A PortfolioPoints április utolsó hetében immár nyolcadik alkalommal rendezte jól bejárható, befogadó-barát kiállítókörzetté a belvárost. A múzeumnegyed kifejezést persze tudatosan kerülöm. A kötelékben fellépő tárlatdömping életre hívása mögött ugyanis Budapest eleve gazdag kiállítás-felhozatalán túlmutató, sokszínűségében is egységes hangulatot árasztani kívánó, lendületes, a mindenkori urbánus Zeitgeistot reprezentáló fesztiváljellegű küldetést vélek felfedezni. Mire is gondolok pontosan?
A rendezvény jellegzetességein töprengve felteszem, hogy a PP - szemben az állandó kiállítóterek viszonylagos meghatározottságával - instant zsongást, ha tetszik tömeges művészeti házfoglalást kínál. Tereket lakik be, falakat dob fel. Találkozási pontokra - kávézókba, irodákba, bárokba, dizájnüzletekbe - telepít találkozási lehetőséget. Mintegy láthatósági mellénnyel ruházza fel a vizuális művészetet, s mint ilyen - ha valóban működik -, az alkotás-befogadás ártereit átrendező, spontán, közvetlen hozzáférést biztosít, és a háttérből finoman figyelmünkbe úszó, jóleső ingersorrá alakul.
Másrészt olyanféle szerves és letisztult kavalkádba kóstoltat bele, amely nem ruhatártól csomagmegőrzőig, teremőrtől fotocellás ajtóig tart, hanem része a két (portfolió) pont közti legrövidebb, girbegurba útszakasz is. Így aztán a PP-nek nemcsak megvalósulási helyszíne, hanem egyszersmind témája is a város. Mindez persze feltevés volt csak, amikor - hogy elméletem helyességéről megbizonyosodjak - farzsebemben a helyszínek térképével, elmémben pedig a szabad asszociáció eltántoríthatatlan szándékával nyakamba vettem a várost. Hangulatokra vadásztam, hogy ezeket naplóformán, jószerével kommentár nélkül, azzal a kérlelhetetlen szubjektivitással, ahogy megéltem, lejegyezzem. Szemem előtt régi idők nagyváros-filmjeinek ethosza lebegett. Persze szimfónia komponálásánál ez írás szerényebb céllal készült. Arra vállalkozik, hogy néhány etűdben szóljon a képzőművészet és az utcakép felől felfejthető Budapest-moodról. Indulhatunk?
Túrámat az Erzsébet téri Design Terminálban kezdem, ahol a korábbi kiállítás-sorozatok legmarkánsabb alkotóinak munkáiból rendeztek központi tárlatot. A PortfolioPoints AllStarz öt fotográfus, öt festő, és öt grafikus munkáiból válogat. Jakócs Dorottya öngyilkos-triptichonja már az utcáról nézve magával ragad. Közelebbről aztán a gótikus anti-oltárkép hatású munka részletei is mesélni kezdenek, élni kezd az élettelen alak. A poszt-grufti figura mindkét feltartott kezében egyszer használatos borotvát tart. Hogy funkcióját immár betöltötte a zsilett, azt a felvágott csuklók, és a sebekből bugyogó, hennaszerű, nonfiguratív ornamentikát kirajzoló vércsíkok tanúsítják. Horror és romantika kart karba ölt. Az ugyancsak megnyitott gégefő a jócskán dekoltált mellkasra rajzol finom mívű nyakéket, groteszk, szuicid sminkleckéből adva ízelítőt.
Az alvilág vérző szépsége után Töttös Kata képein a vérvörös ajkú, rubinvörös ruhát viselő, rákpáncélt tépő felvilági nőt, a plasztik-dívát, a sötétség lánya után az éjszakai ragadozót láthatjuk. S egy másik alkotáson tán ugyanőt, amint talpig selyemben, sápatagon, katzenjammeresen elnyúl egy szófán. Kovács Lehel hibátlan testű, cartoonizált forrónadrágos ringlányokat állít ki, Tihanyi Anna posh öltözetű proto-Lolitái pedig a nagybetűs Nő origóját, abszolút kezdőpontját vizsgálják - közben nemcsak a pre- és posztpubertáskor, hanem divatfotózás és képzőművészet határvonalai is összemosódnak a képeken.
Fekete Csaba Dalí világát mash-upolja kietlen cyberpunkkal, meg némi pszichodéliával, Nikon One pedig a kihalt, világvégi esőben ázó drótok, imbolygó lámpák költészetét ismeri fel. Glázer Attila mozdulat- és Miki357 portréfotói mellett igazán jól sikerült a Suppré-Neopaint festőkből és grafikusokból álló csapatának betűket újraértelmező, TYPO.ID-projektje is. Az A-ból láncon függő, kifordult fakarakter lett, a B-ből finom bőrbe vájt domborzati térkép, a C raszteres, hetvenes évek klipjeit idéző tóparti naplemente, az M meztelen, napszemüveges Madonna mögött kígyózó neonlufi, az N nordikus pulóverminta, az O meg késő-szocreál játszótereken fellelhető széria-mászóka. Odakinn vakuk villannak, a parkban gördeszkázó srácokat fotózzák. Megkapó mozdulatok. Ahelyett, hogy Jáger Attila szellemes gördeszka-vendégkönyvébe rajzolnék, irány az utca.
