Nemrég került sor a Bereményi kalapja premierjére Veszprémben, aztán a Margón is. Miért vállalta el? Úgy tudom, eleinte nem nagyon akarta.
Azért, mert nem én írtam. Nekem szokatlan, hogy közöm legyen egy filmhez, amit nem én írtam. Aztán eszembe jutott: de hiszen engem arra kértek, hogy önmagamat játsszam el. Jó, gondoltam, akkor kipróbálom magam így is, színész leszek most, aki önmagát játssza. Ezért vállaltam el, élvezni akartam a színész felelős felelőtlenségét, hiszen ő csak a saját alakításáért felel, az egész filmért viszont a rendező.
Időnként tényleg úgy is bántak önnel, mint egy színésszel. Például Cseh Tamás-számokhoz forgattak klipeket.
A dalok bizonyos idősebb szereplőit kellett ábrázolnom, Tóth Barnabás pedig engem, a fiatalkori önmagamat alakította.
Tulajdonképpen élvezetes volt, keveredtek egymással az idők meg korok. Mintha a fiatalkori önmagammal beszélgettem volna.
A filmet egyébként Papp Gábor Zsigmond rendezte, aki kitűnő dokumentumfilm-rendező, ráadásul bölcsészhallgató is volt, vagyis hasonló a neveltetésünk. Úgyhogy könnyen szót értettem vele.
Mennyire volt nehéz a forgatás?
Igazából ez csak részben dokumentumfilm, hiszen játékfilmes elemek is vannak benne, és még legalább két vagy három másik műfaj. Engem tulajdonképpen végig instruáltak, ki-bebújtam a szerepekbe, azt csináltam, amire kértek, oda álltam, ahová mondták és közben jelmezeket cseréltem.
Amikor a valóságban önmagamat játszottam, akkor is színész voltam. Nem is tudtam, hogy a következő forgatásra éppen mit találtak ki nekem.
Sokáig tartott a forgatás, hosszú szünetek is voltak benne, eltelt köztük egy-két hónap is, ezért néha úgy éreztem, mintha új film kezdődött volna. És közben állandóan keveredett a fikció és a valóság. Még most sem tudom eldönteni, hogy szereplő voltam-e vagy önmagam. A forgatási helyszínek azok voltak, ahova nekem egyébként is mennem kellett. Például elkísért a stáb Kolozsvárra, ahol író-olvasó találkozón vettem részt. Ezt is felvették. Meg utcai jeleneteket is rögzítettek. Kolozsváron például az utcán odajött egy lány, hogy autogramot kérjen, és akkor a rendező ott a helyszínen rögtönözve találta ki, hogy Tóth Barnával közösen készítsünk egy fényképet ezzel a lánnyal. Ez a jelenet be is került a filmbe.
A hangjából ítélve, és a filmet látva, úgy érzem, hogy inkább élvezte a forgatást.
Persze, furcsa érzés volt ugyan, hogy csak magamra kellett figyelnem, de inkább élveztem. Mondom: végre felelőtlen lehettem, mint a színészek.
A premieren látta először egyben a filmet?
Igen, és az egy jó élmény volt. Felébredt bennem a dramaturg. Nagyon megtetszett az a szándék, ahogy a film készült, de ez már Papp Gábor Zsigmond munkáját dicséri, ez az ő felelőssége volt.
Papp Gábor Zsigmond és Bereményi Géza (Fotó/Forrás: Kováts Zsófi, Filmworks)
Bennem megragadt az a jelenet, amikor Járai Márkkal dalt szereznek, éppen azért, mert Cseh Tamás egy régebbi interjúban elmesélte, hogy néz ki, amikor ön dalszöveget ír. És most ezt mi is láthattuk. Mennyire tudták figyelmen kívül hagyni a stábot?
Teljesen megfeledkeztünk róla. Nagy gyakorlatom van már dalszövegírásban, ki tudtam zárni, hogy ott oldalt áll egy kamera. Ebbe nem szóltak bele. Csak megmutatták, hogyan írok dalszöveget. Abba a jelenetbe teljességgel bele tudtam feledkezni. Kíváncsi voltam, hogy milyen dal, milyen szöveg születik ott, abból a helyzetből.
Így, hogy elkészült, van elképzelése, vajon miért épp az a szöveg született ott meg?
Nincs. Ez tökéletesen öntudatlan volt, mint általában a dalszövegírás, sohasem tudom, hogy mi lesz a végeredmény, hogy merre tart az adott szöveg. A zenére bíztam magam itt is, hiszen az mindig előbb van, és hagytam, hogy vigyen a dallam meg a ritmus. Olyan vagyok ilyenkor, mint egy… Hogy is hívják? Mint egy médium, olyan vagyok.
Ha valakiről dokumentumfilm készül, az egyértelműen jelzi, hogy a személye sokakat érdekel. A film margós premierjén feltűnően sok fiatal ült a közönségben. Mit gondol, miért kötődik valamennyi korosztály az ön műveihez?
