Te hallottál egyébként Bhutánról korábban? – nyitja meg rendhagyó módon helyettem egy kérdéssel az interjút Zurbó Dorottya.
Nem. Mindössze annyit tudtam, hogy létezik.
Én sem tudtam róla sokkal többet. Tizenkét évvel ezelőtt felvételt nyertem egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésre, a Docnomads Joint Masterre, amit Almási Tamás és Kékesi Attila alapított. A képzésben huszonnégyen voltunk osztálytársak a világ minden tájáról, az egyikük volt Arun Bhattarai, aki bhutáni. Miután lediplomáztunk, úgy határoztunk, hogy az első filmünket közösen készítjük el Bhutánban (A monostor gyermekei, 2017 – a szerk.). Arun sokat mesélt az országról, ami alapján már voltak bizonyos elképzeléseim róla, de amikor először jártam ott, az élmény egészen leírhatatlan volt. Bhután egy kicsi, fél magyarországnyi állam India és Kína között, az ötvenes-hatvanas évekig szinte teljes elszigeteltségben éltek, amitől máig nagyon élő és eleven az ottaniak kapcsolata a tradícióval. Amikor megérkezel a Drukair–Royal Bhutan Airlines járatával – ami az egyetlen légitársaság, ami berepül az országba –, és kilépsz az apró repülőtérre,
majd meglátod a felhőbe kúszó hegyeket, a kolostorokat, a színes házakat, a tradicionális népviseletben járó embereket meg az elképesztő természeti környezetet, olyan érzésed támad, mintha visszautaztál volna az időben egy másik századba.
Lenyűgöző élmény. Ami azonban ennél is meghatározóbb volt számomra – és ezt szerettük volna megragadni a filmjeinkben is –, hogy a helyiek mennyire melegszívűek, nyitottak, kíváncsiak és bölcsek.
Jelenet A boldogság ügynöke című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Van bennük egy bizonyosfajta ártatlanság, ami néhol, nyugati szemmel már-már naivságnak tűnik. A televízióból közben megdöbbentő mértékű propaganda sugárzik, ott van például az a „kedves kis dal”, ami arról szól, hogy a király milyen csodálatos boldogságot ad az embereknek.
Igen, az a nemzeti boldogságdal. Alkotóként is izgalmas volt szembesülni ezzel. Nekünk itt, Közép-Kelet-Európában egészen más tapasztalataink vannak a propagandáról. Bhután arról híresült el, hogy a kormány kitalálta a bruttó nemzeti boldogság filozófiát, ami egy fejlesztéspolitikai irányelv, erre építik az ország törvénykezését és gazdasági intézkedéseit, amellett, hogy egy jól hangzó marketingfogás is. A médián keresztül szisztematikusan terjesztik és hirdetik a koncepciót, és kifejlesztették a boldogságkutatást is, amivel bizonyos időközönként felmérik a lakosság boldogságszintjét. Minket elsősorban a boldogkutatás eredményei inspiráltak, meg akartuk mutatni a számok mögött rejtőző emberi sorsokat, személyes történeteket. Meg persze
az is foglalkoztatott minket, hogyan lehet egy ország identitását a boldogságra építeni, illetve miként hat az emberekre, ha a boldogságot hivatalos követelményként írják elő számukra.
Valóban boldogabbak lehetünk-e, ha ezt beoltják a kollektív tudatunkba, és ha ismerjük azt a tényt, hogy országunk vezető helyen áll a boldogságindex-statisztikákban? És vajon lehet-e a propaganda pozitív?
A propaganda szerintem lehet pozitív, de ami elsősorban feltűnő volt a filmetekben, hogy látszólag senki sem tekintett erre kritikusan.
