Hogyan látod az új magyar filmet? Milyen történetekre lenne „itt és most” szükségünk?
Sok olyan történetet kellene elmesélni, amiből kiderülne, hogyan él ma Magyarországon egy egyszerű magyar nő. Mondjuk egy óvónő vagy egy tanítónő, esetleg egy kis üzem dolgozója. Ezeket én nem látom mostanában, mintha nem foglalkoznának ezzel. Régen, amikor találkoztam ilyen nőkkel és megkérdeztem tőlük, hogy mit, miért csinálnak, miről beszélgetnek, mit terveznek, mindig csodálkoztak, hogy valaki kíváncsi rájuk. Számukra persze nem volt érdekes a saját életük, de a beszélgetéseink végén a legtöbbször kinyílt a kép, és volt, hogy megértették, miért kérdezem őket.
Ez persze érinti azt is, hogy nehéz őszintén válaszolni. Szerintem, Magyarországon alig fordul elő, hogy valaki elmondja az igazat arról, amiről beszélünk. A nagy semmit elmesélni pedig nekem nincs kedvem.
Több filmedben is vannak ilyen nőalakok, a koraiakban mindenképpen, és szeretted a gyárjeleneteket is.
Szerintem ez a dolog lényege. Már az indulásnál a magyar valóság történetét kerestem. Sok riportot, dokumentumfilmet készítettem gyárakban, üzemekben, de aztán sajnos elhagytam. Volt, hogy nem jelentették meg, aztán egymást követték a játékfilmek, rengeteget utaztam és valahogy elmaradt. Érdekes módon Lengyelországban, vagy Franciaországban, ahol szintén sokat dolgoztam, jobban ment a valóság kibontása, ott érzékenyebbek az ilyen típusú témákra. Számukra érdekes volt, különösen a lengyeleknek. Ilyen volt a tüntetés motívuma is, amit itthon egyáltalán nem akartak látni egy filmben, engem is le akartak beszélni a használatáról.

Berek Kati és Vígh Gyöngyvér Mészáros Márta Örökbefogadás c. filmjében (Fotó/Forrás: © NFI ̶̶ Filmarchívum / B. Müller Magda)
Sorban restaurálják a filmjeidet, nem lepődtél meg azon, hogy például a Berlinálén Arany Medve-díjat nyert Örökbefogadás máig ilyen korszerű?
Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy Magyarországon ugyanúgy maradt minden. Nem történt semmi.
Mármint, hogy még mindig ugyanazokba a skatulyákba kényszerítik bele a nőket?
Ugyanazokba. Hiába színesítik meg, a bajok ugyanazok. A valóság elmegy a nők mellett. A valósághoz ugyanis lépni kellene, méghozzá a mélységekbe. Maradtak a sztereotípiák.
A csókjeleneteid viszont átlépnek a sztereotípiákon – akár játékosan, mint például a Szép leányok, ne sírjatok!-ban, akár életre szólóan, mint mondjuk az Örökségben.
Nem gondolkodtam soha ezen. Valószínűleg azért lett így, mert az érintés rendkívül fontos a számomra.
Azt akartam, hogy az emberek érintsék meg egymást, nézzenek egymás szemébe, mosolyogjanak, nevessenek, vagy sírjanak.
Az Örökség szerelmi csókja jelenti az első igazi kapcsolódást a filmben, hiába várandós már addigra az Isabelle Huppert alakította barátnő.
Örülök neki, hogy ezt láttad benne. Ez a színészekből jött, Jan Nowicki és Isabelle Huppert személyiségéből. Az egyik abszolút lengyel, a másik abszolút francia – még beszélni sem tudtak egymással. Persze le akartak beszélni arról, hogy ők játsszanak a filmben, mert akkor majd a fordítással biztos gond lesz! De tudtam, hogy olyan erős a jelenlétük, hogy ha meg sem szólalnak, akkor is történik valami. Így is lett, aztán összebarátkoztak, majdnem annyira, hogy beszélni tudjanak egymással. Minden átjött, amit mondani akartak.
