Jerome Robbins és Robert Wise 1961-es rendezése olyan fényesen ragyogó állócsillag a filmalkotások egén, annyira élvezhető még hatvan év elteltével is, hogy első ránézésre érthetetlennek tűnik, Steven Spielberg miért akarta újra vászonra vinni – ráadásul az eredeti művet hűen követve. A történet örökérvényűségéhez kétség sem fér, az ’50-es évek amerikai viszonyaira átszabott Rómeó és Júlia olyan érzésekről, társadalmi és emberi ellentétekről beszél, amelyekkel ma is találkozunk, még Magyarországon is.
Ráadásul Spielberg a legnagyobb tisztelettel nyúl az alapanyaghoz: még a képi megvalósítás tekintetében is a klasszikust idézi (operatőr: Janusz Kaminski). Persze vannak félreérthetetlen változtatások:
a legszembetűnőbb Doki alakjának kihúzása, pontosabban átalakítása Valentinává (Rita Moreno).
A módosítás kétségtelenül működik, sőt mintha Valentina meghatározóbb szerephez is jutna az eredeti történethez képest.
Rita Moreno Valentinaként (Fotó/Forrás: 20th Century Fox)
„Az élet még a szerelemnél is fontosabb” – mondja határozott, szigorú tekintettel Tonynak (Ansel Elgort), aki Spielberg rendezésében sokkal árnyaltabb karakterré válik (Richard Beymer az eredeti változatban a jóság megtestesítőjeként szánt végig a történeten, és Maria is jóval érettebb, megfontoltabb nőként jelenik meg). A rendező igyekszik a fiút háromdimenziós figurává varázsolni, abban a tekintetben legalábbis mindenképpen, hogy nem próbálja mindenáron makulátlan emberként beállítani. Tony feltételesen van szabadlábon, miután majdnem megölt egy gyereket, ez pedig közelebb hozza a többi utcakölyökhöz, így Riffhez (Mike Faist) is, és egyértelműsíti, hogy miért tartozik a Jetshez.
Bravúros dramaturgiai megoldás, hogy tettét épp egy múzeumként funkcionáló templom kertjében vallja be Mariának (Rachel Zegler).
Az viszont már kevésbé érthető, hogy az idegen országba nemrég megérkező, tapasztalatlan lány miért nem ijed meg ettől, legalább csak egy pillanatra. Helyette Zegler csak meghökkenve néz szerelmére (akit mindössze egy napja ismer, hiszen előző este látták meg egymást a tornateremben).
Rachel Zegler a West Side Storyban (Fotó/Forrás: Disney Studios Hungary)
A színésznő mindemellett messze a legjobb alakítást nyújtja, akár szerelmes tiniként, akár gyászoló testvérként látjuk. Ráadásul Spielberg értelmezésében ő sem egy sorsát elfogadni képtelen áldozat: minden eszközzel igyekszik elérni a célját, jelen esetben, hogy együtt lehessen a választottjával. Nem véletlen, hogy a csókjelenet sem a klasszikus, romantikus helyzeteket idézi, Maria lesz az, aki a lépcső mögött megpróbálja megcsókolni Tonyt, aki zavartan elhúzódik, és közli a lánnyal, hogy a gesztus meglepte, és ő inkább a hagyományos felállást kedveli.
Maria képviseli a jövőt, a haladást és az elfogadást – ebben Spielberg erősen közelít a shakespeare-i gondolathoz –, modern nőként jelenik meg a vásznon, aki igyekszik lerázni magáról a régi, rossz, berögzült szokásokat.
Az a fajta önállóság, ami az új változatban rajta keresztül megmutatkozik, viszont jelentéktelenné tesz olyan karaktereket, mint Chino (Josh Andrés Rivera), aki annyira látványosan alkalmatlan betölteni a leendő férj (és egyébiránt a bandatag) szerepét, hogy érthetetlen, miért esik rá Maria testvérének, Bernardónak (David Alvarez) a választása.
A szerelmi szál mellett az eredeti műhöz hasonlóan itt is komoly szerepet kap az alapkonfliktusként jelenlévő bandaháború a gringóknak csúfolt amerikaiak (Jets) és a betelepült, az angolt alig beszélő, nyomortelepen élő színes bőrű Puerto Ricó-iak (Sharks) között. Ez a konfliktus ráadásul Spielbergnél sokkal naturalisztikusabb, látszólag nagyobb is a tétje, a táncbetétek között több verekedést látni.
jelenet a West Side Storyból (Fotó/Forrás: Fórum Hungary )
Ettől függetlenül a West Side Storyban látványos koreográfiákból, ritmusjátékokból sincs hiány, sőt a film egyik csúcspontján a musical egyik leghíresebb dala, az America egyenesen karnevállá változtatja az utcai forgatagot.
A dalt éneklő, Anitát játszó Ariana DeBose (aki alakításáért elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat) abból a szempontból mindenképpen jó választás a szerepre, hogy lendületének és drámai érzékének köszönhetően szépen játszik alá a dél-amerikai dühét kidomborító jeleneteknek, hangi adottságainak köszönhetően pedig nyugodt szívvel lehet rábízni az ikonikus dalok előadását. Kinézetét tekintve azonban Puerto Ricó-inak nehezen hihető, és
bár Spielberg igyekszik megsegíteni őt néhány, a külsejére vonatkozó mondattal, sehogy nem illik bele a megjeleníteni kívánt közösségbe.
Ariana DeBose a West Side Storyban (Fotó/Forrás: 20th Century Fox)
Ezzel szemben a másik oldalon Riff maga a bűn. Mike Faist annyira máshogy közelít a figurához, mint anno Russ Tamblyn, hogy a néző pillanatok alatt azonosul az új helyzettel annak ellenére, hogy a ’61-es filmen felnőtt generációnak szüksége van pár percre, mire átadja magát ennek az ismerős, de mégis új közegnek.
Azonban annak ellenére, hogy csaknem minden apró módosítás a helyén van, a színészi játék majdhogynem kifogástalan, mégis hiányérzete van az embernek. Vagyis ha egészen pontosak akarunk lenni, nem is hiány ez: csak egy kellemetlen és kitörölhetetlen gondolatfoszlány, hogy mindent, ami a film két és fél órájában történt, már láttunk. Láttuk 1961-ben a vásznon, és a 2022-es alkotás nem több, mint egy jól működő rendszer újra alkotása, tartalmi többlet nélkül. De erről illik hallgatni, mert a rendezőt Steven Spielbergnek hívják, a film pedig minden idők egyik legjobb és legnépszerűbb musicalje, a West Side Story.
A West Side Story-t 2022-ben hét kategóriában jelölték Oscar-díjra, Ariana DeBose a jelölését díjra is váltotta a legjobb női mellékszereplő kategóriában.
Fejléckép: jelenet a West Side Storyból (forrás: Forum Hungary)
hírlevél