A városi értelmiség azért sokkal kritikusabb. De a teljes képhez hozzátartozik, hogy alapvetően egy friss demokráciáról van szó. A negyedik király 2006-ban mondott le a parlamentáris monarchia és a kormány javára. A vidéki gazdálkodó közösségekben ezért nemigen lehet érzékelni kritikát. Nem akartak ők semmiféle demokráciát, el kellett magyarázni nekik, hogy lényegében mi is ez. A többségi társadalom feltétlen bizalommal fordul a király felé – persze a nepáli kisebbség kivételt képez, a filmben az ő történetük is megjelenik. A saját tapasztalataim is azt mondatják, hogy Bhután azért nem egy nyugati típusú demokrácia, a szólásszabadság korlátozva van, a politikai kritika pedig nem számottevő. Mivel a boldogságkérdőív a király projektje, ők ezt pozitív kezdeményezésnek tekintik, mert úgy érzik, a vezetők törődnek velük. A kérdőív kitöltése megtiszteltetés szinte mindenki számára. A bruttó nemzeti boldogság fogalom a negyedik királytól (Jigme Singye Wangchuck) ered, aki ellentmondásos uralkodó volt a nepáli kisebbséggel szemben elkövetett erőszakos asszimiláció miatt. Ám az ő fia (Jigme Keshar Namgyel Wangchuck) – aki egy fiatal uralkodó – sokkal progresszívebb, és elindított számtalan szociális programot, amivel orvosolni szeretné a problémákat. Egy igazi szupersztár az országban, egyszerűen imádják az emberek, még a nepáli kisebbség tagjai is. Mindenhol ott lóg a képe. Meglehet, tudatosan használják a propagandát, és máig vannak kezeletlen problémák az országban, de összességében valahogyan mégis emberségesebb arca van a hatalomnak, mint a nyugati országokban.
Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: A szerző engedélyével)
A kormány ötévente méri fel a lakosság boldogságát, és az eredményeket megpróbálják beépíteni a politikai döntéseikbe is.
A bruttó nemzeti boldogság koncepció a GDP kritikájaként jelent meg. Lehet-e egy ország fejlettségét más értékek mentén mérni, mint a gazdasági fejlődés? Erre találták ki a boldogságkérdőívet. Csaknem százötven kérdés van benne, kilenc alkategóriával, egyebek közt rákérdeznek a pszichológiai jóllétre, egészségre, oktatásra, közösségi életre, spiritualitásra is. A kormány a kapott eredményeket kielemzi, összehasonlítják a különböző régiók visszajelzéseit, és ez alapján próbálják meg fejleszteni a közigazgatást, de az önkormányzatok is tehetnek javaslatokat. Ha kell, utakat, kórházakat építenek. A lassú modernizációban hisznek, nem is engednek be az országba nagy kapitalista cégeket. Minden fejlesztéspolitikai döntést a bruttó nemzeti boldogság-koncepció szellemiségében hoznak meg, amely irányelv négy alappilére a fenntartható fejlődés, a természet védelme, a jó kormányzás eszménye és a kultúra védelme.
Te kitöltötted a kérdőívet?
Nem, de a forgatások során gyakran válaszoltam a kérdésekre.
És lehet tudni, mennyire értékelnéd a boldogságod?
Egy tízes skálán az én boldogságszintem talán egy hatos.
Egy kelet-európainak nem is illik ennél boldogabbnak lennie. Mennyire releváns ez a kérdőív olyanok számára, akik más kultúrkörből jönnek?
Alapvetően nem vagyok szakértője a témának, de a kutatók azt mondják, az elégedettséget lehet mérni, hiszen az emberek képesek értékelni a saját életüket. A boldogságmérés, a szubjektív jólléti kutatás a nyolcvanas években jelent meg, számos módszertana van, sokféle boldogságindex létezik, a bhutáni csak az egyik közülük. Vannak benne pszichológiai kérdések, amelyek például teljesen relevánsak egy európai ember számára is, de felmérik a spiritualitás mértékét is, ami a bhutáni életszemléletet tükrözi. A spiritualitás kapcsán például arra kíváncsiak, hiszel-e a karmában, mennyit jársz monostorba, szoktál-e meditálni. A bhutáni kérdőívben a legizgalmasabb, hogy vannak szubjektív és objektív elemei is. Az érzelmek mellett a jószágokat, a háztartásbeli eszközöket, a magántulajdont is számszerűsítik. A nyugati és keleti értékek egyaránt megtalálhatóak benne, de alapvetően a bhutáni életszemléletet tükrözik a kérdések és az eredmények kiértékelése is.
Jelenet A boldogság ügynöke című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Jól emlékszem, hogy a film végén azt írtátok, a legutolsó felmérés alapján a bhutáni társadalom 93 százalékban boldog?
