egyfajta pragmatizmusról: a történet belső világa kívánta meg ezt a letisztultságot és lelassulást. A film az 50-es években, a háború utáni Londonban játszódik. Reynold Woodcock, a híres szabó (Daniel Day-Lewis) és nővére, Cyril (Lesley Manville) a brit divatvilág központi figurái: ők öltöztetik a felső tízezer tagjait. A nők jönnek és mennek Woodcock életében, akik ihletet és társaságot biztosítanak a megrögzött agglegénynek, míg össze nem találkozik egy fiatal, magabiztos nővel, Almával (Vicky Krieps), aki hamarosan az élete állandó részévé válik mint múzsa és szerető. Reynold eddig pontosan megtervezett és mintaszerűre szabott életét szép lassan szétzilálja a szerelem. A Fantomszál tipikusan olyan történet, amit többször kell látni, hogy igazán értékelni tudjuk a hihetetlenül finom művészi megoldásokat.

4. The Master (2012)

A film története az ex-tengerészgyalogos Freddie-t (Joaquin Phoenix) követi nyomon, aki leszerelését követően az alkoholhoz fordul, és sehogy sem találja a helyét. Élete azonban gyökeres fordulatot vesz, miután megismerkedik egy elhivatott és karizmatikus szellemi vezetővel, Lancaster Dodd-dal (Philip Seymour Hoffman), aki egyre több követőt szervez maga köré. Paul Thomas Anderson izgalmas portrét rajzol meg a második világháború utáni Egyesült Államokról, valamint a szekták működéséről, de a The Master mégis több mint korrajz: szép lélektani történet elkallódásról, szeretethiányról, a vágyról, hogy a világ segítő jobbot nyújtson, ha elesünk. Joaquin Phoenix élete egyik legjobb alakítását nyújtja, talán a később Oscart érő Jokernél is meggyőzőbb, de ne feledkezzünk meg kiváló társairól, Philip Seymour Hoffmanról és Amy Adamsről sem.

3. Boogie Nights (1997)

Paul Thomas Anderson valósággal berobbant Hollywoodba második rendezésével, amelyben Martin Scorsese dinamikus, hosszú snittekkel és gyors dolly-zoomokkal dolgozó filmnyelvét vette kölcsön, ám ő nem a gengszterek, hanem a hetvenes évek pornóiparába nyújt betekintést. A történet főhőse egy fiatal férfi, a kissé naiv Eddie (Mark Wahlberg), aki extrém adottságainak köszönhetően hamar sztárrá válik a pornó világában, miután felfedezi őt Jack Horner (Burt Reynolds), a szakma elismert rendezője. Eddie-t lassan felemészti a hirtelen jött siker, egója miatt éppen azokat üldözi el magától, akik szerették és befogadták őt. A Boogie Nights elképesztően ingergazdag, szórakoztató film, amely egy imádnivaló közösséget mutat be: ebben a világban egy kicsit mindenki felszínes, együgyű, tökéletlen, sőt talán még bűnös is, mégis szimpatizálunk velük. Nem is annyira a pornóiparról szól, csak szimplán arról, hogy miért fontos megtalálni azokat az embereket, akik elfogadnak minket a hibáinkkal, gyengeségeinkkel együtt.

2. Vérző olaj (2007)

Az Egyik csata a másik után mellett minden bizonnyal a rendező másik legismertebb mozijáról van szó, egyrészről azért, mert 2008-ban az Oscar egyik legfőbb esélyeseként tartották számon, ám végül alul maradt a Nem vénnek való vidékkel szemben. Ennél fontosabb viszont, hogy a modern filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotásáról van szó, a lenyűgöző rendezés mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a kiváló operatőri munkát, a briliáns forgatókönyvet, valamint Daniel Dey-Lewis és Paul Dano lehengerlő alakítását. Aki megnézi, pontosan tudni fogja, miért említhetjük a 21. század ikonikus szállóigéi között azt a banálisnak tűnő mondatot, hogy: „I drink your milkshake!” A történet az 1900-as évek elejére repít minket vissza. Miután Daniel Plainview hírét veszi, hogy egy nyugati kisváros szinte fürdik az olajban, felkerekedik, és a fiával együtt útnak indul Kaliforniába. Számítását siker koronázza, megcsinálja a szerencséjét, gazdag emberré válik. Ám a kitermelt olaj mennyiségével egyenes arányban növekszik a konfliktusok száma. Az olajbányászat velejárója a korrupció és a csalás, a gazdagság ígérete pedig elvakítja az embereket. A Vérző olajról tényleg nehéz volna rosszat mondani. Hipnotikus, fajsúlyos alkotás, az a fajta remekmű, amit egy életen át érdemes újra és újra nézni. Ha valamiféle objektivitásra törekednék, biztosan az első helyen szerepeltetném.

1. Magnólia (1999)

Minthogy azonban vállaltan szubjektív listáról van szó, az első helyre ezt a semmihez sem fogható, több mint háromórás filmet kell tennem, ami biztosan többeket megoszt: a Magnóliáért jóeséllyel csak lázasan rajongani lehet, vagy szenvedéllyel utálni. Én az előbbibe tartozom, noha pontosan értem, mi a gondja sokaknak az 1999-es mozival és azzal, ha néha békák hullanak az égből. Paul Thomas Anderson a Boogie Nights sikere után teljesen szabad kezet kapott, és élt is a lehetőséggel. A Magnólia meglehetősen dagályos, hullámzó, szabálytalan, csupa olyan dologgal van tele, amiket más esetben a producerek simán kivágattak volna – de éppen emiatt mintapéldája a művészi ihletettség szépségének. A történet egyszerre nyolc-kilenc szálon zajlik, hasonló témákat ismétel újra és újra, hosszú snittekkel, nagymonológokkal, elnyújtott párbeszédekkel dolgozik, és még időnként a giccshez is közel merészkedik. Ez sokakat elidegeníthet, míg mások éppen a végtelennek tetsző hömpölygés által élnek át érzelmi katarzist. Merthogy a Magnólia minden egyes szála szívszorítóan szép és nehéz sorsokat jelenít meg hatalmas empátiával és emberszeretettel, csodálatos technikai megoldásokkal. Nem mellesleg Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, Philip Baker Hall, Melora Walters, Jason Robards és Tom Cruise is brillírozik saját szerepében – utóbbi valószínűleg karrierje legjobb alakítását nyújtja. Rendkívül megható történet megbocsátásról, megbánásról, szeretetről és arról, hogy az élet néha valóban hihetetlen dolgokat produkál, csak nem biztos, hogy észrevesszük. Számomra minden idők legjobbjai közt a helye, és külön cikket tudnék írni arról, hogy a Magnóliát miért könnyezem meg minden alkalommal ugyanazon a ponton: a legutolsó képkockánál.

Fejléckép: Leonardo DiCaprio és Paul Thomas Anderson az Egyik csata a másik után forgatásán (Forrás: Warner Bros. Pictures)