Családregény a vásznon – kritika az Érzelmi értékről

Úgy látszik, a legjobb filmek az év végére, vagy egész pontosan jövő év elejére maradtak, január 1-jén kerül ugyanis a mozikba az Érzelmi érték. Joachim Trier A világ legrosszabb emberével – amelyet anno 2022 legjobbjai közé is beválogattunk – már impozáns magaslatokba jutott saját pályáját tekintve, és úgy látszik, nem is igen akar lejönni onnan. Új rendezése kétségkívül eddigi legerőteljesebb műve, nem csoda, hogy Cannes-ban Nagydíjjal jutalmazta a zsűri.

Bár manapság már rögtön fegyverhez nyúlok, ha meghallom a transzgenerációs trauma kifejezést, nem tehetek mást, mint hogy én is erre hivatkozom, ez a film ugyanis megrendítő hitelességgel tárja elénk, hogyan tapadnak ránk saját családunk tragédiái, miként határozza meg alapjaiban az identitásunkat az, milyen emberek voltak az elődeink.

arról, hogyan segíthet az alkotás szembenézni a múltunkkal. Nem utolsó sorban új munkája egyfajta hommage is Ingmar Bergman előtt, szembeötlő, milyen sokat merített az egyik legfontosabb skandináv rendező műveiből.

Jelenet az Érzelmi érték című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

A film expozíciójában megismerünk egy családi házat, amit az egyik főszereplő, Nora (Renate Reinsve) gyerekkori dolgozatában megszemélyesítve mutat be. Azon elmélkedik, vajon boldog-e az épület, amikor gyerekek rohangásznak benne, és vajon érez-e fájdalmat, amikor tárgyak csapódnak a padlóhoz. Ezt követően már felnőtt színészként látjuk a lányt, amint egy Csehov-premier előtt pánikrohamot kap a színfalak mögött.

A történet akkor indul el, amikor Nora és testvére, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) éppen elveszítik édesanyjukat. A temetés utáni fogadáson megjelenik filmrendező édesapjuk is, Gustav (Stellan Skarsgård), aki korábban elhagyta a családot. A távolléte főként Norában hagyott sebeket, amelyeket tovább mélyít, hogy most a férfi azt állítja, megírta élete legfontosabb forgatókönyvét, és a főszerepet kifejezetten a lányának szánja. Nora azonban elutasítja a lehetőséget, így Gustav végül egy amerikai sztárszínésznek, Rachelnek (Elle Fanning) ajánlja fel azt. A film előrehaladtával egyre többet tudunk meg a forgatókönyv családi vonatkozásairól, hiszen az apa a történetben saját édesanyja hányattatott sorsát és rejtélyes öngyilkosságát dolgozza fel.

Jelenet az Érzelmi érték című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

Joachim Trier új filmje végső soron egy lehengerlő családregény, nagyon nehéz volna filmes példát mondani, amiben a családi dinamikákat ehhez hasonló lényeglátással mutatták volna be. (Talán A tintahal és a bálnához, illetve a Tennenbaum, a háziátokhoz tudnám hasonlítani e tekintetben.) A rendező egyik legnagyobb teljesítménye, hogy óriási szabadságot kínál fel színészeinek, akik élnek is a lehetőséggel: rengeteg jelenetben közel merészkedik a karakterekhez, hogy a néző az arcok legintimebb rezdüléseiből olvashassa le, milyen érzelmek dúlnak bennük. Olivier Bugge Coutté hatásos, olykor merész vágásainak és Kasper Tuxen operatőr kézikamerájának hála megdöbbentően emberközeli élményben lehet részünk, és egy olyan komplex viszonyrendszert láthatunk át, amelyben valamennyi szereplő fájdalmával könnyű azonosulni. Mindenki esendő, mindenki szenved és mindenki keresi a feloldozást.

A filmben időről időre egymásra rétegződik fikció és valóság, múlt és jelen, mégsem érezzük ezt valamiféle posztmodern, önreflexív játéknak. Sőt, épp ezekben a jelenetekben sikerül Triernek a leginkább demonstrálnia, milyen erős, feloldhatatlan kölcsönhatásban áll egymással művészet és élet – saját létezésünket teljességében, ellentmondásaival együtt kell megélnünk az őszinte alkotáshoz. És alkotnunk is kell, hogy megélhessük a létezésünket.

Ezt a nagyszabású filmet a szereplőgárda teljesítménye koronázza meg, Elle Fanning rendkívül szimpatikusan játssza el a saját kétségeitől szorongó színésznőt, míg Inga Ibsdotter Lilleaas egy különösen fontos karaktert formál meg: Agnest, az egyetlen olyan személyt, akinek valamiért másoknál több erő adatott meg, hogy elviselje a ránehezedő múltat.

Jelenet az Érzelmi érték című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

A film valódi ékköve azonban kétségkívül Stellan Skarsgård és Renate Reinsve apa-lánya párosa, amely a történet legdrámaibb pillanatait szolgáltatja: két hasonló, labilis művészt látunk, akik minden sejtjükkel kapcsolódni szeretnének egymáshoz, mégis újra meg újra elrontják. Vibrál köztük valami csillapíthatatlan feszültség, miközben néha, egy-egy közös mosoly és hallgatás erejéig sikerül visszatérniük egymáshoz. Stellan Skarsgård bánatos szemében ráismerhetünk az alkotó emberek örökös kétségeire és félelmeire, akikben törést, meghasonulást okoz saját szabadságvágyuk. Renate Reinsve játékára pedig lehetetlen jelzőket találni.

Ha amerikai volna, minden bizonnyal már csillogna a vitrinjében legalább egy aranyszobor. Az általa megformált Noráért garantáltan megszakad a szívünk, ahogy egyre inkább eluralkodik rajta a melankólia. Nem is annyira összeomlás ez, sokkal inkább regresszió: paradox módon apja visszatérésével újra azzá a sérülékeny kislánnyá változik, akit elhagytak. Pusztán Reinsve játéka miatt is érdemes beülni a moziba erre a filmre.

Az amerikai filmakadémia eddig tizenkét Oscar-kategória szűkített listáját közölte, az Érzelmi érték a legjobb casting, a legjobb nemzetközi nagyjátékfilm és a legjobb operatőri munka mezőnyében is az esélyesek közt van, és még további díjakra is pályázhat. Bízunk benne, hogy sikerül majd az esetleges jelölések közül néhányat elismerésre váltania. Joachim Trier a szerzői és az európai film legszebb hagyományait követve keresi azt a titkos, mélyen elrejtett valamit, ami emberré tesz minket – azt, amit csak a művészet képes néha felvillantani. Azt hiszem, sikerült neki.

Fejléckép: Jelenet az Érzelmi érték című filmből (Forrás: ADS Service)