Az Ők ketten téli csókjelenete filmtörténeti ritkaság, egyedül te őrizted meg Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady szerelmét a filmvásznon. Honnan jött az ötlet?
Vologya akarta, tőle jött. Ő mindig szeretett a film közelében lenni, még ha nem is játszott benne, és akkor is ott volt a forgatáson, mert Marina Vlady a felesége volt. Aztán amikor olyan gyönyörűen esni kezdett a hó, és le kellett állnunk, mondtam neki, hogy most megcsináljuk azt az utcai csókjelenetet a két idegen ember között. Már nem emlékszem az akkori főnököm nevére, de nem tartotta jó ötletnek, mert nem volt benne a forgatókönyvben. A hirtelen hóesés hozta, és persze nagyon tetszett az operatőrnek, Kende Jánosnak is. Mindenki nevetett, Vologya Viszockij pedig ellenállhatatlan volt! Ahogy állt ott, és ahogyan megcsókolta Vladyt! Zseni volt! Az összes filmem egyik legszebb jelenete lett.
Nálad nincsenek jók és rosszak, határozott nőket és férfiakat mutatsz meg, közben megértő és együttérző vagy a gyengébbekkel is.
A filmjeimben olyan férfiak és nők jelennek meg, akik valamit meg akarnak tudni a világról. Fejlődni akarnak. Aki nem ilyen, az nem érdekel.
Hiszen az életben mindenki átesik egy olyan pillanaton, amikor fontos számára a nő és a férfi egymáshoz való viszonya.

Jan Nowicki és Monori Lili Mészáros Márta Örökség c. filmjében (Fotó/Forrás: © NFI ̶̶ Filmarchívum / B. Müller Magda)
Kit tartasz a legnagyobb magyar színésznek?
Latinovits Zoltánt. Csodálatos volt, különlegesség, a mai napig nem tudom feldolgozni, hogy miért kellett meghalnia. Emlékszem, milyen szörnyű állapotban volt, amikor nálunk járt egyszer: állandóan támadták, bántották. Annyira a fejembe vésődött, hogy egy ilyen embert, egy ilyen minden jóra, különösre, csodákra, bolondságra determinált embert nem értenek. És nem értették.
Úgy tudom, hogy barátok voltatok Otar Joszeliánival is. Még az egyetemről ismertétek egymást?
Igen. Oh, hát az szerelem volt! Nagyon szerelmes volt belém, és nekem is tetszett. Érdekes találkozás volt a miénk, de megmaradt plátóinak. Fantasztikus ember volt! Magáénak akarta az egész világot, szét akarta tépni, és nem értette, hogy azt nem lehet. Sokszor volt igaza persze és pontosan látta a dolgokat. Ráadásul ő grúz volt, nem orosz. Rendkívüli módon tisztelte az őszinteséget.
Nyikita Mihalkovval hogyan ismerkedtél meg?
Mihalkovot Moszkvában ismertük meg, mert Jancsó egy érdekes orosz arcot keresett a Csillagosok, katonákhoz. Nyikita akkoriban robbant be a Moszkvai séta főszerepében, de Jancsó először túl szépnek találta. Tényleg gyönyörű fiú volt, úgy élt ott abban a nyomorult kis Moszkvában (mert akkor még az volt), mint egy herceg. Az apja milliárdos volt, ő írta a szovjet himnuszt, és mindig kiváltságos emberek voltak. Emlékszem, elámultam amikor először elmentem hozzájuk, később csak Hollywoodban láttam ilyen gazdagságot.
Nyikitánál különösebb, szebb, érdekesebb férfi akkoriban nem volt Moszkvában, sőt, világszerte. Végül szerepelt is a Csillagosok, katonákban, aztán évtizedeken át tartó nagy barátság lett a találkozásunkból.
