Azt olvastam valahol, hogy már létezik az orrizmus fogalma. Mit gondolsz erről?

Hallottam már erről én is. Valahol jólesik, persze, de ezzel a fogalommal csak az én munkáimat illetik, nem arról van szó, hogy létezik egy nagy művészeti hullám, az orristák, akik mindenféle manifesztókat adnak ki. Én magam nem használom ezt a kifejezést, így nem is bocsátkoznék bele, hogy definiálni próbáljam. Valószínűleg abból az élményből születhetett meg, hogy a munkáim vizuálisan és témában is karakteresek és könnyen felismerhetőek. Ma a narratív figuralitás egyre nagyobb teret hódít. Tizenkét éve, amikor diplomáztam, gyakran haraggá fajuló veszekedéseim voltak a szaktársaimmal arról, szabad-e figurálisan festeni, így ennek a felvállalása akkor talán még karakteresebbnek tűnt. Valószínűleg emiatt születhetett meg az orrizmus kifejezés.

Mészáros Flóra művészettörténész a munkáidat a fantasztikus festészethez kapcsolta, egy interjúban pedig azt mondtad, ez a legpontosabb, amit mondani lehet róluk. Általánosságban azt látjuk, hogy a mai, varázstalanított ember már eltávolodott mindenféle transzcendenciától, de ha egy festményen meglátunk valami irracionálisat, még mindig rácsodálkozunk a mágiára. Miért lehet ez így?

Ezt egy kicsit messzebbről indítanám. A hatvanas-hetvenes években a hippi korszak volt az első pszichedelikus hullám a nyugati világban, ami a rendszerellenessége miatt aztán el is halt. Most benne vagyunk egy második hullámban, amikor a pszichedelikus szereket és az általuk okozott spirituális élményeket tudományosan, hivatalos keretek között vizsgálják. És az derült ki, hogy ezek a varázslatos élmények aktívan hozzájárulhatnak az ember mentális egészségéhez és így a társadalom megfelelő működéséhez. Ha jól tudom, egy-két éven belül az Egyesült Államokban a közegészségügyben már kapható lesz pszilocibin tabletta.

Arra célzol, hogy kiegyeztek a lázadók és a konzervatívok?

Ebben legalábbis. Persze, közrejátszik az is, hogy ma már azok a döntéshozók, akik a hatvanas években kipróbálták ezeket a szereket. Ők már tudják, hogy nem arról van szó, hogyha beveszed ezeket a hallucinogéneket, akkor kő kövön nem marad. Sokan egyetértenek benne, hogy

Úgy látom, ez egyre elfogadottabb gondolat.

Orr Máté (Fotó/Forrás: Régner Viki )

Aki ezt olvassa majd, azt fogja hinni, hogy a te képeidet nézve is hasonló élményünk lehet, holott erről szó sincs.

Szerintem sem, persze, nem is lehet, mert én még kávét is csak nagyon ritkán iszom. Ezt csak azért hoztam fel, mert úgy néz ki, hogy a transzcendencia, tehát amikor egynek érezzük magunkat valami nálunk nagyobb dologgal, alapvető emberi igény. A szervezett vallások ezt egyre kevésbé tudják kielégíteni, a nyugati világban üresen állnak a templomok. A pszichedelikus szerek erre adnak egyfajta választ. Ugyanakkor, ha találkozom egy alkotással – legyen az akár festmény vagy könyv –, ami egy fontos jelenséget vagy élményt hitelesen és pontosan ragad meg, mindig mély közösséget érzek az alkotóval. Tehát egy csapat részének érzem magam, akik egymástól távol, de mégis hasonlóan látják a világot.

A képeiden gyakran megjelennek evolúciós jelenségek, például a szaporodás vagy a harc, a gyengébb fajok leigázása. Miért foglalkoztat ez ennyire?

A harc és az ezzel kapcsolatos félelem, a domináns-szubmisszív viszonyrendszerek ma is léteznek, nem tudjuk megkerülni, hogy ne találkozzunk velük az életünkben, ha máshogy nem is, úgy mindenképp, hogy leszidott minket a tanár az iskolában. Nekem legalábbis volt ilyen élményem, az általános iskolai tornatanárom képes volt traumákat okozni. Nemrég olvastam Ellen Dissanayake What Is Art For? című könyvét. Ő egy antropológus, aki azt írja, a művészet nem műtárgyak összessége, hanem viselkedésforma, angolul behaviour. A következő példát hozza fel: ha felugrasz egy bokorból egy nyúl mellett, akkor az el fog szaladni, mert őt ez a viselkedés segítette az evolúció során a túlélésben. Szerinte a művészet – beleértve annak minden formáját, a táncot, a költészetet, a vizuális alkotásokat – ugyanilyen hasznos viselkedés, ami általában az ember életének legmeghatározóbb eseményei, a születés, a szex és a halál köré szerveződik. Azáltal, hogy kialakultak ezek a könnyen felismerhető, rituális formák, a csoport is erősödött, hiszen ezekben mindenki részt vett. A művészet bekapcsolta az egyént a közösségbe.

