A világ legjelentősebb filmfesztiválja mindig igyekszik utat mutatni, trendkövetés helyett diktálni azt – legalábbis valami ilyesmit állít magáról. Úttörőnek lenni viszont sohasem könnyű, így számtalan esetben fordult már elő, hogy Cannes-ban kifütyültek olyan filmeket, amelyek később hivatkozási alappá váltak, vagy épp olyan alkotásokat díjaztak, amelyekre már egy évvel később sem emlékezett senki.

Amint a cikke is írja, a fújolás vagy fütyülés Cannes-ban nem csak a rossz filmek jussa – ez a fajta véleménynyilvánítás már-már sportnak számít a francia filmfővárosban. Amint látni fogjuk, a zsűrit is csak ritkán befolyásolja, a közönségnek tetszettek-e a látottak.

473036416 (Fotó/Forrás: Anadolu Agency / Getty Images Hungary)

A kaland

Michelangelo Antonioni filmje szerepel az 'előremutató mozi' címszó alatt a szótárban (és ha már itt tartunk, a 'Modern film' címszó alatt is) – és hozzá kötődik az egyik legismertebb Cannes-i balhé is. A film fittyet hány a nézői elvárásokra és történetmesélési tradíciókra, hosszú, és Antonioni-hoz híven érthetetlen is azon nézők számára, akik csak a felszín, a mutatott jelenetek alapján akarják kitalálni, mi is történik benne. Ráadásul több mint két és fél órás! A visszaemlékezések változatos módokon ecsetelik, mennyire akadt ki  a közönség az első vetítésen: van, ahol azt írják, csak simán kifütyülték, máshol úgy emlékeznek vissza, hogy a rendezőt és Monica Vitti főszereplőt úgy kellett kimenekíteni a moziból. Akárhogy is, végül lenyugodtak a kedélyek, a film megkapta a zsűri díját, ma pedig a filmművészet egyik legjelentősebb alkotásának tartják.

Monica Vitti A kaland című filmben.

Antikrisztus

Lars von Trier filmjei alapjáraton nagyon megosztóak, ahogy a rendező is, aki hosszú idő után idén térhet vissza a fesztiválra. De hol máshol találhatna befogadóbb és megértőbb közönséget, mint a kifinomultságáról híres Cannes-ban? Ráadásul korábban a Táncos a sötétben-ért egyszer már el is nyerte a fődíjat. Az Antikrisztusról ő maga is sejtette, hogy felkorbácsolja majd az indulatokat, arra a fogadtatásra viszont ő sem számított, amit a film Cannes-ban kapott: már vetítés közben fújoltak rá, és a végefőcím után is hangosabb volt a fütty, mint a taps. Végül egyedül a főszerepet alakító Charlotte Gainsbourg-öt díjazták.

 

Ponyvaregény

Minden idők "legkultabb kultfilmje" minden szempontból igazi sikertörténet – az első babérokat pedig éppen Cannes-ban aratta, ahol elnyerte az Aranypálmát. Nem is vetítésekor volt probléma – bár első blikkre közel sem aratott olyan osztatlan sikert, mint ma gondolnánk –, hanem amikor átadták neki a fődíjat: egy hangos, kemény mag kifütyülte Tarantino-t, mert az elvette a díjat Krysztof Kieslowski Három szín: Piros-a elől. 

Ponyvaregény

Becstelen Brigantyk

Tarrantino későbbi mesterművének fogadtatása sem volt makulátlan Cannes-ban: nem okozott nagyobb balhét, de több riport is feljegyezte egy hangos kisebbség elégedetlenkedését a vetítés után. Az ő szemükben minden bizonyára Brad Pitt nácivadászai nem tudtak felnőni az emberfeletti elvárásokhoz és Tarantino hírnevéhez, amit nagy mértékben épp a szintén kifütyült Ponyvaregénynek köszönhetett. A Becstelen Brigantyk végül az egész világon hatalmas sikert aratott, az viszont beszédes, hogy Cannes-ban egyedül Chistoph Waltz-ot díjazták, aki később az Oscart is elnyerte. 

