Boszorkányszékek és lókoponyák nyomában – Interjú Zsoldos Anna kurátorral

A Székátiratok kiállítás tárgyai a Néprajzi Múzeum Bútorgyűjteményében található székek formai és gondolati teréből indulnak ki. Miért pont székeket mutatnak be, egyáltalán, mit nevezünk széknek?

Könnyű kérdésnek tűnik, de nem az. A kiállítás másik kurátorával, Molnár Tamással elméleti vitát folytattunk arról, mit tekintünk széknek. Neki etnográfusként, nekem pedig művészettörténészként mást jelent a szék, még ha abban meg is állapodhatunk, hogy egy olyan tárgyi forma, amely az ülő pozíciót segíti elő. Szerintem a fejalj is szék, amelyet a pásztorok használtak, és az egyik fő funkciója az volt, hogy éber álomban tartsa a rajta pihenőt. A Néprajzi Múzeum Bútorgyűjteményében azonban nem szerepel fejalj, mert az nem számít széknek. A tárlaton viszont megjelenik a gondolatisága egy filcszék formájában. A székeket készítő AU Műhely (Ghyczy Dénes Emil és Szederkényi Lukács) alkotói a fejaljat, mint tárgyat használták inspirációként. A kiállításon látható filcszék azért kapott hátizsák formát, mert a fejalj a vándorlást is szimbolizálja. Az anyaghasználat sem véletlen, utalás a jurtára, amely régen szintén nemezből és filcből készült.

Zsoldos Anna és Molnár Tamás, a háttérben Frazon Zsófia (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum/Szász Marcell)

Sokfajta szék megjelenik a tárlaton, köztük az aprólékos munkával, meditatív állapotban készülő lassú deszkaszék, a kérges szék vagy éppen a bábos szék. Hogy fér össze az 1769-ből származó karosszék az 1970-es években elterjedt, ma már retrónak számító pilleszékkel?

A múzeum bútorgyűjteményében az óceániai, az afrikai és az ázsiai térségből származó székek is fellelhetők, ám a kiállításon a magyar paraszti kultúra székeit vettük alapul. A karosszéket – másnéven búslakodó vagy öregszék – például pusztán „ülésre” használták, ez volt a ház urának kiemelt ülőhelye, más funkcióval nem bírt.

A pilleszéket, azaz Tam Tam széket, Henry Massonnet francia tervező álmodta meg 1968-ban. Magyarországon az 1970-es és 80-as években meghatározóvá vált. Az összes, itt kiállított darab párbeszédben áll egymással, a gyűjteményi műtárgyak és a kortárs designtárgyak összeolvashatók. Mivel ez egy utazó kiállítás, vidéken és külföldön is bemutatjuk majd.

Vörösréz gondolkodószék (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum/Incze László)

Miért tartották fontosnak kiállítani az egyszerű, ma is sok helyen használatos műanyag kertiszéket?

A műanyagok megjelenése vérfrissítést jelentett a múzeum bútorgyűjteményében. Az intézmény már 2006-ban a Műanyag című kiállítás kapcsán és Frazon Zsófia etnográfus kezdeményezésére kezdett foglalkozni a jelenséggel. A székek a társadalmi státuszt is jelképezik, a műanyagszék pedig a szegénység egyik szimbólumának is tekinthető, amely tömegcikként jelenik meg, és megtalálható a balatoni büféktől kezdve mindenhol. Ez felveti azt a kérdést is, hogy a tömegtermelés hogyan szorította ki a szerzőiséget, a nemesebb anyaghasználatot, és ma miért csak a műanyag, fröccsöntött széket engedheti meg magának az átlagember.

Miért szerepel a kiállítás címében az „átírás”, mire utal?

Arra, hogy a projekt kísérleti jellegű, magában hordozza a gyors skiccelésből fakadó befejezetlenséget. A kiállítás egész koncepcióját nagyban meghatározták maguk az építészek, mivel gyakran a népi építészetből inspirálódnak, ám ez nem formai alapon jelenik meg, hanem gondolatiságban. Ha megnézzük a munkáikat, kortárs épületeket látunk, nincs rajtuk matyóhímzés vagy piros tulipán, mert nem az a fontos, hanem hogy mit jelent az ornamentika a paraszti kultúrában, mind a használónak, mind a készítőnek.