Orr Máté: Lehetne rosszabb (2020 - 195x130 cm, olaj, akril, vászon) (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Ez egy meglehetősen funkcionalista művészetfelfogás. Egyet is értesz vele?

A tapasztalatom az, hogy a művészet valamiféle kommunikáció, és így elkerülhetetlenül funkcionális. Azt vettem észre, hogy amit általában jó művészetnek tartok – micsoda szörnyű szóösszetétel –, legyen az film, színházi előadás vagy könyv, végső soron mindig erről szól, és így működik. A posztmodern filozófiával kapcsolatban azt szokták felhozni kritikaként, hogy túlságosan a logikára és a nyelvre koncentrál, és figyelmen kívül hagyja, hogy az ember csak a testén keresztül tud élni.

Azzal együtt is, hogy rendkívül civilizáltak vagyunk, rengeteg dolgot megértettünk a világból, a 21. században is még mindig kőkorszaki testekben élünk.

A munkáidat nézve arra jöttem rá, hogy rajtad kívül nem ismerek senkit, aki úgy lenne ennyire merész, hogy közben minimális kockázatot vállal. A festményeid meghökkentőek, ugyanakkor ott vannak ezek a jól ismert alakok, bevált kompozíciók, amik biztonságérzetet nyújtanak. A funkció és az esztétika harmóniába kerül.

A képeim alapvetően figurálisak vagy narratívak, ezért történettöredékként érzékeljük őket, amiből egy nagyobb esemény rajzolódik ki. Ez elkerülhetetlen, hiszen az emberek mindig narratívákban gondolkodnak – a pszichológusok legalábbis ezt állítják. Én azonban nagyon szeretem, ha egy történetet jól is mesélnek el. Kell, hogy lekössön, máskülönben rossz élmény lesz foglalkozni vele. Az egyetemen is nagyon élveztem a vizuális pszichológiát, érdekel, milyen törvényszerűségei vannak a látásunknak, hogyan nézünk és érzékelünk egy képet. Volt például egy kísérlet, ahol egy fekete téglalapban elhelyezett pöttyről kellett megmondania a tesztalanyoknak, hogy milyen mozgás érzetét idézi fel bennük. És kiderült, hogy nagyrészt hasonló reakciót váltott ki mindenkiből. Ezzel jó tisztában lenni, amikor az ember színes foltokat helyez el egy vásznon. A színelmélettel is hasonló a helyzet, pontosan tudjuk, bizonyos összeállítások milyen fiziológiai reakciókat hoznak ki belőlünk. Erre az emberi apparátusra próbálok hatni, amikor kidolgozok egy képet, hogy jó érzés legyen ránézni a festményre. Ugyanezért használok analógiákat is, a legtöbb dologról sokkal könnyebb analógiákban gondolkodni.

Orr Máté: Fehér zoknik (2023,180x280 cm, olaj, akril, vászon) (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Számomra teljesen apolitikusnak tűnsz, a képeid azonban mégis a legtöbbször jól megfogalmazható, aktuális társadalmi problémákról szólnak: kizsákmányolás, háború, környezetvédelem.

Szerintem egy társadalmi ügy nem több, mint amikor sok egyénnek hirtelen ugyanaz lesz a személyes problémája. Nem foglalkozom pártpolitikával, bár azt hiszem, a képeimet lehetne akár ilyen szempontból is vizsgálni. Nekem az elsődleges a személyes élmény, mindig afelől közelítek a témáimhoz. Több író, Alice Munro, Margaret Atwood vagy épp Stephen King is mindig azt mondja, hogy kizárólag önéletrajzi ihletés alapján lehet írni.

Persze, előfordulhat, hogy ez a személyes élmény átfedésben van azzal, ami épp társadalmi ügy is. A politika a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, a saját érdekek érvényesítéséről szól, emiatt engem sokszor a családi dinamikára emlékeztet.

A kormányzatokra szerintem kevesen tekintenek úgy, mint családi kapcsolatra. Mire gondolsz?

Gyakran van olyan érzésem, hogy egy rosszul működő kormány hasonló traumákat tud okozni, mint egy rossz szülő, aki elhanyagolja a gyerekét. Például amikor felhívok egy állami hivatalt valamilyen problémával, és újra és újra máshoz irányítanak, mondván, az nem az ő területük, a végén pedig, miután már tizenegy emberrel beszéltem, visszaküldenek ahhoz, akihez eredetileg fordultam. Szerintem ez az élmény nagyon is hasonlít arra, mint amikor egy családban elmondod a gondjaidat, de senkit sem érdekel.

