Ha a legjobb dolog, ami a televíziózásban valaha történhetett, a Twin Peaks premierje volt 1990-ben, akkor a második legnagyszerűbb ilyen pillanat bizonyára Lars von Trier A Birodalom című sorozata volt, amely négy évvel később debütált Dániában. Persze, utóbbi kevésbé hódította meg a világot, de nem véletlen, hogy a mai napig csak az európai vagy dán Twin Peaksként hivatkoznak rá – teljes joggal: merész vizuális megoldásaival, stilisztikai sokszínűségével, a horror és a szappanopera vegyítésével, a bibliai utalások és a profán, emberi gyarlóságok abszurd módon való párba állításával legalább annyira meghökkentő és modern volt, mint amerikai elődje.

A rendező nem is csinált titkot abból, hogy sokat merített David Lynchtől. Ahogy azt is nehéz volna nem észrevenni, hogy éppen huszonöt évvel az eredeti széria befejezése után mutatta be az új, harmadik évadot – csakúgy, mint ahogy a Twin Peaks: A visszatérés is ennyi idő után készült el. Igaz, a két művész egészen eltérően gondolkodott a folytatásról: Lynch A visszatérésben nagyon sok tekintetben elfordult attól, ami az eredeti sorozat esszenciája volt, és helyette új ötleteit valósította meg. És persze, ahogy az tőle várható is volt, nem volt hajlandó kiszolgálni a rajongók elvárását, hogy végre elvarrja a szálakat, magyarázza meg, tárja fel a titkokat. Ehelyett újabb és újabb rejtélyeket és rejtvényeket nyitott meg, és hagyott nyitva, minden bizonnyal az idők végezetéig. A Twin Peaks a szemünk láttára változott rémálommá.

Jelenet a Riget: Exodusból (Fotó/Forrás: Velencei Filmfesztivál hivatalos honlapja)

Felfedi, mi történt az elmúlt huszonöt évben, megválaszolja a rejtélyeket, és nem utolsó sorban: megmutatja, hogyan is ér véget a történet. A dán rendező – és társforgatókönyvírója, Niels Vørsel – szemmel láthatóan nem akartak mást, mint visszatérni ebbe a különleges, nevetséges módon rettenetes világba, hogy befejezzék nagy művüket.

Tudomány vs. spiritualitás

Lars von Trier ennek megfelelően gyakorlatilag minden elemet megőrzött a korábbi évadokból, így szerencsére a remekbeszabott intrót is, amely mintegy röviden felvázolja a történet központi gondolatát. Eszerint Koppenhága híres kórháza, a Rigshospitalet – a köznyelvben csak Riget, azaz: Birodalom – egy mocsárra épült, ahol valaha kelmefestők dolgoztak, fehérítés előtt itt áztatták hatalmas vásznaikat. A helyükre azonban orvosok léptek, miután elkészült a gigantikus építmény, ahol „az ország legjobb koponyái” láttak munkához, a legmodernebb technológiával. Az ész győzelmét hirdetve nevezték el a kórházat Birodalomnak, jelezve, hogy a tudatlanság és a babona soha többé nem áshatja alá a tudomány tekintélyét. Ám gőgösségük nagy árat követel: az élet spirituális oldalát túl sokáig nyomták el, a mélybe száműzött lelkek pedig készen állnak, hogy keresztülszivárogjanak a kórház meggyengült, repedésekkel teli falain.  

Persze, ez az intro minden hatásossága ellenére is ferdít, minthogy a főhőseinkről, a kórház dolgozóiról és ápoltjairól csakhamar kiderül, hogy közel sem a rideg ész és a tudományos gondolkodás elkötelezett harcosai: a közösség lényegében egy szekta logikájára épül, amelyben abszurd rítusok és íratlan szabályok lépnek érvénybe még a súlyos morális kérdések esetén is. A legtöbb szereplőnk – legyen az akár a főorvos, egy rezidens, pszichiáter vagy takarító – kisstílű, nevetséges alakok, akik tudományos képzettségük ellenére valójában nagyon is babonás emberek. Munkaidejük nagy részét szinte nem is az orvoslás, hanem a hétköznapi intrikák, személyes háborúik, motivációik és félelmeik igazgatják. Ennek következtében pedig jószerivel észre sem veszik, hogy az orruk előtt özönlik el a kórházat a spirituális világ lényei, hogy átvegyék az irányítást a Birodalom felett.

Valóságból fikcióba

Az eredeti széria a drámai események csúcspontján ért véget, amikor a sötétség egy rövid pillanatra átvette az uralmat a kórház felett. A kérdés csupán az volt, hogyan lehet innen folytatni ezt a történetet? Kiváltképp úgy, hogy két igazán fontos karakter, a Drusse asszonyt alakító Kirsten Rolffes és a svéd vendégorvost, Stig Helmert megformáló Ernst-Hugo Järegård időközben elhunyt.

