„A cigány emberek bárhol összetalálkoznak, akár ismeretlenként is használják ezt a formulát, hogy a kettejük, illetve a családjaik között fennálló testvériséget hangsúlyozzák. Ez a köszönés tulajdonképpen egy belépő, azt jelzi, hogy a két fél együtt fog működni” – magyarázza a címválasztást Schleicher Vera kurátor. „Erdős Kamill levelezéséből kiderült, hogy nemcsak a cigány barátaival, ismerőseivel használta ezt a köszöntést, hanem más cigányságkutatókkal is,

Úgy gondoltuk, a kifejezés és a testvér szó nagyon szépen kifejezi, miről szól a tárlat: ember és ember közötti kapcsolatról. Eredetileg fotókiállításra készültünk, de ahogy Erdős Kamill hagyatékával foglalkoztunk, olyan kéziratok, hanganyagok kerültek a felszínre, amelyeknek köszönhetően szükségesnek láttuk átfogóbban megközelíteni a témát, és megpróbáltunk az emberi történetekre koncentrálni. Ezért lett az alcím Cigány történetek.”

Erdős Kamill „álruhában” járta a vidéket, és teljesen beilleszkedett azoknak a cigány közösségeknek a világába, akiket felkeresett. A kiállításra belépve rögtön megláthatjuk a terepmunka során viselt ruháit, ezüstgombos mellényét, cigánykalapját, illetve fotókon őt magát ebben a jellegzetes viseletben. „Ezek eredeti ruhadarabok, amelyekkel kialakította a maga cigány személyiségét, mert valójában 190 centiméter magas, szőke és kék szemű magyar férfi volt, de tökéletesen megtanult több cigány dialektust, és olyan mélyen azonosult ezzel a kultúrával, hogy remekül elboldogult benne. Ismerte a gesztusokat, az ételeket, a köszöntési formákat, a hiedelmeket” – meséli a kurátor.

Nem akarta becsapni az embereket, csak amikor cigányként fogadták maguk közé, nem cáfolta a hiedelmüket. Ezzel függ össze az is, hogy nagyon sokáig nem publikált semmit, holott Gyulán, ahol élt, és később megnősült, kapcsolatban állt a helyi múzeum munkatársaival, tehát már tudta, hogy a kutatások számára értékesek azok az információk, amikhez hozzájutott. De nem akart lelepleződni a cigány közösségek előtt, ezért először angol, francia, később német szaklapokban jelentek meg az írásai. 1958-ban publikálta az első magyar nyelvű tanulmányát, amelyben minden korábbinál részletesebben csoportosította, kategorizálta a cigányságot.”

A kiállítás bevezetője, Erdős Kamill „álruhájával” (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Persze nehéz elképzelni, hogy a korszakban még a falu szélén álló cigánytelepeken, ahová az áramot sem vezették be, a legújabb tudományos közleményeket követik az emberek, akadt azonban olyan médium, amely szélesebb közönséget is meg tudott szólítani. A rádióadáshoz, ha otthon nem is, a trafikosnál vagy a TSZ-hez tartozó valamelyik épületben sokan hozzáfértek – tudom meg a kurátortól. A kiállításon meg is hallgatható Erdős Kamillnak az az 1958-ban, a Kossuth Rádióban a Békés megyei cigányokról sugárzott előadása, amely nagy vihart kavart:

Ezek a levelek meg is tekinthetők a kiállításon, olvashatjuk például egy nyolcadik osztályos tanuló sorait: „Fiatalok vagyunk, jövőt várunk, gondoljon bele a jövőnkbe, mi is szeretnénk haladni a ragyogó út felé.” A sorokban felfedezhetjük az ötvenes évek propagandájának nyelvezetét, Erdős Kamill azonban reagált a vádakra, elküldte a tótkomlósiaknak az előadása szövegét, amelyben rámutatott, épphogy kiemelte a cigánycsoportok közötti különbségeket.