Három, vagy négy évvel ezelőtt jártam utoljára Moszkvában, de már akkor elájultam azon, amit láttam. Ha tudnál oroszul, most azt mondanám, hogy azonnal vegyél egy repülőjegyet és menj el fél évre Moszkvába. Csoda van ott! Minden lüktet és minden különleges! Fantasztikus filmeket csinálnak, a nők úgy öltözködnek, hogy a francia divattervezők elbújhatnak mögöttük! Úgy érzem, hogy ott minden megtörténhet, és Moszkva tíz éven belül elmondhatatlan hely lesz. Robbanni fog!

Wunderlich József és Törőcsik Franciska Mészáros Márta: Aurora Borealis c. filmjében (Fotó/Forrás: Vertigo Média)
Mindig sok filmterved volt, van most olyan, amelyik összejöhet?
Remélem. Volt egy rossz periódusom, sok fájdalommal járt amikor szétesett körülöttem a magyar filmgyártás. Miután kilencven éves leszek és olyan sokat már nem fogok élni, elhatároztam, hogy a szüleim történetét szeretném megcsinálni. Különösen fontos lenne nekem, sőt, kötelességem elmondani: ennyivel tartozok az apámnak és az anyámnak is.
Apám szobrász volt, Uitz Béla karolta fel és hívta el Moszkvába a harmincas években, mi később mentünk utána. Semmilyen politikával nem foglalkozott, de miután nagyon jóképű és fantasztikus ember volt, aki szeretett és tudott is élni, sok ellensége lett. Anyám is érdekes ember volt, festőművész, aki tanított is. Szörnyű körülmények között halt meg, őt még eltemettem.
Amit én tudok róluk - mert én már csak tudok róluk -, az annyi, hogy apámat nagyon érdekelte a Szovjetunió, sőt Szibéria. Csodálatos helynek tartotta, ezért utazott oda és hívta anyámat is. És ez lett a vesztük.
Idegenek voltak és az ottani kommunisták nem bíztak meg bennük. Nemrég tudtam meg, hogyan ölték meg az apámat: 1938 tavaszán elhurcolták a házunkból és még azon az őszön egyetlen tárgyalás után fejbe lőtték a frunzei börtönudvaron. Korábban úgy tudtam, hogy a Gulágra vitték el, de pár hónapja kaptam egy levelet, hogy pontosan mi is történt vele.
A háború alatt anyám nem tudott visszamenni Magyarországra, a húgaim soha nem látták az apjukat. Aztán ő is meghalt. A gyerekek árván maradtak, én kommunista magyarok kezébe kerültem. Wágner Anna fogadott örökbe, később ő harcolta ki, hogy a három árva gyerek visszatérhessen Magyarországra. Láttam, hogy az akkori kommunisták tudták, hogy valami nagy baj történik, hiszen megölik az embereket, mégis hittek a szocializmusban és a nagy birodalom erejében.
A szocializmus történelmi őrületét szeretném megmutatni, a borzalmat és a fantasztikumot egyszerre. Ezt még senki nem mondta el. Nem lesz könnyű.
Már régóta foglalkoztat a szüleim története, csak nem mertem elmondani, mert hazudni nem akartam, és éreztem, hogy nem ismerem a teljes igazságot. Most már tudom, hogy miről szól. Elkezdtem leírni és remélem, hogy kapok rá pénzt. Nem lenne drága film. Az utolsó filmemben szeretném megcsinálni azt, amit soha nem mertem eddig: elmondani, hogy minden szörnyűség ellenére, ami velem megtörtént, mégis életben maradtam és most ismerjétek meg ennek a gyönyörű, csodálatos tehetséggel megáldott emberpárnak a történetét, mert az apám és az anyám örökké él.
Édesapád szobrász, édesanyád festőművész volt, te filmrendező lettél. Jó választás volt?
Igen, szerintem ez rendben van. Nem tudnék mást csinálni. Azért élek, mert valamit el akarok mondani.
Fejléckép: Mészáros Márta / Fotó: Stekovics Gáspár