Az ön számára tartogatott még újdonságot a dokumentumfilm?
Érdekes volt Lucianót azoknak az embereknek a szemén keresztül látni, akik szerették. Az életünk során mindannyian változunk a körülmények, a korunk, az események és hasonlók hatására. Különleges élmény volt látni Lucianót az élete különböző szakaszaiban. Mintha különböző életeket láttam volna egymás mellett.
Ahogy a filmet kísértem a nagyvilágban, azt láttam, hogy az embereket nagyon megérintik a látottak. Szerintem
Ron Howard megtalálta a helyes arányokat, és hű portrét festett Lucianóról. Az emberi oldaláról tudott mesélni – a rossz és a jó tulajdonságairól is, hisz volt mindkettő, nem volt szent.
Megtalálta az egyensúlyt a művész és az ember között. Bemutatta az élete különféle aspektusait és az okokat is elmagyarázta Luciano döntései mögött.
Önök hogyan találkoztak?
Véletlenül. Ahogy az életben is minden fontos dolog úgy történik, hogy az ember nem tervezi meg előre.
Egyetemista voltam, a természettudományi karon végeztem, de akkoriban még tanultam. Valami nyári munkát kerestem, ahogy az egyetemisták általában. Tudtam, hogy diákokat keresnek egy lovasbemutató megrendezéséhez, a lóti-futi munkákra. Épp azt a nőt kerestem, aki a főnököm lett volna, amikor egy ajtóhoz küldtek azzal, hogy odabent van. Kinyitottam az ajtót, és ott ült mögötte Luciano - ami nagyon furcsa, mert nagyon ritkán volt egyedül. Ijedtemben mentegetőzni kezdtem és becsuktam az ajtót, mire kiszólt, hogy semmi baj, és behívott.
Bementem és elkezdtünk beszélgetni. Én lehettem vagy 23, nagyon szégyenlős voltam, és persze csupa zagyvaságot beszéltem. Mivel épp a lovak trenírozását nézte, megkérdeztem tőle a lehető legnagyobb hülyeséget, hogy szereti-e a lovakat - miközben pont a verseny miatt volt ott. Erre ő rávágta, hogy
persze! A következő kérdésed lehetne az, hogy szeretek-e énekelni.”
Szóval ilyen viccekkel indítottunk, majd egy végtelennek tűnő óra után végre megjelent a nő, akit eredetileg kerestem. Ezután Pavarotti megkérte őt, hogy vegyen fel engem, majd minden este talált valami kifogást, hogy meglátogasson az irodában, és apránként kialakult köztünk a kapcsolat.
Úgy tudom, megkérte, hogy tartson vele.
Szerelem volt első látásra, de az elején nagyon bizonytalanok voltunk, hogy mennyire lesz tartós. Amikor elhívott, hogy utazzak vele, azt mondtam, hogy nem tudok menni. Azt felelte: „Rendben, de legalább a reptérre kísérj ki!” Ebbe beleegyeztem, kimentem vele, aztán felmentem a gépre – ez egy magángép volt, így nem voltak mindenféle formaságok. A következő útja egy pár napos európai turné volt, és
végül beleegyeztem, hogy elkísérem – és gyakorlatilag nem jöttem haza többet.
Ez nagyon ösztönös döntés volt, amiben az embernek a racionális fele nem játszik szerepet. Csak követed a szívedet.
Sokat volt úton Pavarottival?
Lucianóval vagy a filmmel?
Mindkettővel.
Lucianóval 1993-ban keltünk útra. Minden nap máshol lépett fel, néha más országban. Előfordult, hogy teljesen másik évszakba csöppentünk. Mindig rengeteg csomaggal utaztunk, mert minden évszakra és időjárásra fel voltunk készülve. Egész évben turnézott és úton voltunk, kivéve az augusztust és a februárt. Most pedig a dokumentumfilmmel utazom körbe a világot egy más típusú turnén.
A dokumentumfilmből kiderült, hogy a számtalan bőröndbe még ételt is csomagoltak.
Igen, Lucianónak fontos volt, hogy vigyen magával egy darabkát az otthonából, azon kívül remek szakács is volt.
Pavarotti azt mondta, hogy az édesapjától örökölte a tehetségét, aki szerinte még fantasztikusabb tenor volt, mint ő. A lányuk, Alice örökölte az édesapja muzikalitását?
Egyáltalán nem. Ebben rám ütött. (nevet) Én vagyok a világ legrosszabb énekese. Luciano számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki ennyire hamisan énekeljen. Néha megkért, hogy énekeljek neki, mert nem hitte el, hogy mennyire nincs hangom. Sokáig próbált megtanítani énekelni, mert azt vallotta, hogy senki sem reménytelenül botfülű. Két-három év után azonban azt mondta: „Tudod mit? Minden szabály alól van kivétel. Ebben te vagy az! Soha nem tanulsz meg énekelni!” Igaza volt. Amikor megszületett a kislányunk, Alice, Luciano azt mondta:
Kérlek, ne énekelj neki több altatót! El fogod rontani a gyereket!”
Így ő énekelt neki altatókat.

Alice Pavarotti és édesanyja, Nicoletta Pavarotti a Luciano Pavarotti emlékének szentelt ünnepségsorozaton Jordániában, Petrában 2008-ban. (Fotó/Forrás: Chris Jackson/Getty Images Hungary)
Volt közös daluk?
A közös dalunk a La Mia Canzone al Vento volt. Ez volt az első dal, amit hallottam tőle énekelni. Én nem voltam operarajongó, így az elején nem volt könnyű, de persze sok mindent tanított nekem. Nagyon szerettünk bolondozni, játszani.