Ez az össznemzeti boldogság hivatalos statisztikai eredménye a 2023-as felmérés alapján. Az igazság az, hogy a bhutáni kérdőív sajátossága – és ez valószínűleg a buddhizmusból ered –, hogy nagyon alacsony küszöbbel dolgozik: ők már boldogságnak titulálják azt is, ami nem szenvedés. Persze, ez így kissé leegyszerűsítő, mert ennél sokkal bonyolultabb módszerekkel számolják ki az eredményt, de
a végén a következő kategóriákba sorolják az embereket: nagyon boldog, mérsékelten boldog, kevésbé boldog, illetve még nem boldog.
Azt is éreztem, hogy náluk a közösségi boldogság, avagy elégedettség előbbre való, mint az egyéni. Konkrét kérdések vannak arra vonatkozóan, milyen szerepet töltesz be a közösségedben. Jársz-e önkénteskedni? Vannak emberek, akikben megbízhatsz? Otthon érzed magad a faludban? Szerintem ezek azok az apró szemléletbeli különbségek, amik igazán bhutánivá teszik ezt a kérdőívet. A bhutáni boldogságkoncepció egészen más, mint a nyugati, individualista társadalmak boldogságfelfogása.
Szóval egy, a hatalom számára kiemelt fontosságú projektről van szó. Miért engedték meg, hogy erről filmet készítsetek? Pláne úgy, hogy elő-előkerülnek boldogtalan emberek is benne.
Amikor elkezdtünk kutatni a témában, már az elejétől fogva tudtuk, hogy nem magáról a bruttó nemzeti boldogság felmérésről és annak lebonyolításáról szeretnénk forgatni. Minket nem a kérdőívezés, a statisztikai adatok feldolgozása érdekelt, arról készült már számos televíziós műsor és tanulmány, hanem az emberi sorsok. Kérdezőbiztosokat szerettünk volna nyomon követni, és rajtuk keresztül megmutatni a hétköznapi emberek életét, érzéseit, vágyait. És erre is kaptunk engedélyt. Mi egy vidéki boldogságközponttal vettük fel a kapcsolatot, nem a fővárosi kutatóközponttal. Megmutattuk nekik a korábbi filmünket, lényegében ez volt a mi ajánlásunk.
A boldogság ügynöke című film stábja a főszereplőkkel (Fotó/Forrás: Mozinet)
A monostor gyermekei forgatása alatt ismertétek meg a mostani film főhősét, Ambert, aki kérdezőbiztosként dolgozik. Egyértelmű volt, hogy vele szeretnétek dolgozni?
Igen, az előző filmünk forgatása során Amber felvette a boldogságkérdőívet az akkori szereplőinkkel, így ismertük meg őt. Majd tartottuk vele a kapcsolatot, ezért is vállalta később a szereplést. Amikor elkezdtünk kutatni a témában, találkoztunk más kérdezőbiztosokkal is, de Amber volt a legkarizmatikusabb. A másik ok, amiért rá esett a választásunk, hogy a társával, Guna Rajjal együtt olyanok voltak, mint Stan és Pan: az alacsony köpcös és magas langaléta, akik folyton heccelik egymást, szerettük a köztük lévő dinamikát. Továbbá megérintett minket Amber élethelyzete, hogy magányos és szerelemre vágyik, ráadásul a nepáli kisebbség tagjaként. Egy boldogságügynök, aki járja a falvakat, felméri mások boldogságát, mialatt a saját életével elégedetlen, és keresi a saját boldogságát.
Bizonyos helyzetekben rettentő kiszolgáltatottnak éreztem. Mennyire kellett őt győzködni, hogy elvállalja?
Például a randihelyzetekre gondolsz?
Igen. Amint megismerjük az aktuális randipartnerét, szinte rögtön átlátjuk, hogy a lány valószínűleg semmit nem akar Ambertől. Nincs jövőjük. Mégis újra és újra végig kell néznünk a próbálkozásaikat.
Szerintem azért vállalta el, mert ismert minket, látta az előző filmünket, és megbízott bennünk. Ahhoz, hogy megmutathassuk Amber küzdelmeit, olykor érzékeny helyzetekben is kell forgatni, hogy lássuk az esendőségét és sebezhetőségét. Ettől válhat valaki egy komplex szereplővé, akivel lehet azonosulni a filmben.