Kapcsolódó

A Netflix és Nemes Jeles nem, Lars von Trier és egy elsőfilmes magyar rendezőnő viszont ott lesznek Cannes-ban

Valamint lesz még óriási felhajtás és marketingkampány a legújabb Star Wars-film körül. Cannes 2018 beharangozó.

Taxisofőr

Scorsese közmegegyezés szerinti mesterműve egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Az előző évben, 1975-ben a fesztiválra rányomta a bélyegét a terrorfenyegetettség: órákkal a megnyitó előtt bomba robbant a  helyszínen. A félelmek egy évvel később még mindig érezhetőek voltak, az erőszak-opusz talán ezért nem talált értő fülekre. Vetítéskor kifütyülték a filmet, sokan ott is hagyták a mozit, az erőszakos képek láttán pedig akkora volt a felháborodás, hogy a rendező és két férfi főszereplője inkább nem is nagyon mutatkozott Cannes-ban, és a szállodájukban maradtak a fesztivál egész ideje alatt. Scorsese-nek ráadásul a fülébe jutott, hogy a zsűrielnök Tennesse Williams-nek nem tetszett a film, ezért idő előtt visszarepült Amerikába, hogy befejezze a New York, New York munkálatait. Mindezek ellenére a zsűri végül fejet hajtott a film előtt, és neki ítélte az Aranypálmát – mondani sem kell, hogy csak a közönség fele tapsolt, a másik fújolt.

Okja

Bong Joon-Ho filmje alapvetően kedvező fogadtatásban részesült. A szívet melengető, koreai filmhez méltóan szürreális és tanulságos mese a fesztivál egyik fő felfedezettje volt. A fújolás nem is a vetítés végén, a filmet illetően harsant fel, hanem kétszer, vetítés közben: először amikor az első percekben feltűnt a filmet terjesztő, azóta a fesztiválról kirúgott Netflix logója, majd pedig a film közben, amikor beütött egy apró technikai gikszer. 

Okja

Ponyvaregény, Taxisofőr, Apokalipszis most – ha az Aranypálma-nyertes filmekről van szó, őket szokás emlegetni, hiszen a filmtörténelem megkerülhetetlen darabjaivá váltak. A fődíjas filmeket végigböngészve egy egészen tisztes listát kapunk, vagyis az Aranypálmát legtöbbször valóban olyan filmek kapják, amelyek kiállták az idők próbáját. Vannak azonban kivételek.

Szemben az erőszakkal

1956 filmtörténeti szempontból egészen kivételes évnek számított. Cannes-ban is rettenetesen erős volt a felhozatal, ott volt Bergman A hetedik pecséttel, Bresson az Egy halálraítélt megszökött-tel, vagy épp Fellini a Cabiria éjszakáival. Ennek ellenére a díjat William Wyler western-drámája kapta, amelyet később 6 Oscar díjra jelöltek, de egyet sem nyert meg. Üröm az örömben: a Ben-Hur, a Római vakáció és az Életünk legszebb évei rendezőjének ez az egyetlen Aranypálmája.

William Wyler (forrás: Wikipedia)

A fiú szobája

Ne hibáztassa magát, ha nem hallott még a filmről – más se. Nanni Moretti drámája egy családról szól, akik megpróbálják túltenni magukat fiuk halálán. Egy tökéletesen átlagos, tipikus szomorú-film, mivel azonban Cannes-ról és a fődíjról van szó, az olasz mozira sokan minden idők leggyengébb Aranypálma-győzteseként emlékeznek. És hogy ki elől vette el a díjat? A jelöltek között szerepelt a Moulin Rouge!, a Mullholand Drive, A zongoratanárnő, vagy a későbbi Oscar-díjas Senkiföldje. És ott volt még a Shrek is.