A Madách tér felé indulok. A Deákon klarinét és hegedűszó, na meg az elmaradhatatlan széldzsekis városnézés-tukmálók. Az egyik gyalogátkelőnél taxi vág ki elém, jól ismert Wunderbaum-illat csap meg, a lehúzott ablakon cserébe beszökik egy kis tavasz. A Random Pointban Kőrösi Viktória miniatűrjeire akadok. Mesebeli színekkel hívogatnak a szalvétányi, teásbögre-alátétnyi vászondarabkák. Porcukor-hóban kucorgó bárányt, vízhajú tavi tündért, zebrán átkelő angyalt találok, egy-egy árnyalat mosolyt a fehér falon. A képek könnyűek, mint a reggelire kínált müzli tejjel, mégis jóllakik velük a szem. Túlfelől nagyobb méretű olajfestmény lóg. Teagőzt, távol-keleti hangulatot idéz. Lassul az írás is. A tárlat a szomszédos fodrászatban folytatódik. Lakkillat, hajkefék, ollók és csapok. Elsőre furcsának tűnhet kiállítótérként, a Különleges frizurám című kép mégis, mintha pont ide készült volna. Talán a festékszag helyett a levegőben úszó samponillat miatt, a párducmintás paplanfrizura Klimt talpig arany arisztokrata asszonyait juttatja eszembe, holott Kőrösi festményének androgün-androidszerű arca távol áll a századelő femme fatale-jainak buja életkedvétől.
Azzal a jó érzéssel lépek ki, hogy ha ezek a naiv képecskék nem is tesznek többet, mint letörlik a lelkünkre tapadt kávéhabot, kimossák hajunkból rosszkedvünk negyed-dauerét, máris derűsebben indul a nap. Teletagelt, omlásveszélyes házak között haladok tovább. Üres kirakatokat, félig-leázott matricákat, salétromsávokat bámulok, girbegurba kutyahúgy-foltokat kerülgetek. A Dob utcai Bar Ladinoban füstös jazz, fülsértő falfúrás és Barcza Sára képei fogadnak. A hely kihalt, elvégre délelőtt van, tán alszanak még a tegnapi vendégek. A Világ szeme című képről Hundertwasser tekergő, színes házai köszönnek rám. Inkább másolatok, mint hommage-ok. A Csigasétáltatás pedig egy Klimt Csókjának motívumait azték-maja mintázattal bolondító bagatell. Átfutom még a tündérmesék illusztrációira hasonlító munkákat, de győz az építkezés. Továbbállok.
Ismét az utca zaja. Felkeresem a Dob utcai stencil-árkádot, ahova lassan kitehetnék - pontosabban felfújhatnák - a megtelt táblát. A forgalom áll, fülembe gitárzene duruzsol, a nap ismét kisüt. Irány a FORMA, a Ferenciek terén. Az emeleten Szabó-Lencz Péter, a Budapest Avantgarde blog írójának munkái várnak. Panel-homlokzatok, összefestett házfalak, pergő tapéták, elrongyolódott koncertplakátok, táblák, vezetékek, gyárkémények. Szabó-Lencz vizuális támpontokból fabrikál urbánus játszótereket. Rétegeket, színeket, szimbólumokat rendez egymás mellé, montíroz egymásra. Alkotásait mégsem érezzük zsúfoltnak. Gravitációtól elemelt városképei roppant ismerősek lehetnek a pesti utcákat járók számára. Galambokkal, guberálókkal, leszegett fejjel hazafelé bandukolókkal, neonfényekkel, divatreklámokkal mi is mindennap találkozunk. Szabó-Lencz szubjektíven szkennel. Bátran, és jó érzékkel emel ki építészeti és kulturális kapaszkodókat, ráérez a város ritmusára.
Budapest neki a Bakony. Értő szeretettel barangol benne, rögzíti eltűnő-változó tereit, akárha turistajelzéseket festene egy kedélytörténeti albumba, vagy időkapszulákba foglalná korunk vizuális lenyomatát. Városhangulati hőmérőit nézve korunkra, lakóhelyünkre ismerünk. A szikrázó-rozsdás, kutyaszaros-macskaköves, templomtornyos-gyárkéményes, felállványozott-összefirkált, esőáztatta-napsütötte, boldog-szomorú Budapestre. Ahol tán nem vagyunk már egész idegenek. Elvégre, ezért indultunk útnak.
A PortfolioPoints egyik szervezőjével, a Suppré-Neopaint csoport tagjával, Jankovits Barnabással készült interjúnkat itt olvashatják el.
hírlevél