Persze, a feladat nem megugorhatatlan, és nem is egy Lars von Trier-produkció lenne ez, ha nem egy posztmodern gesztussal oldanák meg a kérdést. Az Exodus elején egy ismeretlen karaktert, Karent látjuk, aki ágyában épp az 1997-es széria utolsó epizódját fejezi be a tévében. A nő kísértetiesen hasonlít Drusse asszonyra, ráadásul mint kiderül, ő is kapcsolatban áll a szellemvilággal. Taxiba száll hát, és a Birodalomhoz hajt, hogy utánajárjon, mi lett a szereplőkkel. A közönyös portás hiába mondja neki, hogy ez az egész nem volt valós, csak „az idióta Lars von Trier” találta ki a kilencvenes években, Karen hajthatatlan. Hamarosan pedig a kórházi dolgozók között egyre több ismerős arcot fedez fel a múltból. És ekkor lépünk át ismét a fikció világába:

A Birodalom kapui még egyszer – és ne legyenek kétségeink, ezúttal utoljára – megnyílnak.

Jelenet a Riget: Exodusból (Fotó/Forrás: Henrik Ohsten / Zentropa)

Minden a régi

Lars von Trier hasonlóan könnyen idézi meg aztán a dángyűlölő svéd szakember, Stig Helmer alakját is: egész pontosan a fia, Helmer Jr. (Mikael Persbrandt) tér vissza Koppenhágába, hogy megtalálja elhunyt apja hamvait, és egyúttal bosszút álljon azon a nemzeten, amely az őrületbe kergette a legendás sebészt.

Minden adott tehát, hogy a 21. század nézője átélhesse a korábbi Birodalom-élményt. A cselekmény ugyanúgy rengeteg szálon fut, sok-sok izgalommal, abszurd dilemmával és személyes csatával. Az alagsorban – afféle modernkori görög kórusként – még mindig a fent zajló eseményekről elmélkedik a valamilyen rendellenességgel született konyhai mosogatószemélyzet, ám egyikük már – az idő múlását jelezve – nem valós személy, hanem egy robot. És szerencsére Helmer Jr. apjától nemcsak a jellemét, hanem dángyűlöletét is megörökölte,

Egy dolog azonban némileg sajnos megváltozott. A régebbi epizódok végét kivétel nélkül Lars von Trier zárta le, aki egy vörös bársonyfüggöny elé lépve nyájas monológban elmélkedett arról, mit is láthattak a nézők. Ez legalább olyan élvezetes volt, akárcsak maga a sorozat, így érthetően mindenki arra várt, hogy a 66 éves rendezőt újra ott láthatjuk a képernyőn. A művész, bár ezúttal is megosztja velünk a gondolatait az adott epizódról, nem áll ki elénk: a függöny mögé bújik, amely alól csak cipője orra látszik ki. Mint elmondja, ennek oka színtiszta hiúság, hiszen az eltelt huszonöt év rajta is jócskán nyomot hagyott.

Ahogy arról mi is beszámoltunk, az Arany Pálma díjas rendezőnél a forgatás ideje alatt Parkinson-kórt állapítottak meg, így a sorozat nyilvánvalóan extra jelentésréteget kapott: felmerült a kérdés, vajon a betegség rányomja-e a bélyegét a kész produktumra. Nos, a jó hír az, hogy nem. Az Exodus alapján Lars von Trier tehetsége és humora továbbra is a régi.

Az egyensúly felborul

De mi is történik pontosan az Exodusban? Nehéz kérdés, a cselekmény megannyi szála ugyanis tulajdonképpen egyenértékű, ráadásul újabb és újabb irányokba ágaznak széjjel, egészen az utolsó epizódig, amikor is – valamiféle ördögi katarzisban – végül sok minden értelmet nyer. Az egyetlen, viszonylag középpontban lévő ilyen szál Karené, aki a kórház megmentése miatt elindul, hogy felkutassa Kisöcsit (Udo Kier), aki egy démon és egy orvos frigyéből született, és ily módon megtestesíti a kórház kettősségét, az épületet magát. Karen ugyanis megérzi, hogy a Birodalom veszélyben van, a sötétség erői pedig megkezdték kivonulásukat a spirituális világból.