A közös nyelv

Idővonalon is végigkövethetjük, igen rövid pályája során melyik évben mely településeket kereste fel a kutató. Mivel a II. világháborúban ludovikás tisztjelöltként nyugatra menekült,

Érdeklődése a cigányság iránt a kórházi ismeretségeinek volt köszönhető: „A kiállításon megismerhetők Erdős Kamillnak azok a cigány partnerei, gyakran barátai is, akikkel rendszeresen levelezett, és segítették a munkáját. A balassagyarmati ifj. Baranyi Dezsőtől kárpáti cigány nyelven tanult Budakeszin, a Korányi Szanatóriumban, majd a gyulai kórházba került, ahol Kolompár János Mujkóval ismerkedett meg, és megtanulta tőle az oláh cigány nyelvet. Mindketten élete végéig a barátai maradtak, és különböző adatokkal segítették a munkáját” – magyarázza a kurátor, és a kiállításon meg is ismerhetjük a két kiváló segítő-barát portréját.

Idővonalon Erdős Kamill munkássága (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

A nyelvtudás azért volt különösen fontos, mert bár ebben az időszakban egyre radikálisabb eszközökkel zajlott a cigányság letelepítése és asszimilációja, sokan még nem tudtak jól magyarul, és nem voltak képesek kommunikálni az őket esetleg fel is kereső néprajztudósokkal. Erdős Kamill először a kórházban megismert barátait kezdte meglátogatni, majd rajtuk keresztül egyre távolabbi közösségekhez is eljutott. Nyáron járta a vidéket, felkereste a különböző cigánycsoportokat, télen pedig a betegágyában rendszerezte a gyűjtött anyagot, illetve újabb ismeretségeket szerzett, mivel a cigányság egészségi állapota annyira rossz volt, hogy jócskán akadtak közülük a kórházban. Maradt is fenn olyan fotó, amelyen kórházi pizsamás asszony vagy kislány látható.

– magyarázza a kurátor.

„Ne vegyenek bennünket egy kalap alá!”

Ahogy beljebb megyünk, a falon megtekinthetjük a magyarországi cigányság tagozódását, az Erdős Kamill által leírt felosztás szerint: az egyik ábrán Magyarország térképén láthatjuk a különböző csoportok lakóhelyét, a másikon pedig fürtábra segítségével fedezhetők fel a köztük lévő kapcsolatok. Azóta persze fejlődött a tudomány, így az eredeti felosztást lábjegyzetek egészítik ki, de a maga korában a rendszerezés úttörőnek számított, hiszen csupán néhány kategória volt ismert a köztudatban. Közben pedig a tótkomlósi példából is jól látszik: a cigányság identitásában nagyon fontos szerepet játszott, ki melyik „törzsbe” tartozik – hogy a korabeli szóhasználattal éljünk. „A cigány emberek is azt szerették volna kommunikálni, hogy őket nem szabad egy kalap alá venni, mert nyelvileg, kulturálisan, etnikailag és identitásban is különböznek. Ez azért fontos, mert a letelepedés következtében a cigány közösségek egyre közelebb kerültek a többségi társadalomhoz, az ő gyerekeik is elkezdtek iskolába járni, és

Így kezdődik az előítélet, a kirekesztés. Egy ideig gondolkodtunk is, hogy a kiállítás címe ez az idézet legyen: »Ne vegyenek bennünket egy kalap alá!«” – hívja fel a figyelmemet a kurátor a falon is olvasható mottóra.

A cigányság tagolódása Erdős Kamill kutatásai alapján (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Egy tárlóban, illetve digitálisan megtekinthetők azok az albumok is, amelyekben Erdős Kamill a fényképeit rendszerezte. Nem volt azonban egyszerű feladat lefotózni az embereket, mivel sokan féltek a fényképezőgéptől. Mások számára épp ellenkezőleg, az lehetett vonzó, hogy hozzájuthattak egy róluk készült fotóhoz: „A már letelepedett cigányok egy-egy nagyobb esemény, például sikeres lóvásár után bementek a fényképészhez (de mindig csak a férfiak), a többieknek viszont általában nem volt magukról fényképük.

