Bukta Imre: Nálunk, vidéken - jan. 24.–febr. 16., Kieselbach Galéria
Az azonos című új könyvben Bukta Imre művei mellett Földényi F. László, Feuer András, Jerger Krisztina, Kollár Lajos, Kónya Réka, Kozák Gábor, Pataki János és Szirtes János képzőművész Bukta Imréről illetve Bukta Imréhez szóló írásai olvashatók.
Bukta Imre a legelismertebb kortárs képzőművész, aki ma is Mezőszemerén (Budapesttől 130 kilométerre, keletre, Heves megye déli határán) él, fest, dolgozik, és úgy tűnik, nemcsak fizikailag találta meg ott a helyét, hanem spirituálisan is. A mai magyar vidék nem éppen festői világ, közel hajolva hozzá semmi nem látszik például a Budapestről elképzelt falusi kurzusromantika idilljéből, viszont annál több Bukta személyes hitelességéből – ő ismeri és szereti is ezt a nem éppen festői világot.
Bukta Imre Mezőszemerén született 1952-ben, ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőszakos mestere. Művészetét négy évtizede övezik elismerések, 1980-ban, 1988-ban és 1999-ben ő képviselte Magyarországot a Velencei Képzőművészeti Biennálén. Munkácsy-díjas és a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2009 óta Palládium díjas, 2010-ben a Heves Megyei Prima Díjat, 2016-ban pedig a Prima díjat kapta meg. Civilben helyi társadalmi szerepvállalásával küzd faluja és a kistérség fejlődéséért, 2001 óta nyaranként művésztelepet is működtet itt.
A Kieselbach Galériában nyíló retrospektív kiállításán teljes képet kaphatunk Bukta Imre primer környezetére és emlékeire épülő, egyszerre karakteres, mégis melankolikusan lírai világról. A tárlattal egy időben megjelenő könyvben korai műveket ugyanúgy láthatunk majd, mint újakat, a kisebb és nagyobb termek lehetővé teszik, hogy megmutathassuk azt a sokszínű és gazdag változatosságot, ami Bukta Imre világát jellemzi.
A művésszel a Kieselbach Galéria munkatársai beszélgettek a kiállítás kapcsán.
Miért Mezőszemere? Mi húzott vissza a szülőfaludba?
Amikor 1998-ban visszaköltöztem a szülőfalumba, jól éreztem magam Szentendrén. A sors alakította úgy, hogy visszajöttem. Húszévi szentendrei lét után ez nem volt fájdalommentes, és Mezőszemere pozitív hozadékai csak később jelentkeztek. Például akkor még nem készült el a sztráda, az internet döcögött, a mobiltelefon fél kilós volt – gondolok itt az információ áramlásra. Viszont megkaptam ezek helyett a hamisítatlan és mozdulatlan falumat, ami egyre vonzóbbá vált számomra. A Szentendrén kiüresedett motívumaim felfrissültek, újra és újra meglepetésként ért, mennyire nem láttam régen az összefüggéseket, hogyan működik egy falu. Belehelyezkedtem a szemereiségbe, de nem süppedtem bele.
Mondhatni, hogy azért egy kis Szentendrét is vittél magaddal vissza, hiszen létrehoztad Kónya Rékával a Nyílt Tér Vizuális Alkotótelepet, és több művész kortársad is vásárolt telket a településen. Hogyan áll most ez a projekt?
A Nyílt Tér művésztelepet Réka harcolta ki. Neki megvolt a gyakorlata ilyen tematikájú események szervezésében, előtte a székelyföldi ANNArt fesztiválokat bonyolította Ütő Gusztávval. A másik alapító tag Szirtes János. Az alkotótelep koncepciói közé tartozik, hogy minden alkalommal más művészeket hívunk meg, ennek oka az is, hogy minél többen látogassanak el ide. S valóban, a művészeket megérinti a vidék, válogatás nélkül. Valahol a szívek mélyén mindenki vidéki.
A képzőművész kollégáim először csak nyaralónak vásároltak olcsón szemerei - úgymond - parasztházakat. Azóta többen életvitelszerűen itt élnek. Szerintem a lakosság-művész arányt országosan megnyernénk.
Ne feledjük, Mezőszemere nem turista falu, élő organikus, a bajaival és örömeivel. Az itt élő művészek részt vesznek például a faluszépítésben.
Az utóbbi időben fiatal művészek is vásároltak ingatlan.
Mióta visszaköltöztél Mezőszemerére máshogy tekintesz a vidékre, a családra?
