Queensen keresztül mentünk Manhattan felé, az út menti naplementében beton kosárpályákon kigyúrt fekete fickók kosaraztak és szúrósan néztek az elhaladó kocsikra. Csodálatos volt. Az illúzió másnap kezdett foszladozni, amikor elmentem a Times Square-re. Ezer filmben láttam már azt a teret, de közelről semmi szép nincs benne. Építészetileg körülbelül annyira izgalmas, mint a Bosnyák tér, az egymás hegyén-hátán tolongó gagyiárusok miatt pedig az embernek olyan érzése van, mintha a Nyugati aluljáróban lenne. Csak a Times Square-en nagyobb a kosz.

Az amerikai hónapok leginkább egy várakozásból, pénzből és honvágyból gyúrt masszává alakultak az emlékeimben. Úgy látszik, ezzel nem vagyok egyedül, mert a Capa Központban megnyílt Külhon - Magyarok New Yorkban című tárlaton mindhárom érzés hangsúlyosan jelen van. Hét fiatal magyar fotóművész töltött bő három hetet idén szeptemberben New Yorkban, az ő különböző tematikájú fotógyűjteményeik tekinthetőek meg ingyenesen január 18-ig.

A fotósok New Yorkba érkezésük után nem kaptak konkrét feladatot, mindenki magának kereste meg alanyait és koncepcióját. Szombat Éva például így jutott el olyan fantasztikus helyekre, mint a New Jersey-kolbászbolt, ahol nagyon finom almapaprikát is lehet kapni. A kiállításon a legkevesebb szöveget Szombat írta a képekhez, melyeknek főszereplője két meleg táncos srác. A képeken hol a New York-i metró kapaszkodóján lógnak, hol egy tűzlépcső mellett spárgáznak, hol egy csicsás indiai étteremben kajálnak. Ők mindketten a sikeres amerikai magyarok közé tartoznak, Lacit például éppen szeptemberben vették fel a világ egyik legmenőbb táncos csapatába, a Trocaderóba.

Nem Laci az egyetlen, akinek összejött az amerikai álom. Goldie is megvalósította álmait, aki a róla készült fotón éppen kabriójával pózol, melyet Sárának hív. Bartha Máté sorozatában az átlagos New Yorki magyarok nyomába eredt, a helyi magyarokkal készült interjú- és portréfotó-sorozatban később Goldie arról is mesél, hogy gyerekkora óta kabrióra vágyott és ez sehol máshol nem jöhetett volna össze neki, csak és kizárólag Kaliforniában. Bartha Máté találta meg egyébként az egész tárlat legszórakoztatóbb figuráját, egy Béla nevű amerikás magyart, aki még '56-ban, kisgyerekként került Amerikába. Béla az olasz negyedben nőtt fel a gengszterek között, később pedig megvette az egyik helyi keresztapa használt Cadillacjét, ami miatt még többen köszöntek előre neki, mint korábban. Valószínűleg ezért visel a róla készült fotón fehér öltönyt, napszemüveget és pecsétgyűrűt, és a szövegből az is kiderül, hogy Béla jelenleg magának az amerikai kormánynak dolgozik, üzleti tanácsokkal segíti Obamáékat.

A személyes sorsokra volt kíváncsi Bakonyi Zsuzsa is, aki New Yorkban élő vegyes párokat kutatott fel, a fotók alatt lógó kis füzetecskékben a pár mindkét tagja arról mesél, hogy mit jelent számukra a magyarság. A csúcs egyértelműen a marosvásárhelyi Kinga és a harlemi Michael. Kinga szerint édesanyja, egy igazi székely asszony, egyetlen korábbi barátját sem szerette, ezért különösen félt attól, hogy mit fog szólni Michaelhez, aki magas, ki van gyúrva és fekete. Legnagyobb meglepetésére azonban a mama és Michael óriási haverok lettek, Michael pedig nagyon szeretne egyszer elmenni Marosvásárhelyre, ahol véleménye szerint a világ legőrültebb népe lakik: a magyar.

Hirling Bálint és Pályi Zsófia közös projektjükben a hatvanas-hetvenes években virágzó Little Hungary nyomába eredtek, kisfilmjükben az egykor 44 (!) magyar étteremmel rendelkező, mára teljesen eltűnt negyedet mutatják be archív felvételeket is felhasználva. Abban pedig van valami hihetetlenül szórakoztató, amikor egy Bobby Ewingnak sminkelt, nyolcvanas évekbeli amerikai tévériportert látunk, amint éppen a csigatészta-csavarást tanulja egy kedves, old Hungarian ladytől.

A kiállításban az egyik legizgalmasabb, hogy a honvágyat, illetve a Magyarországgal való kapcsolatot mind a fotósok, mind alanyaik teljesen különböző módokon élték meg. Alpern Bernadett és Halász Dániel az amerikai magyar emigráció krémjéhez tartozó művészeket keresett meg, videós projektjük során arra kérték interjúalanyaikat, hogy 1 percig néma csöndben gondoljanak arra, ami a legjobban hiányzik nekik Magyarországból. A videók mellett aztán szöveges formában is kiderül, hogy a legtöbbjüknek egy-egy pesti utca vagy balatoni hétvége hiányzik. És az is, hogy a honvágy nem is az amerikai hétköznapokban jelenik meg a leginkább, hanem akkor, amikor hazatérnek, és csavarognak kicsit Budapesten. A legtömörebben talán ez az idézet foglalja össze a dolgot: "Mindig szíven üt, hogy a francba, ez de jó és milyen szép."

A honvágyhoz kapcsolódik a kiállítás legerősebb része is, Hirling Bálint és Pályi Zsófia 1956-os menekültekről lőtt egy-egy portréfotót, a kép túloldalán pedig a képen szereplő saját szavaival meséli el élete történetét pár mondatban. Például Váradi Kornélia, aki újszülött gyerekét hagyta hátra a szabadságharc leverése után, hogy súlyosan sebesült férjét át tudja menteni a határon. Végül hat évig kellett küzdenie azért, hogy fiát is maguk után tudja hozni Amerikába. De a legjobb történet mégis Morvai Zoltáné, aki kissrácként került Amerikába, magyarul pedig a konyhában tanult meg az anyukájától. A sztori további részét mesélje inkább ő maga:

"I didn't really get a chance to really get back to Hungary, nem tudtam menni. A munkától meg minden mástól, until I was a little bit older. I mean like in my sixties. És akkor visszamentem Szlovákiába, és emlékeztem valamire, emlékeztem, hogy bementem a faluba, ahol születtem és volt egy barátom első, második és harmadik osztályban. Tudod, ötven évvel ezelőtt. De megismert! Jött le az utcán, the main street. És azt mondja: hol voltál, Morvai Zoltán?"