- Hogy válogattátok össze a tárlat 150 képét? Segített ebben maga Zsigmond Vilmos is?
Puskás Bea: Első körben ő ajánlotta a személyes kedvenceit. Ezután láttunk mi munkához, elmélyültünk a munkásságában, a sztorik hátterében, az előzményekben. Rengeteg fotónegatívot kaptunk tőle, amelyeket az élete során készített.
- Arra törekedtetek, hogy végigkövessétek az életútját a múzeum falain?
Tomas Opitz: Elsősorban nem a munkásságát, hanem a személyét szerettük volna bemutatni. Ha elhangzik Zsigmond Vilmos neve, rendszerint az jut mindenki eszébe, hogy '56-ban emigrált Amerikába, ahol Oscar-díjat kapott. Mi fel akartuk tárni ennek az útnak a gazdagságát és persze keménységét is, hiszen egy olyan idegen országba érkezett meg, amelynek a nyelvét nem ismerte még akkor. Háborús időszak után kezdett új életet. Ez mind érzékelhető a fotókon keresztül. Magyarországon főleg a vidéket fotózta, de Budapesten is megtalálta a szegénység nyomait. Az Amerikába tartó út alatt a hajózás nehézségét örökítette meg, hiszen hatalmas vihar kapta el őket az óceán közepén. A megérkezéskor pedig rácsodálkozott New Yorkra.
- Eddig soha nem látott képek is a tárlat részei. Hogyan kerültek ezek most elő?
PB: A fotók közel 90 százaléka korábban nem volt még látható. Vilmos eddig soha nem foglalkozott még a fotográfiái nagy ívű bemutatásával. Csak megörökítette, ami érdekes volt számára. Például életében először 1963-ban jutott el baseballmeccsre Los Angelesben, egy rendező barátja társaságában. Lefotózott mindent, amit látott, hogy hány autó áll a parkolóban, milyen sok néző gyűlt össze a Dodger Stadionban. Ebből a 36 darabos sorozatból soha nem nagyított fotót, de mi beleszerettünk a kompozíciókba és hatot kiraktunk közülük a Ludwig Múzeum falára. Csoportosítva tárolja a negatívjait, minden borítékra ráírja, mikor és hol készültek. Pontos listát vezet.
- A kiállítást végignézve úgy tűnik, kedvelt fotótémái az utazások és az arcok.
TO: Soha nem voltak irányzatai, koncepciói, azt dokumentálta, ami megtetszett neki. A '70-es évek elején bekerült a hollywoodi mainstreambe, onnantól kezdve a filmezés foglalta le. Azután már nem jutott annyi ideje a fotográfiára. Illetve a fotótémái a munkájából adódtak, például a forgatási helyszínek bejárásait örökítette meg.
- Miként lehet értelmezni azt, hogy a mai napig amatőr fotósnak nevezi magát?
PB: Mást jelent számára ez a szó, mint ahogy mi a magyar nyelvben használjuk. Valószínűleg arra gondol, hogy nem ebből él, hanem hobbiként fotózik. Ehhez hozzájárul persze a szerénysége is.
- Mit tud adni a kiállítás a hétköznapi látogatóknak és azoknak, akiket mélyebben érdekel a fényképezés?
TO: Zsigmond Vilmostól elleshetők a kompozíciók és a fény használata. A képei rengeteg korszakot vonultatnak fel, köztük olyanokat is, amelyeket már elfejtettünk. A korai, magyarországi időszakából vannak fotói a tanyavilág mészkőégetőiről, Budapestnek sok olyan terét, épületét megmutatja, amelyek már nem léteznek. Ugyanez igaz New Yorkra és Los Angelesre is. Érdekes megfigyelni az öltözékek és az autók változását is. A képeken keresztül történeteket látunk. Neki a főiskolán pont ezt tanították, hogy az állóképeken keresztül is sztorikat meséljen el. Részeg emberről, a rendőrről, a parkról vagy a magyar úton haladó ökrös szekérről. Ha elég figyelmesen nézzük a fotóit, utána pedig megtekintjük a filmjeit, tökéletesen rekonstruálhatjuk az életét. Megláthatjuk, mik hagytak nyomot benne. A csepeli és a Hajógyári-sziget ipari épületei rendkívül hasonlítanak A szarvasvadász című film elejére, ami pedig Pennsylvaniában játszódik. A McCabe és Mrs. Miller című film vidéke emlékeztet a magyar tájra. Kicsit belecsempészte Magyarországot az amerikai filmekbe. Ugyanígy építette beléjük az utazásai során szerzett tapasztalatokat is.
- Forgat, fényképez manapság?
PB: Jelenleg, 85 évesen is aktív életet él. Folyamatosan kap felkéréseket, tavaly épp befejezett egy filmet, jelenleg is több munkája van alakulóban, közben tanít Los Angelesben, itthon is többször járt már idén.
hírlevél
