Nem egyszer írtam már le a Berlinalén eltöltött tizennégy évem alatt, hogy valahogy ez az év nem sikerült az igazira, volt már bizony jobb is. Az idei fesztivál kritizálásával mégis nagyon vigyáznék, nem lehet és nem is szabad ugyanis figyelmen kívül hagynunk, milyen körülmények közt kellett leforognia sok filmnek, milyen kreatív inspirációk érték egy ilyen ingerszegény évben az adott művész-rendezőt, és azt is el tudom képzelni, hogy sokan egyszerűen nem egyeztek abba bele, hogy online, színek-szagok, vaku-villanások és csillogás nélkül mutassák be a filmjüket, amibe több év verejtékes munkáját pakolták.
Nem ez volt tehát az elmúlt 14 év legjobb felhozatala, de igenis akadtak gyöngyszemek, amit az Ezüst Medvék és az egyetlen Arany Medve remekül visszatükröztek.
Így láthatta valahogy a zsűri is, hiszen szinte minden értékelhető alkotásnak jutott díj. A kiemelkedő művészeti teljesítményért, jelen esetben konkrétan a vágásért, a mexikói A Cop Movie kapta ez Ezüst Medvét. Idén kimagaslóan sok volt az olyan alkotás, amik epizodikusan mesélték el a film történetét. Szerintem ez kikacsintás a pandémiára, hogy nem lehetett tudni, hova, merre megy tovább az élet, és olyan kanyarokat voltunk kénytelenek venni, amivel nem számoltunk.
A 71. Berlinale zsűrijének tagjai (Jasmila Zbanic, Enyedi Ildikó, Gianfranco Rosi és Adina Pintilie) (Fotó/Forrás: Clemens Bilans / Getty Images Hungary)
A montázs film a mexikói rendőrség munkáját mutatja be olyan morbid módon, hogy szinte már nem tudjuk, mi a valóság és mi a fikció. Az egyik jelenetben a főhős, egy rendőrnő éppen egy szülést vezet le, csak úgy fröccsen a vödörben landoló véres placenta. Aztán már egy másik bevetésen vagyunk, a hátsó ülésen elvérzik a kolléga, közben a főszereplő fejben már a jelentést írja annak haláláról.
A legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét Kizlinger Lilla kapta, akit Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjének első jelenetében láthattunk.
Kapcsolódó
Klausztrofób kollázs az emberi diszfunkcióról – Fliegauf Bence új filmje a Berlinalén debütált
Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjét a Berlinale harmadik napján láthattuk. Soha nincs könnyű dolga annak a rendezőnek, aki egy sikeres epizódfilm folytatására adja a fejét, ugyanis mindenki az elsőhöz fogja mérni az újat. Nem tettek másként a kritikusok sem. A filmről megjelent véleményekből válogattunk.
Az idei év az első a Berlinalén, amikor nem kap külön férfi és női színész díjat.
A kritikusok szinte kivétel nélkül Lilla és Végh Zsolt jelenetét tartották a legerősebb és leghatásosabb jelenetnek Fliegauf filmjében. A film amúgy hét epizódból áll. A zsűri indoklasa a következő volt: „Fiatal vállán rendkívüli felelősséget hord Kizlinger Lilla, ám mindezt kegyelemmel és megtévesztően természetes lazasággal teszi. Intenzív jelenléte révén a jelenet rejtett szintjeit a felszínre emeli, és definiálja a filmen túlmutató okokat: a világot fenyegető óriási fenyegetést, azt az örökséget, amelyet mi, felnőttek hagyunk gyermekeinkre. Ahelyett, hogy elmondana és elmagyarázna nekünk valamit, sokkal nehezebb feladatot hajt végre: úgy érezzük általa, hogy el kell gondolkodnunk jelenünk sürgető, aggasztó kérdésein.
Elbűvölt, de ezzel a bájjal el is gondolkodtatott bennünket.”
Nagy Dénes is díjra váltotta a részvételét: a legjobb rendezőnek járó elismerést nyerte el a Természetes fény című alkotásért, ami azért is különleges, mert ő az első magyar elsőfilmes, aki Ezüst Medvét kapott.