Ilyen hosszú távollét

1961-ben fordult elő először – de nem utoljára – hogy a fődjat két film megosztva nyerte el. Az egyik győztes Bunuel talán legjobb alkotása, a Viridiana volt. A másik Henri Colpi filmje egy nőről, aki elveszett férjét véli felfedezni egy amnéziás férfiban. Ironikus módon azóta mind elfeledtük a filmet. 

Apámuram

Paolo és Vittorio Taviani filmje egy analfabéta szicíliai pásztorról szól, akinek sikerül kitörnie és egészen az egyetemi katedráig küzdenie magát. A drámát, bár mára a feledés homályába merült, alapvetően szerették a kritikusok – a Guardian egyik újságírója egyenesen kedvenc Aranypálma-djasának nevezte – , díjazásával viszont nem mindenki értett  egyet. A zsűri elnökére, Roberto Rosselinire óriási nyomás nehezedett, zsűritársai közül többen is inkább Ettore Scola Egy különleges napját favorizálták. Rosselini viszont kiállt a döntés mellett. Egyesek szerint viszont a színfalak mögötti vita is hozzájárult, hogy 5 nappal azután, hogy visszatért Rómába, szívrohamot kapott és elhunyt. Az 1977-es jelöltek között ott volt még Az amerikai barát Wim Wenders-től, a Dicsőségre ítélve Hal Ashby-től, és a Budapesti mesék is Szabó Istvántól.

Apámuram

Dheepan - Egy menekült története

A politikai díjazás iskolapéldájaként emlegetik a Dheepan győzelmét. A film témájául szolgáló menekültválság azóta csak még aktuálisabbá vált, a filmet viszont mintha a föld nyelte volna el: nemhogy nem vált hivatkozási alappá, de egyenesen eltűnt a süllyesztőben. Egyöntetű konszenzus szerint 2015-ben a Saul fiának kellett volna nyerni a fődíjat, így csak a Kritikusok díját kapta meg, na meg később lényegében minden lényegesebb elismerést az Oscarral bezárólag. Szintén jelölt volt még A homár, a Sicario - A bérgyilkos, vagy épp az Ifjúság – mind maradandóbb filmek a végső győztesnél.

Legjobb szándékok

Meglepő módon Ingmar Bergman soha nem nyert Aranypálmát, viszont karrierje során hétszer részesült egyéb elismerésben Cannes-ban. A fődíjhoz mégis ezzel a filmjével került a legközelebb, pedig nem is ő rendezte. A Legjobb szándékokat ugyanis a svéd alkotó saját szüleiről írta, de a rendezést átengedte a dán Bille August-nak, ugyanis odáig volt annak Hódító Pelle című, szintén Aranypálma-díjas filmjéért. Az önéletrajzi ihletésű romantikus dráma annak idején a legdrágább svéd mozinak számított; négyrészes tévésorozat formájában mutatták be, ezt alakították át maratoni, 3 órás filmmé. Bergmanra és filmjeire még mindig emlékszünk, August mozija viszont elfelejtődött, vagy épp meg se nézték elegen ahhoz, hogy fennmaradjon. A kritikusok szerint nem csak a hosszával van probléma, de hiányzik belőle Bergman érzékenysége és egyedi látásmódja is. Persze lett volna különb film is 1992-ben: az Egerek és emberek, a Szellem a házban, A játékos, vagy akár az Elemi ösztön.

Kapcsolódó

Minden idők legidősebb Oscar-díjasa – James Ivory, a kosztümös drámák királya

Két legendás alkotótársával, állandó producerével és forgatókönyvírójával aratta a legnagyobb sikereit. Ők már nem élhették meg, hogy James Ivory megkapta régóta megérdemelt Oscar-díját. Apró indiai filmekkel kezdte pályáját, majd lassan a 20. századi angol arisztokrácia felé fordult. Az Oscart végül egy meleg love story-ért nyerte, nem is rendezőként, hanem forgatókönyvíróként.

Legjobb szándékok

(Via Esquire; Indiewire; The Telegraph; Taste of Cinema)