Orr Máté: Olyan gyorsan felnőnek (2021- 190x280 cm, olaj, akril, vászon) (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Nagyon meglepett, hogy több cikkben is nyíltan beszélsz arról, a képeiden melyik motívumot miért használtad, hogy mire gondoltál, mit akartál kifejezni. A legtöbb művész ezekről általában hallgat, mert nem szeretnék elvenni az interpretáció örömét a nézőktől. Persze, tudjuk, hogy van egyetlen helyes és milliónyi érvényes olvasat, de ezek után mégis nehéz más szemmel rájuk nézni, ha tudjuk, mit gondolsz róluk te magad.

Egy helyes és milliónyi érvényes – kár, hogy ezt nem én mondtam. Különös, nekem nem tűnt fel, hogy ezt csinálom. A művészet abban különbözik a tudománytól, hogy nem objektív igazságokat keresünk, nem a kísérleti bizonyítás a módszerünk, hanem a személyes élmények szűrőjén keresztül próbáljuk megérteni a világot. Épp ezért sosem veszem rossz néven, ha valaki teljesen más módon értelmezi a képeimet, mint amire én gondoltam. Sőt, egy régebbi kiállításomon megtörtént, hogy egy pszichológus kifejtette, mit lát az adott festményen, és arra gondoltam, valószínűleg neki van igaza, van itt valami, amit én magam sem vettem észre.

Rendszeresen használsz bibliai motívumokat is, de látszólag csak annyira foglalkoztatnak, amennyiben a mára tudod vonatkoztatni őket. A világ vége című képeden például itt van ez a radírfejszerű ipari táj, a meztelen emberalak, de a végítélet mintha hiányozna. Pedig az egyik kedvenced éppen Bosch…

Azon a festményen vannak átfedések az ő világával, Bosch pokolképein látjuk gyakran ezeket a fekete épületsziluetteket a háttérben lángoló tűzzel. Én is játszottam ezzel, ha jobban megnézed, kissé omladoznak az épületek, a vezetékek elszakadtak, az ablakokat pedig betörték. Ez egy pusztuló ipari táj. A Bosch-féle pokol konkrétan megjelent. Mindezt nekünk háttal egy meztelen, ragadozófejű alak szemléli, mozdulatlanul. Azt szerettem volna kifejezni ezzel, hogy itt ez az illető egyszerűen elfogadta az elmúlást, higgadtan nézi végig a világ pusztulását. Kifejezetten törekszem erre a kettősségre: a festményeimen sokszor megjelenik valamiféle veszély, a kiszolgáltatottság érzése, ugyanakkor a figuráim mozdulata és tekintete mégis higgadt marad, még akkor is, ha a különböző lények épp összegabalyodnak egymással. Azt az érzést próbálom átadni, amit az emberek többnyire a tengerpartokon tapasztalhatnak meg, én legalábbis biztosan: hogy persze, sok mindennapos problémával küzdök, de egyébként itt van körülöttem ez a hatalmas univerzum, ez az óriási rendszer, ami tőlem függetlenül is működik, és ennek csak egy elmondhatatlanul kis része vagyok.

Orr Máté: A világ vége (2019 - 85x70 cm, olaj, akril, vászon) (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Ezt belátni nagyon könnyű, de ténylegesen így is élni… Te képes vagy rá?

Igyekszem, de ez szerintem életfogytig tartó gyakorlás kérdése. Reggelenként általában próbálok meditálni, és egy kicsit átadni magam ennek a gondolatnak. De értem, mire célzol, belátni könnyebb, mint csinálni. Egy pszichológus ismerősömtől hallottam, hogy amikor az emberek terápiára járnak, gyakran egészen pontosan meg tudják fogalmazni, mi a probléma az életükben, és hogy mi lenne rá a megoldás, mégis akár évtizedekig eltarthat, mire ezt át tudják ültetni a gyakorlatba.

Most a Várfok Galériában beszélgetünk, itt nyílt meg a Rácmolnár Sándorral közös kiállításod Stereopsis címmel. Első ránézésre kevés hasonlóságot fedeztem fel a munkáitok között. Honnan jött az ötlet, hogy párbeszédbe hozzátok a képeiteket?

Az első várfokos élményem éppen Sándorhoz köthető: valamikor a 2000-es évek elején, még amikor a Kisképzőbe jártam, Sárközi Róbert tanárunk elküldött minket a galériába, hogy nézzük meg a kiállítását. Sándor akkori munkái egész mások voltak, mint a mostaniak, de tizenéves grafikus tanulóként rám óriási hatással voltak. Úgyhogy volt személyes kapcsolódásom is.

Ezek szerint te kezdeményezted a kiállítást?