Kapcsolódó
Bemutatták a Természetes fényt a Berlinalén – A sajtóvisszhangokból válogattunk
Kedden, a Berlinale második napján mutatták be Nagy Dénes Természetes fény című nagyjátékfilmjét. A magyar alkotást méltató külföldi kritikákból válogattunk.
Általánosságban két irányt vettek a filmek az idei Berlinalén. Egy részük lefelé indult el az emberi kapcsolatok mocsarában, és még mélyebbre húztak le bennünket, szinte a reménytelenségig, azt sugallva, hogy nincs kiút egymás gyepálásából, cincálásából, szétmarcangolásából. A másik út a felfelé tekeredő spirál volt, hogy igenis van kiút: a befelé fordulás, a szembenézés, az őszinteség jobbá tehet bennünket, emberi viszonyainkat, sőt még a világot is.
Ebbe a mezőnybe tartozott a japán Wheel of Fortune and Fantasy (rendező: Ryusuke Hamaguchi) és a német Herr Bachmann und seine Klasse (rendező: Maria Speth). A japán alkotás – amely ott kezdődik, ahol más filmek általában véget ér – a Zsűri Nagydíját kapta meg. A szintén epizódokból álló filmalkotásban véletlen találkozások változtatják meg az emberek életét, soha vissza nem fordítható módon. A szinte csak párbeszédekre épülő filmben nincs sok esemény, mégis olyan, minta ott lenne az egész világegyetem velünk egy térben. Olyan mélyre mennek a dialógusok, hogy csodálkozva figyeljük: meddig még?
A másik ebbe a csoportba tartozó film a Mr. Bachmann és az ő osztálya a zsűri Ezüst Medve díját kapta. A háromórás dokumentumfilm egy hesseni kisvárosban, Stadtallendorfban játszódik, ahol több hónapon át kísérte a kamera az osztályfőnök Dieter Bachman és 12-14 éves tanulóinak iskolai életét.
Gyönyörű történet arról, hogy lesznek közösséggé, barátokká, családdá egy multikulturális környezet tagjai, hogy sajátítják el az összetartozást, a toleranciát, a szabad véleményformálást és a miértek fontosságát.
A legjobb főszereplőnek járó díjat Maren Eggert kapta az Ich bin dein Mensch-ben nyújtott alakításáért. Eggertet mi leginkább a Kísérlet című filmből ismerhetjük Moritz Bleibtreu partnereként, a rendező pedig Maria Schrader, aki a Netflixen futó és méltán népszerű Unortotoxot is rendezte. A film azzal a gondolattal játszadozik, hogy milyen lenne, ha az egyedülállóknak kifejlesztenének humanoid robotokat, akik totálisan a célszemély igényeihez alkalmazkodnának. A szerkezet egytelen célja a célszemély boldoggá tétele lenne. A főszereplő először kétkedve fogadja, majd elutasítja a tökéletes boldogságot, ám végül rájön, hogy az mégiscsak jó neki. Schrader arra a megállapításra jut, hogy az emberi lét forrása tulajdonképpen a boldogság utáni vágy. Ez tesz bennünket emberivé – hiszen a robot, ahogy mondja, úgy szeret valamit, úgy vágyik valamire, hogy azt sem tudja, mi az a vágy.
Az Arany Medvével díjazott román alkotás, a Bad Luck Banging or Loony Porn, szintén epizódfilm, három lehetséges kimenettel. Radu Jude groteszk triptichonja a mai Bukarestet mutatja be: hogy mi van az utcán és mi van a fejekben. A történet már a pandémia idején játszódik, mindenki maszkot visel. A sztori nagyon erősen kezdődik, egy házaspárról készült home-videós szexjelenettel, ami aztán ismeretlen okból a világhalón landol. Maszk van a nőn is, mégis felismerik, hogy egy bukaresti gimnázium irodalom- és történelem tanára. A döntés a szülőké: maradhat-e tanárnő ezek után az iskolában vagy sem.
A fesztivál igazából csak abbamaradt, folyatása, vagy ismétlése elvileg júniusban lesz. Jobban mondva: csak az első epizódon vagyunk túl, meglátjuk lesz-e, és ha igen, milyen körülmények közt második.
Fejléckép: Andreas Rentz / Getty Images Hungary
hírlevél
