Európában másutt, Bécsben, Berlinben, Londonban a hasonló egyhetes rendezvények már rendszeresen sikerrel futnak, és fókuszálják a nemzetközi és hazai érdeklődők tekintetét az épp aktuális, jelentős, vagy épp a figyelem központjától távolabb elhelyezkedő képzőművészeti eseményekre. A BudapestArtWeek ennek az európai trendnek és annak a felismerésnek a hatására indult, hogy a művészeti intézmények túlmutatva alapfunkciójukon (bemutatás, üzleti tevékenység), válhatnak akár közönség találkozók helyszínévé, vállalhatják a kulturális véleményformálás, a tudástár szerepét. Helységeikben teret adhatnak közösségépítő beszélgetéseknek, múzeumpedagógiai programoknak, lehetőséget biztosíthatnak a hídépítésre a műélvezők széles társadalmi rétegei és a művészet közvetlen résztvevői, alkotók, kiállítók, kurátorok, galeristák között.
A BudapestArtWeek megszervezése már önmagában is jelentős teljesítmény. Egészen kis létszámú szervezőgárda kezdte és a végére sem érték el egy átlagos középiskolai osztály létszámát... sőt. Az eseménysorozat elindítója és katalizátora Bérczi Linda, aki egyben az igazgatói feladatkört is ellátja. Róla tudni kell, hogy régóta tagja a művészeti társadalomnak, mint művészeti menedzser. Évekig dolgozott galeristaként, és az ő nevéhez fűződik a Nyitott Műtermek Délutánja elnevezésű programsorozat is. Muladi Brigitta művészettörténész, az esemény művészeti vezetője az Új Művészet jelenlegi munkatársa, az ArtWeeken galéria- és köztéri szoborséta túrát is vezetett. Molnár Tímea a rendezvény kommunikációját és programszervezési feladatait látta el, a rendezvényen debütáló ArtHeart program ötletgazdája. Az ő esetében is meg kell említeni a galériás múltat, az évek óta tevékenyen folytatott művészeti menedzseri teendőket.
A szervezők az intézmények, galériák, kiállítóterek részéről nagyfokú együttműködési szándékot tapasztaltak, így nem ütköztek komoly ellenállásba. Természetesen voltak, akik nem éltek a lehetőséggel, ám ennek gyakran kézenfekvő magyarázata adódott. Vagy épp nem volt kiállítás az adott térben, vagy bontották az előzőt, vagy építették a következőt. Még így is akadt olyan, mint például a Néprajzi Múzeum, akiknek ugyan nem volt aktuális képzőművészeti tárlatuk, de nagyszerű ötlettel rukkoltak elő: az aulájuk mennyezetén látható Lotz Károly freskót lehetett polifoamról, hanyatt fekve megtekinteni egy művészettörténeti előadás kíséretében.
Az egyhetes program látogatottsága a széllel-bélelt időjárás, a párhuzamos programok (Picasso-kiállítás, a Nemzetközi Könyvfesztivál) ellenére is hozta az elvárt szintet. A több ezer értékesített karszalag önmagában talán nem mérvadó, hiszen ezzel a belépővel az összes rendezvény látogatható volt. Azt feltételezhetjük, hogy egy fő átlagosan 2-3 helyszínre is eljutott a hat napos fesztivál alatt.
Az egyértelmű, hogy a művészet iránti érdeklődés az elmúlt években folyamatosan növekvő trendet mutat, ami egyrészt köszönhető annak, hogy „sikk” lett műveltnek lenni, másrészt valóban megmozdult a társadalom egy bizonyos rétege, és szívesen választja a kulturális programokat kikapcsolódásul. Azt sem szabad elfelejteni, hogy sajnos sem az első, sem a másodjára említett társadalmi réteg nem elég aktív ahhoz, hogy egynél több rendezvénynek fusson neki egy szuszra. Elmennek egy-egy nagyobb kiállításra, mert ritkaság, mert érdekes, és státusznövekedéssel jár a részvétel, de nem célirányos még ez az érdeklődés, inkább kínálatfüggő.
A BudapestArtWeek egyhetes programfolyama ezért is fontos esemény, mert csokrokban nyújtotta a lehetőségeket. Egy galériatúra, egy műterembejárás, több helyszínt, több művészt, több impulzust jelentett. A szervezők a legnagyobb eredménynek azt tartják, hogy sikerült egy új közönséget megszólítaniuk. Nemcsak a szorosan szakmai réteg, vagy a már mélyebb ismeretekkel bíró műkedvelők érkeztek, hanem a képzőművészet iránt érdeklődő, nagyobb tömegeket is elérte a hívó szó. És ezek a tömegek hajlandóak voltak a visszatérésre, ami szintén kiemelkedő eredmény.
Emellett igazán figyelemre méltó a helyszínek közötti séták mellékhatása: megnyíltak a kommunikációs csatornák, kialakultak eszmecserék, párbeszédek, a helyszíneken interaktívvá váltak a bemutatók, a kérdezz-felelek természetessé, fesztelenné vált, a légkör barátságos volt, a nézelődők és a művészek reakcióba léptek egymással. Igazi közösségi élmény, igazi közösségépítéssel, kart karba öltve.
Természetesen, mint minden induló rendezvénynek, a BudapestArtWeek-nek is megvoltak a maga gyermekbetegségei. Az online felületek sokszor nem voltak szinkronban a nyomtatott anyagokkal, és a kommunikáció hatékonyságában is voltak fennakadások. A túrákon a helyszínek közötti időszakot lehetne a jövőben tartalmasabban is kitölteni, ne csupán “vonulás” legyen, és az ismerkedés, a közösségépítés irányított legyen. A tárlatvezetések néha döcögtek, sokszor támadt az az érzése az embernek, hogy több az improvizáció - ami sajnos az élvezet rovására ment -, mint az előkészített kulturális terülj-terülj asztal. Azonban az egész rendezvény színvonalához mérten ezek csupán apróságok.