Nem, hogy őszinte legyek, már nem tudom, hogyan merült fel. Azt tudom, hogy nekem eleve tetszett a páros tárlat ötlete, mert mindketten egy már meglévő vizuális eszköztárral dolgozunk. Nálam elsősorban a barokk festészettel fedezhetünk fel összefüggéseket, míg Sándor a hetvenes évek plakát- és képregénykultúrájából merít. Az ő farkasember-motívuma – amiről azt írta, a középkorú férfiak válságát szimbolizálja – szintén alapvető, személyes és érzelmi alapú problémát jár körül, ahogy általában én is személyes témákkal foglalkozom. Emiatt a hasonló attitűd miatt gondoltam, hogy izgalmas lehet, ha a képeink egymás mellett jelennek meg. De valószínűleg igazad van, gyűjtöm a visszajelzéseket, és az eddigiek alapján az emberek általában a különbözőségeket vették észre.

Rácmolnár Sándor: Sunset Boulevard (2023 - 80x120 cm, akril, fa) (Fotó/Forrás: Várfok Galéria)

Az eddigi életművedben van egyfajta állandóság, rátaláltál egy vizuális nyelvre, és ezt próbálod finomítani, tökélyre vinni. Mit gondolsz, hol lehet ennek a vége? El tudod képzelni, hogy tíz, tizenöt, húsz év múlva radikálisan szakítasz ezzel, és teljesen más képeket festesz majd?

Tetszik ez a felvetés, már csak azért is, mert annak ellenére, hogy valóban van egyfajta változatlanság a kifejezési eszköztáramban, az elmúlt tizenkét évet folyamatos kísérletezésként éltem meg. Vannak olyan munkáim, amiket nem szoktam kiállítani, azok egészen máshogy néznek ki. Nagyon izgalmasnak találom, és rettenetesen élvezem például a gyerekrajzokat vagy az outsider artot. Én magam is próbálkozom ilyesmivel néha, balkézzel festeni vagy egy hosszú bottal rajzolni, hogy megnézzem, mi jön létre úgy, ha a mozdulataimból hiányzik a rutin. Lehetséges, hogy a formátum többnyire állandó, de például a síkszerű formák kontúrjának játékossági foka folyamatosan változik, mert mindig beépítem az újabb tapasztalataimat. A realisztikus alakokkal szintén kísérletezem, ami éppen a mostani kiállításon csúcsosodik ki: régen rengeteg fotóreferenciát használtam, a mostani tárlat képein azonban ezeket a részleteket többnyire kizárólag emlékezetből festetettem meg. Így, hogy fejből dolgozom, kevésbé vagyok kiszolgáltatott annak például, hogy milyenek a fényviszonyok, és pontosan meg tudom csinálni azt, ami a téma rögzítéséhez a legmegfelelőbb megoldás. Akik nem festenek, ezeket az apró változásokat nem biztos, hogy egyből kiszúrják. A felvetésedre amúgy azt tudom mondani, tényleg nem garantálom, hogy tíz év múlva is ugyanezt fogom csinálni, el tudom képzelni én is, hogy ráérzek valami újra, és változtatok.

Most újabb képeken dolgozom, a tervek szerint jövőre Londonban nyílik belőlük egy kiállítás.

Orr Máté (Fotó/Forrás: Régner Viki )

Talán mondhatjuk, hogy meglehetősen fiatalon, viszonylag könnyen talált meg a siker. Hogy viszonyulsz ehhez?

A siker szerintem egy kissé olyan szó, mint az Isten vagy a szeretet – mindenki használja, és senki sem tudja pontosan, mit jelent. Amikor a Képzőre jártam, nem volt olyan ismerősöm, aki úgymond teljes munkaidőben képzőművész lett volna. Fogalmam sem volt, hogy kell ezt jól csinálni, ezért úgy tekintettem a diákéveimre, mint egy védett időszak, egy soha vissza nem térő alkalom, hiszen kapok műtermet, lakhatást, a szüleim tudnak támogatni, így van öt évem kizárólag festeni és jól érezni magam – utána pedig lesz, ami lesz. Az egyetem utáni első éveim elég bizonytalanok voltak, pontosan azért, mert ez a védettség elmúlt. A legelső kiállításomon voltak festményeim, amikhez lomtalanításokon szerzett lécekből bütyköltem ékrámát, és erre feszítettem fel a vásznakat. Állítólag Modigliani is metróépítkezésekről lopott kövekből faragta a szobrait…

Ha neki szabad…

Ennek fényében tudom igazán értékelni, hogy ma már azzal foglalkozhatok, amit szeretek, és nem kell többé a barátaim kanapéján sem aludnom. Ez pedig nem lett volna lehetséges, ha a képeim valamilyen módon nem rezonálnának az emberekkel. Évtizedekre szóló barátságaim szövődtek a festményeimen keresztül. Ebben látom a sikeremet.

Fejléckép: Orr Máté (fotó/forrás: Régner Viki)