Az egyik kedvenc játékunk is az én borzalmas hangomat figurázta ki: felcseréltük az áriák szerepeit, például a Toscában, én énekeltem a tenort, ő a szopránt.
Egyszer Kanadában voltunk, ahol vacsorát adtak a tiszteletünkre az összes szervező részvételével. Épp aznap volt a születésnapom. A vacsora közepén Luciano felpattant, és hozzám fordulva közölte, hogy ezt a dalt nekem ajánlja, majd énekelni kezdett, teljesen hamisan – kigúnyolva az én botfülemet. (Luciano soha nem énekelt teljes hangon, ha csak bolondozott. Az éneklés komoly dolog volt a számára.) A szervezők pedig pánikba estek, hogy mi történt Pavarottival. Persze nem mondtuk nekik egy szót se a mi kis bennfentes poénunkról. A másnapi koncert remek volt, és mindenki megnyugodott.
Nem csak önnel próbálta megszerettetni az operát.
Mindenki számára hozzáférhetővé akarta tenni ezt a műfajt. Régen az operát mindenki énekelte az utcákon. Vissza akarta állítani ezt a státuszát. Mindig azt mondogatta, hogy a családja operaszerető volt, bár ez egy teljesen átlagos család volt, egy péké. Új életre akarta kelteni a műfajt, mert attól tartott, hogy apránként eltűnik azzal, hogy csak a színházakban látható, a válogatott közönség számára. Luciano azt mondta,
ahhoz, hogy szeresd az operát, nem kell műveltnek lenned. Szívednek kell lennie és lelkednek.”
Az embereknek meg kell ismerniük, és aztán választhatnak. Lehet, soha többé nem hallgatnak operát, mert nem tetszik nekik, de talán megérinti őket.
Amikor igent mondott Pavarottinak, volt bármi elképzelése, mibe is ugrott bele? Az interjúra készülve rengeteg cikket találtam önről és kettőjükről, amikben kaptak hideget és meleget. Fel volt készülve rá, hogy mivel jár a hírnév?
Luciano nagyon bölcs ember volt. Nem abban az értelemben, hogy hosszú beszédeket tartott volna, hanem nagyon gyakorlatias volt. „Nézz rám” – mondta – „Készen állsz? - Őőő, igen” – mondtam. „Biztos vagy benne? - Nos… - Tudod, mi ketten elég nagy szenzációnak számítunk, de együtt vagyunk, és együtt mindennel szembe tudunk nézni.” És ha tényleg szerelmes az ember, akkor valóban szembe tud szállni az egész világgal, mert mindegy, hogy mit mondanak, az számít, hogy mit érzel.
Ő volt az én védelmezőm. Főleg az elején, amikor támadtak. „Ne is hallgass rájuk! Az emberek néha így reagálnak ezekre a dolgokra.” Mindig azt mondta, hogy ha azok, akik kígyót-békát kiabáltak ránk, megtapasztalhatták volna az életükben azt a boldogságot, amit mi, akkor nem mondanának ilyeneket. Ezt próbálom mindig észben tartani, amikor valami rossz történik az életemben.
És ő maga hogyan boldogult a hírnévvel? Látszólag nemcsak hogy jól viselte, de élvezte és sikerült számára fontos ügyek szolgálatába állítani, mint az opera népszerűsítése vagy a karitatív célok.
Szerintem a közönség számára Luciano egyik vonzereje az volt, hogy mindenben természetes volt. Nem tett vagy mondott semmit csak azért, mert az menő volt, vagy mert azt kellett tennie. Ez a jó és a rossz dolgokkal egyaránt így volt. Mindig őszinte volt. Még amikor énekelt, akkor is az volt a benyomásod, hogy kizárólag neked énekel, mivel amit énekelt, az szívből jött, őszinte volt. A saját helyükön tudta kezelni a dolgokat. Nagyon jó volt abban, hogy egyensúlyt tartson.
Soha egyetlen napig sem gondolta magáról, hogy ő volt a legjobb, mindig azt mondta, hogy holnap jobb lesz. Folyamatosan versenyben volt önmagával – másokkal soha.
Biztos volt benne, hogy a tehetségét Istentől kapta, és szerette volna ezt az ajándékot megosztani másokkal is. Soha nem tulajdonította magának a sikert, nem gondolta, hogy a tehetsége saját magából fakad. Mindig azt mondta, hogy áldás van rajta, és meg kell osztania ezt az áldást másokkal.
Szerintem ez nagyon sokat segített neki abban, hogy képes legyen a kellő távolságból szemlélni a saját sikerét, és soha ne használja ki azt a lehetséges hatalmat, amit ez adott neki.
Számára a kíváncsiság volt mindennek a motorja. Emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor hosszú sorok kígyóztak egy koncert után, akik dedikálásra vártak, akár három órán keresztül is képes volt ott ülni és autogramokat osztani. Nemcsak aláírta a papírokat, hanem beszélgetett is az emberekkel. „Mivel foglalkozik? - Kertész vagyok. - Komolyan? Van egy kis gondom a szőlőskertemmel. Mit javasol?...” Nagyon fontos volt számára, hogy minden percben (nem minden nap) tanuljon valamit. Számára az emberek voltak azok, akiktől tanulhatott, és nagy tisztelettel fordult mindenki felé, mindegy volt, hogy honnan jöttek vagy mit csináltak. Ez olyasmi, ami nagyon ritka.
Pavarotti
angol-amerikai zenés film, életrajzi film, dokumentumfilm, 114 perc, 2019
Rendező: Ron Howard
Bemutató dátuma: 2019. október 10.
Forgalmazó: Big Bang Media