Az elmondható, hogy a kommunista államapparátusnak épp nem a bimbózó magyar avantgárdra volt szüksége. Nem is értette, és így joggal feltételezhette, hogy a tömegek sem értik. Ezzel párhuzamosan a legutóbbi hírek is azt igazolják, hogy joggal tartották a nyugat fertőjének. A CIA szisztematikusan támogatta az amerikai avantgárd törekvéseket, hogy a kulturális hidegháborúban bizonyítsák szabadszellemű, haladó gondolkodásuk felsőbbrendűségét a szocialista-realizmus merevségével szemben.
A sokszorosított grafika művészeti alkalmazása a század közepétől Magyarországon is kedvelt volt a művészek körében. Ellentétben azonban a nyugati országok gyakorlatával, ahol a sokszorosítás szerves részévé vált a művészeti életnek, a vasfüggöny ilyen szempontból is keménynek bizonyult. A technológia által igényelt eszközök nemcsak nagyok, nagy helyigényűek, zajosak voltak, de igen drágák is, és nehezen fértek el egy Trabant hátuljában, így még a csempészet lehetősége is kizárt volt. Arról már nem is beszélve, hogy az akkori vezetés betegesen, de nem alaptalanul rettegett a sokszorosító technológiák propagandacélú felhasználásától. (Mit ad Isten, volt is ilyen tevékenység.)
Épp ezért igyekeztek a rendelkezésre bocsátott gépparkot, ezzel együtt az alkotókat a fővárostól távolabb elhelyezni, mintegy felnőtt táboroztatás jelleggel. Ennek az akaratnak az egyik, talán legtávolabbi bástyája Makó, ahol 1971-ben alakult meg a Maros menti Művésztelep, melyet a 70-es évek közepétől Kocsis Imre grafikus, Dévényi István művészettörténész, majd a 80-as évektől Hajdu István műkritikus pofozgatott a professzionalitás útján. 78-tól már mint Makói Grafikai Művésztelep ismert. A fotográfia képzőművészeti felhasználásának elterjedésével megjelentek a konceptuális, fotóalapú sokszorosított grafikai alkotások. (A konceptuális művészetben a mű maga az ötlet.)
A fotó sokféleképpen volt jelen az alkotófolyamat során: művészeti akciókat dokumentáltak vele, de alkalmas volt a szerkezet, a mozgás, az időbeliség kutatására is, csakúgy, mint a valóság manipulált leképzésére is.
A kiállításon pedig van fotó bőven. Ha az ember elég régóta koptatja már ezt a sárgolyót, akkor nosztalgikus érzéssel gondol vissza a Lánchíd brandy-ízű, langymeleg Kőbányai-illatú nyaralásokra, bulikra. A művésztelep sem mutat más képet, ebből a szempontból pontos az analógia. Persze a jó murik mellett alkottak, kísérleteztek itt, és szép számmal készültek a művek. Minden évben mappát adtak ki az aktuális munkákból. A helyi nyomdának köszönhetően elsősorban az ofszet- és a szitanyomás rejtelmeiben merülhettek el az alkotók, és kísérletezhettek kedvükre, ezzel hagyva nyomot a magyar grafikai élet történetében.
Ofszet: a síknyomtatás egy különleges formája. A nyomtatandó kép egy fémlemezre kerül, erről veszi fel egy gumiköpennyel borított henger a festéket, és nyomja a folyamatosan adagolt papírra. Nagy mennyiségű, kitűnő minőségű nyomat előállítására képes. A fotók nyomtatásánál, sokszorosításánál szinte elkerülhetetlen technológia.
Szitanyomás: a nyomtatáshoz használt feszített szövetet, nagyon finom szövésű hálót fényérzékeny emulzióval borítják. Erre kerül az elkészített maszk, film. Ezután megvilágítva a felületet, ahol a maszk kitakar, oda fény nem ér, a fény által ért felületek megszilárdulnak. A kitakart emulzió vízzel kimosható, így ott a szita átjárható lesz, máshol a szilárd emulzió eldugaszolja a réseket. A szabadon maradt felületeken át speciális festéket juttatnak, közvetlenül a hordozóra, ami szinte bármilyen anyag lehet.
A művésztelep 1990-ig működött, minden nyáron 12-15 meghívott művész részvételével. A zárókiállítás 1990. július 20-án nyílt meg. Mindazoknak, akik szeretnének egy kicsit visszarepülni a 70-es, 80-as évek nyaraiba, akik nem ismerik, de látnák azt, hogy milyen is volt, belekukkantanának a Fortepan-Orwo nagyméretű plakátvarázsába, szeretnének találkozni művészekkel, a maguk természetes fesztelenségében, és még ráadásul érdekes alkotásokat is néznének, azoknak ajánljuk a tárlatot - nem fognak csalódni.