Talán a békésieknek is, de erről nem maradt fenn dokumentum, mert velük személyesen tartotta a kapcsolatot.” A lóvásárra a városba érkező cigányok egyszer azonban majdnem leleplezték a kutatót, osztja meg velem a kurátor az anekdotát, amelyet Erdős Kamill felesége jó néhány évtizeddel férje halála után mondott el egy interjúban: „Egyszer Gyulán sétáltak, ahol nem kellett színlelniük, mindenki ismerte őket. Érkeztek viszont a vásárra Békés megyei cigányok, és Erdős hirtelen azt mondta a feleségének, »Milike, gyorsan menj a hátam mögé!« A cigányságnál és a legtöbb archaikus kultúrában ugyanis az asszony pár lépéssel hátrébb követi a férjét, és furcsának tartották volna az ismerősei, akik őt cigányként ismerték, hogy nála nem ez a szokás.”

Egy kislány a képről

A kiállításon láthatunk egyes falvakhoz köthető képanyagot, de megismerhetünk egyéni történeteket is. Egészen rendkívüli módon ugyanis a kurátori csapat felkereste Erdős Kamill egykori látogatásainak helyszíneit, megmutatták a képeket az ott élőknek, és próbálták megtalálni a rajtuk szereplő embereket vagy azok leszármazottait. Hogyan fogadták a közösségek az ilyen furcsa kérdésekkel érkező múzeumi munkatársakat? – kérdezem. „Nagyon sokféle tapasztalatot szereztünk. Előfordult, hogy találomra bekopogtattunk valahova, mert nem volt nyomunk, ahonnan elindulhattunk, de láttuk, hogy járatják a lovat az utcán, és feltételeztük, hogy esetleg az Erdős Kamill által fotózott cigány emberek leszármazottai lehetnek. Rögtön hellyel kínáltak, és kifejezetten együttműködően fogadtak.

nem volt nehéz elmondanunk, mit akarunk. De olyan is történt, hogy valakit azonosítottak egy képen, megmondták a lányának a lakcímét, és amikor felkerestük, látni lehetett az idős asszonyon, hogy ez a múltjának olyan szelete, amire nem akar emlékezni. Ilyenkor nem lehet mást csinálni, tiszteletben tartja az ember. Kétegyházán viszont akkora volt az érdeklődés, hogy az iskola ebédlőjében tartottunk csoportos filmvetítést az embereknek. Sok helyen ott is hagytunk egy példányt a képekből.”

Az így szerzett ismeretekből bontakoznak ki azok a történetek, amelyeket megismerhetünk a kiállításon. Láthatunk például egy képet, amely alá Erdős Kamill mindössze annyit írt: „Lakatos Melitta Párizsban” „Ki kellett nyomoznunk, hogy Párizs Békés város cigánytelepének az ironikus elnevezése, és meg is találtuk Melitta három lányát, akik közül az egyik szívesen mesélt az édesanyjáról – semmi különlegeset, hétköznapi élete volt, ahogy a többieknek is, de mégis előttünk áll egy sors, amely akár a mienk is lehetett volna” – mesél a kurátor a munkáról. Készült három kisfilm, amelyen a látogatók is megláthatják, milyen érzések kerítették hatalmába az embereket, akik a fotókon felismerték valamelyik hozzátartozójukat. Vagy saját magukat, ahogy az egy esetben történt:

Nyilván nem jártunk mindenhol, de így is megrázó volt, hogy még azokat se találtuk meg, akikről gyerekként készült kép. A rossz lakáskörülmények, elégtelen táplálkozás következtében ezekben a közösségekben a mai napig jelentősen alacsonyabb a várható élettartam.”