Amber tudta és értette, hogy nem kell szerepet játszania, és elrejtenie a hibáit. Mi pedig igyekezetünk megmutatni a személyiségének a mélységeit, tisztelettel és szeretettel.
Amber részéről a filmben való szereplés egyfajta misszió is volt, hogy megmutathassa, milyen problémákkal küzd valaki, aki a nepáli kisebbségből érkezik. Ha már szóba került a hatalom kritikája: Amber részéről bátorságra vall, hogy nyíltan fel merte vállalni, milyen nehéz helyzetbe került azáltal, hogy a kormány elvette az állampolgárságát. Ez Bhutánban abszolút tabutéma. Európaiként valószínűleg nem érezzük a filmben ennek súlyát, de ennek valójában kritikai éle is van. Rendezőtársam, Arun szintén a nepáli kisebbségből érkezett, ezért pontosan értettük az árnyalatokat, hogy mi az, amit megmutathatunk, és mi az, amit nem. Ambert persze az is motiválta, hogy a film hatására talán valaki beleszeret majd.
Amber Gurung (Fotó/Forrás: Mozinet)
Azt hiszem, a lehető legnagyobb dicséret, amit dokumentumfilmesnek mondhatok, hogy a moziban ülve úgy éreztem magam, mintha fikciós filmet néznék. Olyan, dramaturgiailag is jól felépített párbeszédeket hallgathatunk végig, amiket más rendezők vért izzadva írnak meg a forgatókönyvekben. Mennyire kellett ehhez beavatkoznotok, akár a forgatás, akár a vágás során?
A szándékunk valóban az volt, hogy a történet úgy épüljön fel, és olyan hatást érjen el, mint egy játékfilm. A kreatív dokumentumfilmek ugyanolyan filmnyelvi eszközökkel és dramaturgiai hatásokkal dolgoznak, mint a játékfilmek, csak épp valós szereplőkkel, valós élethelyzetekben. A történet drámai felépítése, az érzelmi hatások megteremtése, a képi koncepció kidolgozása mind-mind a dokumentumfilmezés részei. Sokan azt gondolják, a dokumentumfilm ismeretterjesztő műfaj, és gyakran unalmas, vagy épp esetleges vizuális világa van, mert az alkotók loholnak a szereplő után egy kézikamerával. De ez nem igaz. Minden dokumentumfilmben vannak formai megoldások, amik a tartalmat szolgálják. Mi például a kérdőívezős helyzet mesterségességét szimmetrikus, statikus képekkel és a képre kiíródó boldogságindexszel fejeztük ki, a felmérésben rejlő abszurditást hangsúlyozva, hogy mindenki boldogsága voltaképpen egy kartoték a hivatalban. Ezt állítottuk szembe a hosszan kitartott költői képekkel és intim belső monológokkal, amikor beléptünk egy-egy szereplő hétköznapi életébe. A film egy másik rétege a road movie történetszál és Amber szerelemkeresése, amit klasszikusabb, megfigyelői módszerrel forgattunk. Arunnal közösen dolgoztuk ki a film formavilágát, ami a mi szubjektív látásmódunkat tükrözi Bhutánról. A filmben megjelenő párbeszédeket több száz órányi nyersanyagból válogattuk ki. Maga a kérdőív-szituáció meglehetősen repetitív helyzet, ami több órán keresztül tart. A filmbe mindig a legjobb pillanatok kerültek be. Továbbá mindig úgy dolgozunk a szereplőkkel, hogy nagyon sokat beszélgetünk velük a filmről, és reflektálunk arra, mi milyennek látjuk őket, és egy-egy jelenet mit jelent a számunkra. Ez azért is fontos, hogy tudja, milyen élethelyzetekbe szeretne minket beengedni és mibe nem.
A kamerának egyébként katalizátorfunkciója is van egy forgatási folyamatban, hiszen a szereplő tudja, miről szól a film, ami motiválja arra, hogy beteljesítse és küzdjön az álmaiért.
A dokumentumfilmezés egy rendkívül önreflexív műfaj, mind a szereplő, mind az alkotó számára.
Jelenet A boldogság ügynöke című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Olyan, mint egy terápia?
Azt gondolom, igen, ami a film befejezése után sem ér véget, mert az elkészült alkotás és a közönség reakciói is jó hatással lehetnek egy-egy szereplő életére, önismeretére.