Amit mi meg tudtunk nézni – a teljesség igénye nélkül
Az ötvenhárom helyszín a bőség zavarával ért fel. Természetesen a nagy és ismert kiállítóterek nagyon sok nézelődőt vonzottak. Igen nagy érdeklődés kísérte a Magyar Nemzeti Galéria programjait, a Művészet forradalma című Orosz avantgárd kiállítását, amit az utolsó pillanatban még sokan megnéztek, ahogy az állandó kiállításokon is szűk volt a hely.
A Műcsarnokban a Képek és pixelek - A Fotóművészet és azon túl - Nemzeti Szalon 2016 megnyitójára zsúfolásig teltek a termek, olyannyira, hogy voltak időszakok, amikor a biztonság kedvéért csak annyi látogatót engedtek be, ahányan kiléptek. Hogy megérte-e a felhajtást, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Az biztos, hogy néhol sikerült átlépni a művészet határait.
A Pikáns műélvezet címet viselő galériatúra izgalmasabbnak hangzott, mint amilyen valójában volt. A cím kicsit megtévesztőnek bizonyult. A pikantériát nem lelte, aki kereste, lehet, hogy épp ez volt a cél?
A túrán megtekinthettük El- Hassan Róza archaikus szíriai építészeti tanulmányait Kis Róka Csaba Terjedő bomlás című, szürreális expresszív rémálomvilágát és Bartis Attila fekete-fehér fényképeit, a Hotel L'Búj dadaista installációt, Fehér László papírmunkáit, valamint a Képzőművészeti egyetem Barcsay termében az Amadeus-pályázat alkotásait (ami kétségtelenül a túra legszínvonalasabb kiállítása volt.)
A Széles horizont galériatúra igazán szélesre tárta az ablakot a kíváncsi tekintetek előtt. A TOBE Gallery, ahonnan a kaland indult, egy aprócska kiállítótér, de a galéria vezetője is és a kiállító Mészáros László fotóművész is rendkívül szimpatikus és közvetlen emberek. Ugyan a galériába nem fértünk mindannyian, de folyamatos helycserélgetéssel mindenki tudott pár szót váltani a művésszel, kapott pár izgalmas élményt a művekkel, a galéria céljaival kapcsolatban, és megtudhatta, hogy egy szeméttelep is rejthet művészi értékeket.
Bernáth Dániel Kötelezően választható szotyolái az UVG Gallery-ben kicsit abszurd, néhol érdekes, néhol nehezen befogadható látnivalónak bizonyultak. A MissionArt Galériában megismerkedhettünk Gaál Katalin grafikussal, aki érzékeny húrokat pendítve a kultúrák különbözőségében a nők helyzetével, a feloldhatatlan dilemmával, hogy „mi lenne, ha én lennék ott” kérdéskörrel foglalkozó alkotásain keresztül felbolydította a maroknyi, ám lelkes társaságot.
A Kálmán Maklári Fine Arts távol-keleti, kortárs koreai, színes papírképekkel hökkentett meg mindenkit: hihetetlen türelem, a művek iránti nagyfokú tisztelet áradt a rendkívül kifinomult, és bonyolult, európai embernek szinte érthetetlenül magas színvonalú munkákból. A túra a Horizont Galériában ért véget Erdélyi Gábor minimalista műveinek bemutatásával.
A Nyitott Műtermek Délutánján két műteremházat látogattunk meg. A Budapest Art Factory és az Art Generation műteremházakban több alkotóval is sikerült megismerkedni: az előbbiben Juhász Dóra és Szász Sándor festőművészekkel, míg az Art Generation tereiben Andriska Tibor kreatív tervezőgrafikussal, Majoros Gyula szobrássszal és bábkészítővel, valamint Szurcsik József festőművésszel.
Nem is volt könnyű elszakadni, hiszen rendkívül nyitottan, barátságosan fogadták a cudar idővel dacoló látogatókat. Maradt kérdés bőven, amit nem tudtunk feltenni, de legalább belekóstolhattunk egy műteremház hangulatába.
A Kassák Múzeumban a két világháborút átölelő, Kassák köréhez tartozó művészeti irányzatokkal szembesülhettünk, kulturális foglalkozásokat láthattuk. A Budapest Galéria megmutatta, milyen egy valódi, megalkuvást nem tűrő, megszállott gyűjtő, aki, miután nem fér már el a gyűjtemény a lakásban, képzőművészeti alkotást kreál belőle. Van, aki szövőszék vetélőkből készített installációt, más kisautó- és ceruzaelem-gyűjteményből, megint más színes magazinokat gyűjt, és azokból készít szobafalnyi poszter-montázsokat.
Amint az a fent felsoroltakból is látszik, bár ez csak ízelítő, a programok rendkívül széles választékot biztosítottak. Minden volt, ami az arra éhes szemnek ingere, és néha a bőség zavara is elborította az embert. Enyhe izomláz, és némi torokfájás kíséretében elmondható, hogy nagyszerű rendezvény volt, amin részt vettünk.
Nagy bizalommal várjuk a jövő évi produkciót, ahogy a szervezők is. Bár elégedettek voltak az idei adatokkal, jövőre a duplája a minimum célkitűzés. Aki lemaradt volna az eseményekről, nincs elkésve, a programokban szereplő helyszínek többsége várja az érdeklődőket, még sok minden bepótolható.