Tricia Tuttle második éve vezeti a fesztivált, és a mostani még a tavalyinál is nagyobb kihívások elé állította, ha körbenézünk a világban. Feltűnő a nagy amerikai produkciók hiánya, amely mögött azt a szimbolikus jelentést véljük felfedezni, hogy Európa jelenleg nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is magára van utalva. De nézzük a pozitív oldalát: mindez új lehetőséget is jelenthet a most Berlinben bemutatkozó alkotásoknak. Már a nyitófilm, a No Good Men, Shahrbanoo Sadat alkotása is világos üzenetet közvetít:
először vetítik ugyanis Berlinben egy afgán rendezőnő filmjét.
A 36 éves forgatókönyvírót 2021 augusztusában evakuálták Afganisztánból, azóta Hamburgban él. A film alkotói közül többen is az amerikaiak vezette NATO-intervenció katonai kudarca után kényszerültek menekülésre a tálibok elől. De a rendező nem az Afganisztánnal kapcsolatos klisékből akar filmet építeni, nem a halált és a rombolást akarja bemutatni, hanem a szerelmet. Naru, egy dolgozó kabuli nő, a Kabul News operatőre, elköltözött a férjétől, és egyedül neveli a kisfiukat, mert meg van róla győződve – mint azt a film címe is mutatja –, hogy nincs „jó” férfi Afganisztánban. Ezt több riportja is megerősíti a televízióban, nők tucatjai panaszkodnak agresszív férjeikre, minden szerelmet, szeretetet és tiszteletet nélkülöző szüleik által összeboronált házasságaikra. Azért Narunak sikerül megtalálni a szerelmet, még ha az élet keresztül is húzza, hogy beteljesedhessen.
A No Good Men című film alkotói: Shahrbanoo Sadat, Liam Hussaini és Anwar Hashimi (Fotó/Forrás: Richard Hübner / Berlinale 2026)
A film Kabulban játszódik, de természetesen nem Kabulban, hanem Hamburg Rothenburgsort és Wilhelmsburg negyedeiben forgott, éppúgy, ahogy a Gelbe Briefe (Sárga levelek) című török film sem foroghatott Törökországban. Az alkotók tudatosan játszanak azzal, hogy Berlin Ankara, Hamburg pedig Isztanbul. Ilker Çatak A tanári szoba című filmjével 2023-ban már szerepelt a Berlinale Panorama szekciójában, és abban az évben Oscar-jelölést is kapott. A török színészekkel, Özgü Namallal és Tansu Biçerrel forgatott új drámája egy ankarai művészpárról szól, akiket az autoriter politikai rendszer önkényes működése egyre nagyobb nyomás alá helyez.
Választaniuk kell, hogy kitartanak-e az elveik és a szabadságuk mellett, vagy alkalmazkodnak a hatalom elvárásaihoz a túlélés érdekében.
Szintén Törökországban, a török hegyek között fekvő, elzárt faluban játszódik a Kurtulus (rendező: Emin Alper) című film is, ahol egy földvita miatt konfliktus robban ki a két szomszédos falu lakói közt. Régóta szunnyadó indulatok törnek újra felszínre, miközben Mesutot, a helyi vezető bátyját nyugtalanító látomások gyötrik. Ezeket isteni üzenetként értelmezi, és fokozatosan megkérdőjelezi öccse vezetői tekintélyét. Mesut úgy érzi, küldetése van, meg kell mentenie népét a fenyegető betolakodóktól. Súlyos bűncselekményre buzdítja népét, és közben meg van győződve róla, hogy ezzel egy magasztos célt szolgál. A film ihletője egy 2009-es, megrázó valós esemény: egy törökországi kurd régióban élő család tizenkét tagja betört egy esküvőre, és negyvennégy embert, köztük nőket és gyermekeket is meggyilkolt.
Sandra Hüller a Rose című filmben (Fotó/Forrás: Berlinale)
Az osztrák Markus Schleinzer író és rendező Rose című fekete-fehér alkotása ott folytatódik, ahol a Salvation véget ér: felperzselt földek, csontvázhalmok felszínén. A harmincéves háború végén járunk Németországban. Egy távoli protestáns faluban titokzatos katona (Sandra Hüller) tűnik fel. Alacsony, szótlan, arcát sebhely csúfítja. Azt állítja, hogy egy elhagyott tanya örököse, és egy dokumentummal igyekszik igazolni kilétét a falubeliek előtt. Szorgalmas, jámbor és beilleszkedik a közösségbe is. Csakhogy az egész egy fenntarthatatlan hazugságra épül, hiszen nőnek született, de férfiként él, és ezzel megtéveszti az egész falut.
Egy queer sors, jóval a fogalom megszületése előtti időkből.
Az alkotó tudatosan nem mutat meg bizonyos részleteket: nem látjuk a megerőszakolást, a lefejezést, az erőszak direkt képeit. Schleinzer több száz női sorsot tanulmányozott, olyan nőkről, akik a társadalom peremére szorultak: ott próbálják ugyanis megtalálni a szabadságot, hogy dönthessenek a saját életükről. A közösség löki oda őket, majd végül éppen ezért meg is bünteti, mert nem hajlandók a szabályai szerint élni.
A dokumentarista igényű alkotások minden eddiginél plasztikusabban beszélnek a világról és az emberi szenvedésről. Szinte transzgenerációs utazáson veszünk részt, ahol folyamatosan nekünk szegezik a kérdést: haladt-e előre bármit is a világ? Változtunk-e mi, emberek? Vagy csupán új díszletek között ismételjük ugyanazokat a történeteket?
Fejléckép: A 76. Berlinale nemzetközi zsűrije (Fotó/Forrás: Dirk Michael Deckbar / Berlinale 2026)
hírlevél