Amber tehát ismert titeket, és megbízott bennetek. Rajta kívül azonban mások életébe is betekintést nyerünk. Látunk például egy kislányt alkoholista szülővel, egy kevésbé szimpatikus férfit három feleséggel, illetve egy transznemű nőt és halálos beteg édesanyját is. Ők miért vállalták el, hogy bekerüljenek a filmbe?
A kérdőívezések során nagyon sok különböző emberi sorsot ismertünk meg, és a legnehezebb az volt, hogy kiválasszuk, kikre fókuszálunk a filmben. Végül az intuícióinkra hagyatkoztunk. Azok az interjúalanyok váltak kiemelt szereplővé, akik őszintén meg tudtak nyílni a kamera előtt, és volt bennük egyfajta közlésvágy. Dechen, a transzgender táncosnő büszke volt a mamájával való kapcsolatára. Ő indította el az LGBTQ+ közösséget Bhutánban, és elsőként vállalta fel nyíltan transzidentitását. Yangka, a kamaszlány vágyott rá, hogy valaki meghallgassa őt, hogy valakinek kiönthesse a lelkét. Amber fel akarta vállalni a nepáli identitását, és megtörni a több évtizedes hallgatást arról, hogy élnek emberek Bhutánban állampolgárság nélkül is. Számomra nagyon emlékezetes volt például Yangka és mamája boldogságinterjúja. Ott történt meg, hogy a lány az egyik kérdés után elképesztő őszinteséggel kezdett el beszélni arról, ami a szívét nyomta. Ahogy te is mondtad: hirtelen terápiás beszélgetéssé alakult a helyzet. Ahogyan egyre jobban megnyílt az interjú során, érezni lehetett, hogy nem tabutéma köztük a mamája alkoholizmusa, sőt talán a szeretet és az elfogadás fokmérője, hogy erről beszélni tudnak az ügynököknek. Volt ebben valami megindító. Aznap a forgatás után még sokáig beszélgettünk velük, ott maradtunk estére, mi is meséltünk a saját életünkről. Hamar kialakult köztünk a kölcsönös bizalom, és végül Yangka kiemelt szereplővé vált.
Ezek szerint senkit nem kellett győzködnötök, hogy szerepeljen a filmben.
Egyáltalán nem, mindenki nagyon nyitott volt. Nyilván voltak, akik kevésbé tudtak megnyílni, vagy olyanok, akik a kérdőívezést vállalták, viszont a felvételt nem, de a legtöbb bhutáni ember nem utasított minket vissza. A boldogságkérdőívezés során mindenkitől engedélyt kértünk, hogy rögzíthessük a beszélgetést, és arra is kértük az interjúalanyokat, hogy állítsanak le minket, ha olyan témáról kérdezik őket az ügynökök, amit nem szeretnének a felvételen látni. Fontos volt számunkra, hogy csak azokkal az emberekkel dolgozzunk a filmben, akik szívesen vállalták a szereplést.
Jelenet A boldogság ügynöke című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Mielőtt elkészült a film, jóvá kellett hagyniuk a szereplőknek?
Igen, Arun a fesztivál előtt két héttel minden szereplőhöz elutazott, és laptopon levetítette nekik a filmet. Én ezalatt az utómunkán dolgoztam itthon, de videóchaten bekapcsolódtam a beszélgetésekbe. Ami különösen szép volt, hogy a Sundance Fesztivál premierjére mindenki küldött egy kis videóüzenetet, amit lejátszottunk az amerikai közönségnek. Yangka arról mesélt, hogy a film egy örök emlék marad számára a mamájával való kapcsolatáról, Ap Thsering, az özvegy bácsi arról, hogy a vetítés által most az ő és az amerikai nézők karmája összekapcsolódott, és örül, hogy megismerhették a kis faluját. Amber arról beszélt, milyen érzés volt kérdezőbiztosnak lenni. A Sundance-en nagyon szerették a filmünket, hat teltházas vetítésünk volt, azóta több mint huszonegy fesztiválra hívták a filmet, és tizenhét országban megvásárolták moziforgalmazásra.
A filmet ketten rendeztétek, ez pontosan hogy néz ki a gyakorlatban?
