Az éjszaka történetének kutatói gyakran hivatkoznak Wolfgang Schivelbusch – Max Weber – nyomán alkotott kifejezésére, az „éjszaka varázstalanítására” (Disenchanted Night, 1998). A fogalom arra utal, milyen hatással volt a felvilágosodás tudományos racionalitása, a szekularizáció és a 19. századi modern technológia az éjszaka megtapasztalására. Ebből kiindulva Bruno Lessard, kanadai médiakutató amellett érvel, hogy az éjszakai fényképezés hozzájárult az éjszaka „vissza-varázsosításához”.
A vízivárosi Kapás utca hóban. Balra, a Kacsa utca sarkán Scwarcz József és fiai fűszer-és csemege üzlete, jobbra az Országos Társadalombiztosítási Intézet rendelője, a háttérben az Országos Levéltár háborúban elpusztult tornya, Sevcsik Jenő felvétele, 1936 (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A szemlélő és a látvány közé ereszkedő sötétség és az észlelést hasonlóan megzavaró eső, köd, hó különleges atmoszférikus viszonyokat teremtenek.
Ez a látványt a valóságtól elválasztó áttetsző fátyol keltette fel az éjszakai fényképezés úttörőinek érdeklődését, akik rossz időjárási körülmények között kezdtek kísérletezni a fényképezés lényegének ellentmondani látszó, fényt nélkülöző fényképezéssel az 1890-es évek második felében. Paul Martint egy esős nap kora estéjén a Temze-parti kövezeten visszatükröződő fények ragadták meg, amerikai követői, William Fraser és a fotószecesszió vezéregyénisége, Alfred Stieglitz pedig tovább folytatva kísérleteit, az eső és a köd mellett a hó által létrehozott kivételes fényjelenségeket is beemelték a fényképezés művészi eszköztárába.
Az Erzsébet-híd, 1930-as évek, ismeretlen fényképész felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Az elégséges határán mozgó fényviszonyok közötti fényképezés Magyarországon az 1900-as évek fotóművészeti kiállításainak tájképein jelent meg. A lemenő Nap utolsó vagy a felkelő Nap első sugarait visszatükröző vízfelületeket, sötét sziluetteket megörökítő, hosszú expozícióval készült, merengésre csábító, melankolikus hatású, szürkületi tájképek beleillettek a századforduló piktorialistának nevezett, képhatásra, hangulatkeltésre, érzéki benyomások megragadására törekvő fotóművészeti szemléletébe. A szinte kizárólag természeti tájképek között különlegességnek számított Az Amatőr 1908-as pályázatán Petrik Albert három budapesti témájú szürkületi felvétele. A fővárosért rajongó építész-építészettörténész az elsők között fedezte fel a fotóművészet számára Budapestet. A művészi fényképezés következő, a festőiséget különféle manipulációkkal kereső, piktorializmus utáni stációja a fényképi sajátosságok elfogadását, a fekete-fehér tónusok széles skálájának alkalmazását, a monokróm kifejezés lehetőségeinek feltárását hirdette.
Az 1920-as évekre már rendelkezésre álltak olyan kamerák és anyagok, melyek kedvezőtlen világítási viszonyok között is lehetővé tették, hogy elviselhető idő alatt, és nem megvalósíthatatlanul hosszú megvilágítással jó képek készüljenek.
Eljött az „időfelvételek”, vagyis igen gyenge világítás mellett készült pillanatképek, éjjeli felvételek ideje. Az építész, fotográfus Vydarényi Iván 1924-ben konstatálta, hogy a szürkületi fények beavatkozás nélkül lágyítják meg a fotográfiai lencse „hivatalnoki” módon részletező rajzát, hozzák létre azt a hatást, amit csak különböző fogásokkal lehet elérni: „A fény ellen készült, vagy az esthomály alkalmával felvett képek bája szintén abban rejlik, hogy ezeknél az atmoszféra végzi az egyszerűsítés munkát” – írta 1924 márciusában a Fotóművészeti Hírekben.
Piarista átjáró, Vadas Ernő felvétele, 1937 körül (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A „sportamatőrök” – művészi ambíció nélküli műkedvelők – az első esős napokkal a napfényes, havas időig szekrénybe tették kamerájukat. Az elszántak számára azonban a beköszöntő szürke napok új lehetőségeket jelentettek:
Köd és eső a mindennapos kifejezés szerint ’csúnya idő’. De csak annak csúnya, aki eddig csak a kellemetlen oldalait vette észre, de elmulasztotta a szépségeit megfigyelni.
(…) Amit tehát a művészi fényképezés nagy gonddal igyekszik elérni, hogy a túlzottan sok részlettől megszabaduljon, azt itt a természet készen nyújtja. Ezért van az, hogy a legkezdőbb amatőr is képszerű hatást ér el a ködös felvétlen, hacsak technikailag megközelítően helyesen dolgozott” – lelkesítette műkedvelő kollégáit 1928-ban a kitűnő amatőr fényképész, a VII. kerületi állami (ma Madách Imre) gimnázium matematika-fizika tanára, Müller László, aki saját fényképeit mellékelte illusztrációnak „Eső és köd fényképen” című cikkéhez A Fotó 1928 szeptemberi számában. A látványt meglopó vagy szürreális elemekkel gazdagító, a valóságot megtréfáló vagy arra misztikus hangulatot borító, a kontúrokat feloldó vagy épp egymás rovására felerősítő „időképek” népszerűsége egyre nőtt az 1930-as évek professzionális és amatőr fényképészei között.
A művészi hajlamú fényképezők vadászni kezdtek az árnyékokra, tükröződésekre, jelenéseknek tűnő alakokra – a varázsra.
„Budai részlet. Felv. decemberben, délben”, Müller László felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A – kétemberes, hisz valakinek esernyőt kell tartani a kamera fölé – esős felvételekhez többek között Csörgeö Tibor adott tanácsot 1935 szeptemberében a Fotóművészeti Hírekben. Elismerte, hogy az őszi megvilágítási viszonyok igen mostohák ugyan, ám az évszak igen alkalmas a melankolikus, az elmúlásra emlékeztető hangulatfelvételek készítésére. Úgy vélte, a legnehezebb az esőben való fényképezés, az eső utáni képek sikerének kulcskérdése pedig egy megfelelő tócsa és az abban visszatükröződő fekete vagy fehér rajzolat, míg az esti vizes képek varázsa „a különféle reklámok, hirdetései táblák fényének visszatükrözésében rejlik." Korának egyik legsikeresebb, számtalan külföldi kiállításon szereplő amatőr fotográfusa már a „Neue Sachlichkeit”-re (vagyis az új tárgyiasságra) emlékeztető reális anyagszerűséggel feldolgozott témákat javasolt – csurgó esernyő, vizes cipők, vízzel befutott ablak, kanálisba futó esővíz, járdán porzó zápor stb.
A Fő utca és a kapucinusok temploma, 1930-as évek, Madas László felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Az éjszakai fényképezés magyarországi kezdeteiről hamarosan megjelenő Fényképtárgy című kötetünkben olvashat. Addig is böngésszen a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában!
Fejléckép: A kivilágított Lánchíd és a Királyi Palota egy ködös téli este, Vadas Ernő felvétele, 1938 (forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
hírlevél
