Vannak filmek, amelyeknél már első ránézésre el lehet dönteni, mi a baj velük; és vannak filmek, amelyeknél csak azt érzi az ember: valami nem stimmel. Csak épp baromi nehéz rájönni, mi az a valami. Ilyenkor szokás a forgatókönyvet hibáztatni a logikai bukfencekért, a színészeket a gyenge játékért, vagy épp a rendezőt, amiért vízió nélkül szülte vászonra a filmet.
A történet szerint a '30-as évek Budapestjén járunk, Gömbös Gyula temetésének előestéjén. Gordon Vilmos, az Est bűnügyi újságírója fülest kap egy gyilkosságról: egy örömlányt találtak holtan az egyik pesti gangos ház udvarán. Nyomozni kezd, hogy a negyedik oldal egyik mínuszos híre helyett címlapsztori legyen a dologból - az ügy viszont egészen a főváros legfelső köréig vezet.
A forgatókönyvet az eredeti regény írója, Kondor Vilmos jegyzi azzal a Szekér Andrással együtt, aki többek között az Ópium - Egy elmebeteg nő naplóját és A nagy füzetet is írta. A színészek képesek megtölteni a ponyvafigurákat élettel; Kulka János nem először hozza kisebb szereppel is a legmaradandóbb alakítást, Kolovratnik Krisztián pedig pont olyan Gordon Zsigmondként, amilyet az ember olvasás közben elképzelt. A látvány - jó ezt leírni - az utóbbi idők magyar filmjeitől megszokottan hibátlan, a rendező, Gárdos Éva pedig a krimi-szál mellett legalább ilyen fontosnak tartotta a 30-as évek Budapestjét és korszellemét is bemutatni.
Mégis hiányérzete akad az embernek. A történet pontosan abban a kellemesen ráérős tempóban pörög, mint a könyvben, de míg Kondor Vilmos szavai pár oldal után úgy beszippantják az olvasót, mint ahogy a Vörös Margó bordélyházának lányai csábítják el a fővárosi politikusokat, addig a film nézőjeként végig külső szemlélők maradunk.
Ahogy megjelenik a jobb alsó sarokból tekerőző füst, vagy feltűnik egy rikítóan túlrúzsozott száj, máris tudjuk, hányadán állunk, és épp mit akarnak prezentálni nekünk.
Így viszont a korabeli bárok és kávéházak, a pesti utcák hangulata, a ballonkabátok és álbajuszok - ahelyett, hogy korhűnek hatnának, és segítenének súlyt adni a történetnek, mind-mind üres manírnak hatnak csak. A film noir-ok épp szabálytalanságuk, egyenetlenségük miatt olyan hatásosak: a gyilkosságot, csábítást és árulást bemutató filmekhez tökéletesen illik a többet takaró, mint megmutató világítás, a mindent elfedő cigifüst, a nagyokat döccenő, egyenetlen sztori. A Budapest Noir-ban ezzel szemben minden túlságosan klappol, így a város és a benne élő emberek sötét oldala is túl fényesen csillog. Gárdos Éva filmje egyszerre tisztes adaptáció, és óriási kihagyott ziccer.