Ám amíg az alagsorban Karen felveszi a harcot a Sátán fattyaival, a felszínen a mi világunkból ismert problémákkal bajlódnak további főhőseink. Itt pedig szintén sajátos kettősség dominál: minden véresen komoly, és közben végtelenül röhejes. A dánok röhejes belső törvényei miatt fokozódik az ellentét köztük és a kórház svéd alkalmazottjai között. A kórházigazgató még mindig az egyik legostobább ember a földkerekségen, akinek munkája nagy része pasziánszozással telik, amelyet az alagsori, titkos hackercsoport tagjai így is a legkönnyebb, ötéveseknek való szintre állítottak. De a politikai korrektséggel is meggyűlik a baja a személyzetnek: egy új irányelv szerint ugyanis a kórlapokról el kell hagyni az ápoltak nemére vonatkozó személyes névmásokat, amiből nem nehéz kitalálni, milyen bonyodalmakra számíthatunk. Mindeközben Helmer Jr.-t egy meglehetősen komikus zaklatás miatt beperli egy munkatársa, a szintén svéd Anna (Tuva Novotny) – afféle hibbant femme fatale –, ami miatt a férfinak egy külön svéd esetekre szakosodott ügyvédhez (Alexander Skarsgård) kell bejelentkeznie, aki a mosdóban fogadja klienseit. Ráadásul az egyetlen svéd szakemberként egyszerre képviseli a vádlót és a vádlottat.

Jelenet a Riget: Exodusból (Fotó/Forrás: Henrik Ohsten / Zentropa)

A sorozat másik hangsúlyos szála Helmer Jr.-hoz tartozik, akinek pökhendi, nacionalista felfogása tökéletes keretet szolgáltat arra, hogy a rendező kiparodizálja Dánia komikus jelenségeit, és egyszersmind nevetségessé tegye a svédeket. A férfi például a sorozat egésze alatt képtelen elintézni a telefonos applikációján keresztül a parkolást, olyannyira értelmetlenül találták ki a rendszert – úgy, hogy közben meg van győződve saját felsőbbrendűségéről. Ugyanígy imádnivaló a jelenet, amikor szinte összeroppan, miután a kórház tetejéről észreveszi, hogy a dánok képesek voltak felépíteni egy hidat a két ország között: őszintén úgy hitte ugyanis, hogy erre ez a nemzet képtelen. És akkor még meg sem emlékeztünk a kórház svéd dolgozóinak anonim gyűléseiről, ahol mindenki elpanaszolhatja, milyen tortúrának vannak kitéve pusztán azáltal, hogy távol vannak szeretett szülőhazájuktól. 

Őrültségnek hangzik? Pedig még mennyi különleges karakterről és történésről nem esett szó. (Például a hátborzongató szerepben feltűnő Willem Dafoe-ról sem.) Ahhoz azonban elég, hogy szemléltessük: Lars von Trier maximálisra csavarja az őrületet, jócskán túlszárnyalva az előző két évadot. Néhány karaktert leszámítva egyszerűen nincs értelmes ember már a kórház falain belül. Míg a rendező a 90-es években készült epizódokban mindvégig igyekezett egyfajta egyensúlyt tartani a horror és a komikum között,

ahogy közeledünk az elkerülhetetlen vég felé.

A Birodalom vége

Lars von Trier tehát látszólag nem sokat változott, a szabályok továbbra sem érdeklik. A rendező gyakorlatilag szórakozik, mint egy kisgyerek, aki rátalált a rég elveszettnek hitt játékára. Mindenből és mindenkiből gúnyt űz, nemcsak Dániából és Svédországból, hanem a woke ideológia főpapjaiból, a tudomány és a spiritualitás embereiből, a vallásból, a fejlődés eszméjéből, az orvosi esküből vagy a betegségekből – és persze mindenekelőtt: önmagából.

Ennek legékesebb bizonyítékaként munkáját egy, A Birodalom alapeszméjéhez méltó gesztussal koronázza meg a záróepizódban, egy olyan csavarral, amelyet minden kísértés ellenére nem szabad elárulnom, hiszen az egész sorozat egyik legfőbb rejtélyét tárnám fel. Annyit azonban elárulhatok: aki behatóan ismeri a művész munkásságát és habitusát, a fejéhez fog kapni, mondván:

A befejezés fényében pedig kénytelenek leszünk átértékelni azt is, miért nem lép ki a kamerák elé az epizódok végén.

A Birodalom nem éppen az a sorozat, amit bárkinek jó szívvel ajánlanék, ahogy ezt igyekeztem is bizonyítani ebben a cikkben. Ettől függetlenül hiszem, hogy Lars von Trier minden provokatív gesztusa és időnkénti túlkapásai ellenére változatlanul napjaink egyik legeredetibb és legizgalmasabb rendezője, a tizenhárom részes, immár befejezett sorozat pedig egyenértékű a legjobb filmjeivel.

Fejléckép: Jelenet a Riget: Exodusból (Fotó/Forrás: Henrik Ohsten / Zentropa)