Régóta ismerjük egymást, együtt váltunk rendezőkké, ezért nem okoz gondot a közös munka. A jó együttműködés kulcsa a közös vízió. Mindig megvitatjuk egymás ötleteit, és ezekről többnyire addig beszélgetünk, amíg kifejlődik belőle valami, ami mindkettőnket inspirál. Arun a tévé világából jött, ezért van benne egyfajta ösztönösség, mindig tudja, hogyan reagáljon a különböző helyzetekre, míg én sokkal analitikusabb alkat vagyok, aki szeret előre tervezni. Ő volt egyébként a film operatőre is, én pedig a hangot vettem fel, szeretünk kis stábbal dolgozni. Forgatás közben sokszor szavak nélkül, vagy akár félmondatokból is megértjük egymást. Ez feltételez egy kölcsönös bizalmat is, amit jól mutat, hogy ő még forgatott Bhutánban, amikor én már itthon elkezdtem vágni a filmet. Nem voltak kétségeink afelől, hogy a másik tudja, mit csinál.
Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: A szerző engedélyével)
A jövőben készítenél fikciós filmet?
Érdekel a fikció, de biztos, hogy azt is dokumentarista alapokra helyezném. Nagyon sokat és rendkívül intenzíven dolgoztunk A boldogság ügynökén, hogy elkészüljünk a Sundance-re. Ráadásul a magyar forgalmazási kampány előkészítése is erőltetett menet volt. Mindeközben sok külföldi fesztiválmeghívást kapunk, úgyhogy egyelőre nincs pihenés, de megpróbálom kiélvezni, hogy a közönség szereti a filmünket. Illetve izgatottan várom, hogy a bhutáni nézők mit szólnak majd hozzá.
Itthon milyen visszajelzéseket kaptatok?
Az első hétvégén több mint kétezren nézték meg a filmet, aminek nagyon örülünk. A közönségtalálkozók után több nézői levelet is kaptunk, ezekben többnyire arról írtak, mennyire megérintették őket a filmben látható emberi sorsok. Na meg persze rengeteg kérdést tesznek fel Bhutánnal kapcsolatban. Ennek azért is örülök, mert
az egyik célunk a filmmel az volt, hogy a nézők elmerüljenek egy, az övéktől gyökeresen eltérő kultúrában és gondolkodásmódban, de közben magukra ismerjenek a másikban, és újragondolják a saját életüket és értékeiket.
Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: A szerző engedélyével)
A film egy nagyon emlékezetes jelenettel zárul, Amber ugyanis táncra perdül.
Amber egyszerűen imád táncolni. Egy-egy forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, leültünk, megittunk egy sört és beszélgettünk, ilyenkor szinte mindig táncra perdült. Ezek egyébként létező koreográfiák, afféle musicales mozdulatok, amiket a kedvenc bollywoodi filmjeiből lesett el a tévében. A telefonja tele volt videókkal, amiken táncol, és elmesélte, hogy ezeket el szokta küldeni az aktuális randipartnerének is. Imádtam nézni. Amber nem a szavak embere, a táncon keresztül sokkal könnyebben kifejezi az érzéseit. Ezért is gondoltuk, hogy nagyon szép zárójelenet lenne: egy magányos ember, aki táncol a világ tetején, de sosem veszíti el reményt.
A film első tíz-tizenöt percében arra gondoltam: szegény bhutániak… Mire legördült a stáblista, egy kissé azt éreztem, bárcsak én is bhutáni lehetnék. Szerinted mi az, amit mi, európaiak megtanulhatnánk tőlük?
Számomra a legmeghatározóbb tapasztalat az volt, hogy az ő életük semmivel sem egyszerűbb, mint a miénk. Ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint mi: magány, identitáskeresés, szegénység, alkoholizmus, rossz házasság, gyász… De valahogy mégis van bennük egyfajta eredendő, ösztönös reményteliség. Elképesztő elfogadással tekintenek a sorsukra. Semmivel sem boldogabbak, mint mi, mégis képesek értékelni azt, ami körülveszi őket, legyen szó a természetről vagy az emberi kapcsolataikról. Ha valamit, ezt én is szívesen beépíteném az életembe.
Fejléckép: Zurbó Dorottya (Fotó/Forrás: Paseczki Lídia / Mozinet)
hírlevél
