A Luciano Pavarotti életéről szóló filmet a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be először Magyarországon.
Rögtön az idei filmfesztivál első vetítésén egy matematikai feladvánnyal szembesültem: az utcán kígyózó, tömött sorban – illetve konkrétan előttem – áll-e 176 ember?
A szám nem véletlenszerű: pontosan ennyien férnek be a Miskolci Bábszínház nézőterére. Az információt a sor elejére folytatott expedícióm során szereztem. Fittyet hányva a nyomomban felhorkanó népharagra, előresétáltam a bejárattól a következő sarokig kanyargó sor mellett és a teljesen üres előcsarnokban álldogáló megszeppent jegykezelő hölgyhöz és a sztoikus biztonsági őrhöz, akik tőlem értesültek a kinti tömeg méreteiről.
A Pavarotti életéről szóló dokumentumfilm vetítésénél amúgy is nagy érdeklődésre számítottam, ezért próbálkoztam a premier előtti vetítés elővetítésénél – mint a fél város. Az előttem álló nyugdíjas csoporttal és a mögöttem álló filmessel optimistán tippelgettünk, míg a sor lassan, de biztosan el nem indult. Majd váratlanul meg is torpant. Ezzel párhuzamosan pedig elterjedt a hír, hogy valakinek az unokahúga bejutott és üzente, hogy már nincs hely. A helyiek többsége bosszankodva távozott, míg az idősebb hölgyek egy csoportja és a szívósabb fővárosiak – jómagam – személyesen jártunk utána a dolognak. A hír igaznak bizonyult, nem kis felháborodást keltve
– valaki távoztában még megátkozta az ezt is egykedvűen tűrő biztonsági őrt.
Ennek ellenére sikerült a csodálatos módon felbukkanó üres székek egyikére bekönyörögnöm magam.
A film közönsége az idősebb operarajongók közül került ki, akik ruhájukkal is igyekeztek a műfajhoz igazodni, a vetítés végén pedig lelkes tapssal jutalmazták az alkotást. A miskolci fesztivál otthonos bájához tartozik a helyiek és a fővárosi filmes szakma valószínűtlen keveredése. A vetítés alatt a mellettem helyet foglaló asszonyok lelkes „Micsoda hangja volt! Hát ez valami csoda!” – felkiáltásait néha megjegyzésekkel is fűszerezték „Emlékszel, Piroska? Ezt a tévében is mutatták!”. Az előttük ülők hasztalan próbáltak lesújtó tekintetekkel majd pisszegéssel gátat szabni a rajongásnak.
Maga a film
Ron Howard úgy tűnik, az utóbbi időben biztos lovakra tesz. A Beatlesről szóló dokumentumfilm után Luciano Pavarottiról forgatott portrét.
A nagydarab, szakállas, jókedélyű énekest amúgy is imádta a közönség fantasztikus hangi adottságai mellett részben amiatt, hogy mennyire emberi volt.

Luciano Pavarotti egy sajtókonferencián, 1990-ben (Fotó/Forrás: Independent News and Media/Getty Images)
Howardnak a vállalkozásához sikerült megnyernie a Pavarotti életében fontos szerepet játszó nőket: két felesége és szeretője mellett először szólal meg az első házasságából született három lánya: Lorenza, Giuliana és Cristina. Az ő elmondásukból megismerhetjük a humoros oldalát annak, ha az embernek operaénekes az édesapja. Egyikük elmesélte, hogy
egy iskolai dolgozatban az apja foglalkozásáról kellett írnia, ő pedig bevallotta, hogy arra gyanakszik, az apja betörő, mert mindig éjjel jár dolgozni és van egy bőröndje tele álszakállakkal.
Másikuk azt idézte fel, amikor először látta apját munka közben. Az opera végén Pavarotti -, ahogy a legtöbb darabban – meghalt, az utolsó taktusok után legördült a függöny és a csendbe a kislány bekiabálta: „Apa!”
Ennek ellenére a készítők mintha kissé szégyellősen álltak volna a magánéleti szálakhoz. Az operaénekes házasságon kívüli kapcsolatait például a sorok közt olvasva fejthetjük vissza. Miközben az egyik tanítványból lett asszisztens és szerető hosszan mesél kettejük kapcsolatáról, így ez nehezen megkerülhető témának tűnik.
A mozi nem titkolt célja volt a tenor sztárstátuszának továbbépítése, ahogy az a közreműködő hírességek listájából is világosság vált. Pavarotti karrierjét a partnerek, zenész- és pályatársak elbeszélés elbeszéléséből kronologikusan követhetjük nyomon. Méltatták Zubin Mehtától Jose Carerason át Lang Langig.
De hallhatjuk a kissé elgyötörten emlékező Bonót is, amint arról mesél, hogyan érte el az operaénekes, hogy írjon neki egy számot. Az operaénekes hívogatni kezdte a U2 frontemberét, aki nem válaszolt a telefonokra, kiderült azonban, hogy a házvezetőnője olasz. Pavarotti hamarosan összebarátkozott az asszonnyal, aki ezután valahányszor látta a főnökét megkérdezte tőle, megírta-e már a számot Pavarottinak. Egyszer csak csengettek, ajtót nyitottam és mint valami valóságshowban, ott állt Luciano egy teljes tévéstábbal meg egy halom emberrel és azt kérdezte, hogy elmegyek-e vele a modenai fesztiváljára előadni a dalt.
Mit lehet ilyenkor mondani? Beleegyeztem” – idézi fel kissé meggyötörten a kapcsolatuk kezdeteit. „Igazi érzelmi szkanderbajnok volt!”
A majd kétórás játékidő kicsit hosszabbnak tűnik a komfortosnál, azonban Pavarotti archív interjúi, a személyes ismerősök beszámolói és a régi fotók mellé bőségesen adagolják az operarészleteket.
A film egyértelműen a rajongók számára készült, akik annyi időt szeretnének imádatuk tárgyának bűvkörében tölteni, amennyit csak lehet.
Ennek megfelelően új információkat, ellentmondásos véleményeket vagy kritikát ne várjunk a darabtól.
Pavarotti
angol-amerikai zenés film, életrajzi film, dokumentumfilm, 114 perc, 2019
Rendező: Ron Howard
Bemutató dátuma: 2019. október 10.
Forgalmazó: Big Bang Media