Kató (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Ahogy nézem a filmeket, amelyeken az emberek sokszor hosszas tanakodás után bökik ki, ki is látható egy képen, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: vajon honnan tudták a kurátorok, hogy valós, hiteles információkhoz fértek hozzá? „A legtöbb esetben volt kontroll, mert egy településen nem csak egyvalakit kerestünk föl. Időnként csoportokra oszlottunk, aztán összevetettük a kapott adatokat. Voltak teljesen egyértelmű esetek, amikor többen is ugyanakként azonosították a képen szereplő személyt. Két esetben nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy valós adatot kaptunk, az adatközlő is elbizonytalanodott egy ponton, és az utólagos nyomozás sem járt sikerrel. Ilyen Kató története, akiről kislányként készült kép, őt a nagyon rosszul látó testvére vélte felismerni. Elmentünk Kató lányához is, akinek csak felnőttkori képei voltak az édesanyjáról, és egy kicsit más arcvonásokat láttunk. De annyira kerek történetet kaptunk róla, hogy úgy döntöttünk, így is felhasználjuk, mert lehet, hogy nem ugyanarról szól, aki a képen szerepel, de egy nagyon jellemző életút rajzolódott ki, egy létező személyről. A kislányt, bár tehetséges volt, nem engedte az édesapja Budapestre, hogy énekelni tanulhasson, ezért a faluban maradt, később férjhez ment, gyerekei születtek, és fiatalon meghalt.

És ha esetleg nem is tudtuk minden adat hitelességét ellenőrizni, az érzelmek, amelyek a képeket övezték, mindenképpen hitelesek.”

Az ezüstgombok

Felmerül a kérdés: mennyiben változott a világ ahhoz képest, amit Erdős Kamill képein láthatunk? Egyes fotói egy már az ő idejében is eltűnőben lévő világról tanúskodnak, Kisterenyén például sikerült lefotóznia egy nomád életmódot folytató családot, amely sátorral utazott, és szabad tűzön főzött. „Magyarországon az ötvenes években igyekeztek teljesen felszámolni a cigányság vándorlását. Erdős Kamill valószínűleg a vonatból látta meg a családot, és

– magyarázza Schleicher Vera. Jól árulkodik Erdős Kamill lelkesedéséről az az eset is, amikor tudomást szerzett róla, hogy Kiskunhalason a visszavonult cigány bíró eladta a múzeumnak a méltóságjelvénynek számító, hatalmas ezüstgombjait. Azonnal kikérte azokat, felkereste az idős férfit, és az útmutatásával visszavarrta azokat a ruhájára, hogy lefotózhassa velük. A kép és a gombok szintén megtekinthetők a kiállításon.

Az ezüstgombok (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Más fotók viszont már egy polgárosultabb világról tanúskodnak, a balassagyarmati, városi öltözetet viselő cigány családokat össze se lehet hasonlítani más települések népi ruhás lakóival. A különbség az iskoláztatás terén is hatalmas volt, a régóta letelepült közösségekben az idősebbek is tudtak írni-olvasni, míg másutt a huszonévesek is analfabéták voltak. Poroszlón erős volt az asszimilációs törekvés, a gyerekeket meg sem tanították az oláh cigány nyelvre, mert úgy gondolták, a magyarral könnyebben boldogulnak majd. Ahol Erdős Kamill idejében jobb körülmények között éltek a cigány emberek, ott ma is szétszórtabban élnek a településen belül, illetve nagyobb a társadalmi és a földrajzi mobilitás, könnyen elkerülnek más vidékekre. „Az egyik jó emlékezetű idős úr, Pista bácsi, aki beszél is a kiállításon megtekinthető egyik filmen,

– meséli a kurátor.

Az el nem siratott halott

A képek, a filmek és az írásos dokumentumok mellett hanganyagokat is meg lehet hallgatni a kiállításon. Az Erdős Kamill által gyűjtött zenék közül a legérdekesebb réteget a siratók képviselik. „Ezeket ugyan nem publikálta, mert vitába szállt a korszak folklórkutatóival, hogy valóban siratók-e, mivel az egy nagyon kötetlen, improvizatív műfaj. Igazi lélektani bravúr lehetett tőle, amivel rá tudta venni az embereket, hogy nem a halottaságy mellett, hanem a kocsmai vagy egyéb szituációban énekeljenek el egy siratót. A kiállításon nyolc hallgatható meg az általa gyűjtött tizenkilenc közül, ezek a Zenetudományi Intézetben, illetve a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékában találhatók meg. Egynek a szövegét teljes terjedelemben is közöljük, mert ebből lehet megérteni, hogyan is történt a gyűjtés:

Így viszont alkalmat kapott, hogy mégis visszaemlékezhessen rá, és elsirathassa” – ismerteti az eredeti mellett magyar nyelven is olvasható sirató hátterét a kurátor. Ezt a tragikus korszakot idézik fel a kiállításon megtalálható Hitler-énekek is. A korszakban elhallgatták mindazt, ami a cigánysággal történt, pedig a túlélők közül is sokan tértek vissza betegen a koncentrációs táborokból, a közösségek pedig balladaszerű feldolgozásokkal emlékeztek meg az őket ért csapásokról. Az első lejegyzett darabokat szintén Erdős Kamill gyűjtötte Kétegyházán és Kiskunfélegyházán.

Egy vitrin őrzi mindazokat a cigánysághoz köthető tárgyakat, amelyeket Erdős Kamill ajándékba kapott vagy esetleg maga vásárolt. A szobájáról készült fényképen láthatjuk, hogy a kis amuletteket és egyéb apróságokat sorszámmal látta el, tehát már ekkor élt benne egy majdani cigány múzeum képe. Több tervezetet is benyújtott, de törekvései a mai napig nem valósultak meg. „Ő ugyanis még alig vált néprajzkutatóvá, már túllépett ezen, és

javítani az egészségügyi, oktatási helyzetet. Sőt, minisztériumi szervek is megbízták, hogy készítsen előterjesztéseket” – magyarázza a kurátor. Létre akart hozni egy kutatóhálózatot, a kiállításon pedig egy sátrat formáló installáción olvasható mindazoknak a tudósoknak, szakértőknek a neve, akikkel Erdős Kamill valamilyen kapcsolatban áll: levelezett nyelvészekkel, zenekutatókkal, folkloristákkal, cigány misszióban részt vevő papokkal, Oroszországtól Kanadáig.

Tárgyak egy leendő cigány múzeum számára (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

A kiállítás végén két, további gondolkodásra alkalmas szekció található. Az egyik egy szőke cigányoknak szentelt képanyag. „Ez a rész azt vizsgálja, megadatik-e a cigány embereknek, hogy maguknak válasszanak identitást, vagy tényleg szőkének kell születni ahhoz, hogy valaki ugyanolyan jól boldoguljon a többségi társadalom kultúrájában, mint ahogy Erdős Kamill boldogult a cigányok között” – fűzi hozzá a kurátor.

Mi, kurátorok is megjegyzést fűztünk egy-egy Erdős Kamill-szöveghez.” Hiszen ezekhez a történetekhez, képekhez nem is lehet személytelenül viszonyulni. Mindenkinek mond valamit a játékautóval lelkesen mosolygó kisfiú, a virágos ruhás fiatal lány, a viseltes házuk előtt boldogan összegyűlő család képe vagy éppenséggel a sátor előtt főző fiatal lány mélyreható tekintete.

Amellett, hogy a képek kiváló alapanyagot szolgáltattak, természetesen óriási munka előzte meg, hogy ilyen izgalmas kiegészítő információkkal kerülhessenek a nagyközönség elé. Schleicher Vera sorolja mindazokat a partnereket, akik részt vettek a szervezésben: a gyulai Erkel Ferenc Múzeum, a települések kisebbségi önkormányzatai, a nagy kurátori csapat, cigányságra specializálódott kutatók. A látogatók pedig értékelik, hogy ilyen sokszínű megközelítésben találkozhatnak a témával, ezt mutatja az is, hogy általában sokáig időznek a kiállítótérben, a képeken vagy a szövegeken, filmeken keresztül megismerhető történeteken tűnődve. A szervezők június 24-én, a Múzeumok Éjszakáján tárlatvezetéssel várják az érdeklődőket, és a tervek között szerepel, hogy később majd Gyulán is bemutatják az anyagot. Jó volna, ha Erdős Kamill nem mindennapi munkásságát minél többen megismerhetnék.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Erdős Kamill, az álruhás kutató (fotó/forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)