A hiba, az aszimmetrikusság vagy éppen a befejezetlenség, mint gondolat az AU Műhely építészeti munkáiban is erőteljesen megmutatkozik. Mindegyik szék rendelkezik etnográfiai- és ragadványnévvel, az átírásban így is hivatkozunk rájuk. Ez is hozzáad a karakterükhöz. Ezeket a bútordarabokat szeretem öregszéknek hívni, mert ezáltal felruházzuk őket egy bizonyos személyiségjeggyel.

A Néprajzi Múzeum Bútorgyűjteményben csaknem 1200 szék található. Milyen koncepció mentén válogatták ki a tárlaton látható néhány darabot, amelyek ihletőforrásként szolgáltak az új székekhez?

A projekt ötlete már jó néhány éve formálódik, az első válogatást maguk az építészek végezték a múzeum hatalmas raktárában. Kiválasztottak bizonyos típusokat, amelyekből inspirálódtak, és később elkészítették a maguk verzióját. A választásuk és érdeklődésük alapján ajánlottunk fel nekik újabb típusokat, a végső döntést azonban – hogy mely darabok kerüljenek be –, Molnár Tamással hoztuk meg. Az építészek, amit csak lehetett, mindent maguk készítettek el a műhelyükben. A régi világban mindegyik széknek megvolt a maga karaktere, funkciója, helye a házban. Erre az új székek megalkotásánál is törekedtek, igaz, a használatból fakadó karakter itt még hiányzik. Mivel azonban ezeket a látogatók is kipróbálhatják, hozzájárulhatnak az adott szék karakteréhez.

Bábos szék (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum/Incze László)

A tárlat koncepcióját meghatározza a varázslás és a misztikusság témaköre is, több, úgynevezett mágikus szék is szerepel, például a bábos szék, amelyet a boszorkány- vagy lucaszék ihletett. Honnan jött az elképzelés, hogy ezek a tárgyak is a kiállítás szerves részévé váljanak?

Az építészek részéről merült fel az ötlet, mivel érdeklődnek a rítusok iránt, olyannyira, hogy ők maguk is követnek néhányat, például minden évben elkészítik a Tavaszi Szél Házát, amelyet átlátszó textillel vonnak be, és kiviszik a Hármashatár-hegyre.

Ennek átirata az építészek által alkotott bábos székben öltött formát: a szék alján sötét, felül pedig világosabb fákat használtak, amely az éjszaka-nappal, lent-fent ellentétpárokat szimbolizálja. Ez egy időigényes, hosszabb megmunkálási folyamatot jelentett, kilenc fajta fából faragták a széket. Ahogy a lucaszék is hosszabb idő alatt készül, december 13-tól 24-ig, azzal a céllal, hogy az éjféli misén ráállva a készítő megláthassa a falu boszorkányát. A babona szerint azonban, aki meglátja a boszorkányt, annak el is kell égetnie a széket, különben a boszorka – attól tartva, hogy felfedik a titkát – elkapja és széttépi leleplezőjét. Ami különösen érdekes, hogy a múzeum gyűjteményében hat darab eredeti lucaszéket találunk.

Lucaszék (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum/Incze László)

Hogy maradhattak fent, ha elvileg el kellett őket égetni?

Az itt őrzött boszorkányszékek az 1800-as évekből származnak, és az egyház foglalta le őket, hatóságilag. A tárlaton látható darab 1915-ből való, de az 1916-os dátum szerepel rajta. Feltételezéseink szerint készítője, Maci János földműves azért nem égette el, hogy szerencsét hozzon a következő esztendőben.

És hogy került a székek közé egy lókoponya?

A parasztkultúrában a lókoponyát hagyományosan a juhászok, a gulyások és a pásztorok használták, mintegy ülőalkalmatosságként. Ha jobban megnézzük az itt kiállított tárgyat, láthatjuk, hogy a homlokrésze lecsiszolódott a használat során. Nemcsak ülőkeként szolgált, hanem fejéshez és pihenéshez is alkalmazták, fejtámlaként. Emellett a földek sarkába szúrták vagy kiakasztották az istálló ajtajára, mert úgy tartották, elűzi a gonoszt. Az 1800-as években azonban született egy rendelet arra vonatkozóan, hogyan lehet használni az elhalt állatok tetemeit, ekkor tiltották be a lókoponya ülőkeként történő alkalmazását. Az itt kiállított darab egyébként pont az 1800-as évekből származik.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Székátiratok (Fotó/forrás: Incze László/Néprajzi Múzeum