Természetesen mindenre másképp tekintek, nemcsak a vidékre és a családra. Ha a családról van szó, akkor a legnagyobb boldogság olyankor ér – például karácsonykor – amikor a hat unoka fürtökben csüng rajtam.
Egy interjúdban említetted, hogy egy folyamatos kettős helyzetben vagy, mivel egyszerre élsz Mezőszemerén, és egyszerre vizsgálod is azt eltávolodva tőle. Ez a kettősség érződik az alkotásaidban is?
Hogy ez a kettősség érződik-e a munkáimban, nem tudom megállapítani. Úgy is fogalmazhatnék, nem vagyok rá képes. Az biztos, hogy az a kettős szerep, miszerint innen származó falusi legény vagyok, valamint művészként is szemlélődöm, meg aztán a közéletben is részt veszek itt helyben, ez valóban különleges élmény.
Mi az ami most leginkább inspirál , foglalkoztat Mezőszemerén?
Az inspirációt, motívumokat nem kell lasszóval befognom, folyamatosan szembejönnek velem.
A legapróbb részlet is fontos, a legkisebb, jelentéktelennek tűnő rezzenésből is lehet műalkotás. Legyen az egy elkapott mondat a kocsmában, egy pirkadat, egy ballagó öregasszony, fát gyűjtögető cigány férfi, utcákon összeverődő kutyák. Világmegváltó gondolatok nélkül.
Az az egyre tátongóbb társadalmi és jóléti különbség, ami Mezőszemerének is sajátja megjelenik a munkáidban vagy igyekszel mindenre tárgyilagosan tekinteni, és egy lerobbant Trabant, az csak egy lerobbant Trabant?
Nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy ha bármilyen tárgy – akár egy használatból kivont Trabant – megjelenik a festményemen, azzal nem társadalmi különbségekre szeretnék rámutatni, ez egyáltalán nem célom. Ellenkezőleg. Elnézést, de Budapesttel összevetve, itt is nagyon sokféle ember él, különböző anyagi-, társadalmi helyzeti és értelmi szinteken. Ha megértéssel, sőt empátiával közeledünk egy szegény emberhez, egy gumiégetésből származó füsthöz – igen, bármilyen furcsa, még ahhoz is lehet ekképp közelíteni: ha mindezt igyekszünk megtölteni spirituális erővel, egyszerűbben fogalmazva művészettel, akkor születhetnek jó művek.
Az új képeid mintha ismét egyre jobban előtérbe kerülnének az állatok. Ez tudatos részedről vagy véletlenszerű?
Hát erre nem tudok pontosan válaszolni, de úgy vélem,
akár alak nélküli táj, akár gumiabroncsok a kertben, vagy csak állatok a tájban szerepelnek a képeimen, mindig az emberi jelenlétről szólnak a műveim.
2012-ben volt egy nagy átfogó kiállításod a még Gulyás Gábor által igazgatott Műcsarnokban, amikor is többek között arról is beszéltél, hogy mennyire rossz most Magyarországon művésznek lenni. Változott szerinted valamit ez alatt a 7 év alatt a helyzet?
A 2012-es Műcsarnoki kiállításom óta sok minden történt. Rájöttem, a világot olyan szemüvegen keresztül nézem, amilyen állapotban van a lelkem, illetve hogy ha nincs egyensúly, harmónia, akkor a remény is halványul. Ez volt akkoriban, persze minden, ami történt velem, igaz volt, mert az igazságnak a borúsabb oldalát kaptam el. Most más a helyzet. Kicsit kisütött a Nap, új remények, új tervek, új tapasztalatok, és ennek a következménye más hangulatú művekben nyilvánul meg.
Hogyan látod a jövőt?
Ha látnám a jövőt, akkor jósdát nyitnék Szemerén, jól menne a bolt. Hál’ istennek nem látom. Jó lenne azt a tudásszintet elérni, hogy csak a most van.
+1: Mesélnél a most megjelent albumodról? Mi alapján állt össze? Mi volt a vezérfonal?
A Kieselbach kiadásában megjelent album közös koncepció eredménye. Ebben sokat segített Kónya Réka, Kieselbach Tamás és Kozák Gábor. Vezérfonala, hogy tükrözze a kiállítás anyagát, beágyazva eddigi munkásságomba. Fontos volt még – Tamás ötleteként –, hogy személyes írásokat is tartalmazzon olyanoktól, akik számomra sokat jelentenek.