Nem tudom, miért. Ez így alakult valahogy. Nekem ez nem volt életcélom, a munkáimmal sem próbáltam elérni semmi ilyesmit. A premieren nem igazán tudtam figyelni egyébként sem ilyesmire, annyi inger ért ott, ide-oda tologattak. Engem ott is csak a film érdekelt, elsősorban a saját alakításom. Kíváncsi voltam magamra, hogyan teljesítettem színészként.
Akkor elmondom, én mit gondolok: a magyar kulturális életben is jól érezhetően vannak bizonyos törésvonalak, amelyek időnként ellehetetlenítik a párbeszédet a különböző oldalak között. Az ön személye viszont mintha átívelne ezek fölött. Az ön műveit mindenki magáénak vallja.
Hát, ezt most maga mondja. Ahogy az én édeshazámat ismerem, bizonyára ennek is vannak ellenzői, akik megvetik ezt a hozzáállást.
Azzal, hogy létrehoztam egy művet és útjára bocsátottam, az már éli a maga életét, onnantól én már nem vagyok felelős érte.
Bármi, amit írok vagy kitalálok, azt rábízom az olvasói vagy nézői véleményre. De sohasem a vélemény kedvéért csinálom azt. Nem törődöm a játszmákkal, mivel általában a saját tapasztalataim és ötleteim után megyek. Szabad vagyok, na, ezt akarom mondani. És élvezem, mert régebben beszorítottabb volt minden, most szabadon vagyok eresztve.
Bereményi Géza és Tóth Barnabás a Bereményi kalapja című filmben (Fotó/Forrás: Kováts Zsófi / Filmworks)
Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondta nekem, korának tanúja volt, és hiába írt a saját személyes életéről, abban mindig benne volt az egész közösség élete is.
Ez mindenkivel így van, kivéve a nagyon tehetségtelen embereket.
Mint tanú, mit gondol a jelenünkről? Ne értsen félre, a világért sem szeretném elmondatni önnel is, hogy a háború morálisan elfogadhatatlan. De figyelemmel követi az eseményeket?
A háború foglalkoztat, hogyne. Változik ez a kor most, és hirtelen talán korszakhatárhoz is érkeztünk. Kiszámoltam, hogy 1945 májusában fogantam, a második világháború után, amikor kitört a béke. A születésemmel kezdődött az a korszak, aminek most mintha vége lenne, és egy újabb érkezik. Ez az ukrán-orosz háborúval vált nyilvánvalóvá. Sőt, lehet, hogy azért is tört ki főként, mert egy időszak végét jelöli.
Van elképzelése, mi jön ezután?
Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, csak éberséget javaslok önmagamnak és másoknak is.
Amikor jött a háború híre, ez volt az első gondolatom: „Na, most kell nagyon figyelni.”
Most éppen elvonult vidékre, hogy a Magyar Copperfield folytatását írja. Hogy áll a szöveggel?
Tulajdonképpen ez nem is a Copperfield második kötete lesz. Tizenkilenc éves koromtól kezdődik majd, az egyetemi időkkel meg az utána következő korszakkal. Arról szól, hogyan kezdtem el írni, ez lesz az egyik fő témája. Én ugyanis az egyetemen írtam először, előtte meg sem fordult a fejemben, bár mindig jó fogalmazó voltam a középiskolában. Úgyhogy erről lesz benne szó, meg arról, hogy mekkora változást okozott az életemben. Ezt szeretném megírni, de ilyenkor, ebben az állapotban még nem igazán tudok beszélni róla. Az ember először szétszálazza a történeteket, sorrendbe állítja az emlékeit, aztán a fejlemények úgyis átírják, és kialakítják a végeredményt.
Mindig is úgy képzeltem, hogy ha bepillantást nyerhetnék a dolgozószobájába, az asztalán nem egy kortárs szerző új regénye heverne, hanem valami meglepő olvasmány. Jól gondolom, hogy így van?
Teljesen váratlanul előbukkanó könyveket szoktam olvasni a szabadidőmben, ez így van. Nincs megszabott irány. Minden olvasó másképp tájékozódik és más az ízlése, nekem is megvan a magamé. Érdeklődöm, mint mindenki, de csakis addig, amíg nem zavar meg az adott könyv a saját munkámban.
Hogyan zavarhatja meg egy könyv a saját munkájában?
Úgy, hogy nem érdekel. Mert azt megérzem. Hogy vajon jó-e nekem, ha én most éppen azt olvasom. Legutóbb éppen egy kutató Szent Grálról szóló kötet került a kezembe. Azt élveztem.
És a szépirodalom?
A szépirodalom? Hát, azt most nem érdekel. Most én csinálom a szépirodalmat.
Fejléckép: Bereményi Géza (Fotó/Forrás: Kováts Zsófi / Filmworks)
hírlevél
