David Lynch megmutatta, hogy a bennünk rejlő sötétség is lehet csodálatos

Az élet néha sajnos borzasztóan kegyetlen. Ezen a cikken csütörtök délután kezdtem el dolgozni, hogy január 20-ára, David Lynch születésnapjára elkészüljek vele, így ünnepelve az Oscar-életműdíjas filmrendezőt, festőt, fényképészt. Ám tegnap este érkezett a tragikus hír, hogy legkedvesebb művészem 78 éves korában elhunyt.

David Lynch a kortárs vizuális művészet egyik legmeghatározóbb alakja volt. Nevéhez olyan legendás produkciók fűződnek, mint például Az elefántember, a Mulholland Drive – A sötétség útja, a Kék bársony, a Veszett a világ, vagy talán legismertebb projektje, a Twin Peaks, amely a kilencvenes években új lépcsőfokot jelentett a televíziózásban. Hatása tényleg felmérhetetlen, ma alig találni olyan művészfilmest, aki ne említené legnagyobb inspirációi között.

Kapcsolódó

10+1 ikonikus jelenet minden idők legmeghatározóbb sorozatából

Táncoló törpe, rébuszokban beszélő óriás, isteni feketekávék és cseresznyés piték, bohókás jazz, csontig hatoló rémálmok, egy furcsa FBI-ügynök, misztikus baglyok, vörös bársonyfüggöny. Összegyűjtöttük a Twin Peaks legikonikusabb jeleneteit.

Munkái kétségkívül megterhelik a nézőt, vele kapcsolatban általában egyetlen dolgot szokás kiemelni: filmjei, bár emlékezetesek, hatásosak és nehezen felejthetők, valójában a legtöbben úgy érzik, nem pontosan értik, mi történik bennük. Történetei sokszor zavarosak, töredezettek, és inkább az álmok, mintsem a valóság logikáját követik, forgatókönyvei nem felelnek meg a hagyományos dramaturgiai szabályoknak, karakterei szokatlanul szélsőségesek, a levegőben pedig szinte mindig ott lebeg valami fenyegető, sejtelmes, mégis gyönyörű misztikum, egyfajta megismerhetetlen sötétség, amelyből időnként szürreális jelenségek bontakoznak ki, míg máskor angyali, csodás teremtmények bukkannak elő.

David Lynch az 1990-es Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Wikipedia)

S hogy mindennek mi értelme? – ezt kérdezgették tőle évtizedeken át, ám egy dologban biztosak lehettünk: Lynch nem hajlandó elárulni, miről szólnak ezek a történetek, hogy „mire gondolt a költő”. És ez összefügg viszonylag egyszerű, ám annál inkább működőképes művészeti felfogásával: úgy gondolta, ha elárulná, mit jelentenek a motívumok, hogy miről szól egy-egy történet, melyik karakter milyen ideát képvisel, a néző többé nem lenne képes mást látni benne. Minél absztraktabb a film, annál változatosabbak lesznek az interpretációk, magyarázta. Sőt, még azt is kifejezetten ellenezte, hogy beszélgessünk alkotásairól: ahogy ő maga mondta, miközben a filmet nézzük, az maga a párbeszéd. Vegyük például utolsó nagyjátékfilmjét, az Inland Empire-t, amely egy háromórás, széttöredezett, szürreális történet, minden alkotása közül az egyik legnehezebben felfejthető. Ha azt kérdezték tőle, miről szól, minden alkalommal ennyit felelt csupán:

Lynch filmjei nem véletlenül furcsák, és nem is arról van szó, hogy szándékosan össze akarta zavarni a nézőt, ezt határozottan cáfolta. Bár történeteiben valóban gyakran szörnyű, brutális és vérfagyasztó dolgok történnek, elég egyetlen interjút megnéznünk vele, hogy rádöbbenjünk: egy hihetetlenül kedves, jószándékú, humoros és szeretetreméltó ember készítette őket, aki gyermeki rajongással alkotott, és tárta a világ elé műveit. Nem akart mást, mint a fejében megszülető ötleteket és ideákat a vizuális művészet nyelvére átültetni, hogy létrejöhessen az az igazán csodálatos élmény, amit filmjei során tapasztalhatunk: hogy bár racionálisan nem tudjuk megmagyarázni, mi történik, de képei elemi hatást gyakorolnak ránk. Mert Lynch a legtöbbször nagyon is pontosan tudta, hogy mit csinál,

Aki e sorok írójához hasonlóan kísérletet tett arra, hogy a vele készült összes interjút elolvassa és végighallgassa, tudhatja, hogy Lynch nem volt a szavak embere. Beszélgetései során rendszeresen csaknem szóról szóra mindig ugyanazt mondta el, bármiről is kérdezték – ezekből a történetekből és információkból pedig, ha nem is teljesen, de részben felfejthető, miért olyanok az alkotásai, amilyenek. A következőkben Lynch életének öt meghatározó hatását, felismerését emelem ki, amelyek segítségével talán egy kissé közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk ezt a kivételes, végtelenül szerethető, korszakos zsenit. 

Megvilágosodás a műteremben

David Lynch eredetileg nem akart filmrendező lenni, a festészettel esett szerelembe kamaszként, mint gyakran mesélte, lenyűgözte a művészi életmód, a kávé és a cigaretta íze, a festék az ujjhegyén. Hihetetlen elszántsággal és szenvedéllyel vetette bele magát a munkába, napestig dolgozott festményein. Később fel is vették a Pennsylvaniai Művészeti Akadémiára.

Egyetlen nap alatt azonban minden megváltozott. Emlékei szerint Lynch a próbatermében ület, és éppen egy festményen dolgozott, amely egy éjszakai kertet ábrázolt, a képen szinte csak fekete és zöld színek szerepeltek. „Éppen hátradőltem, valószínűleg rágyújtottam, és ahogy a festményre pillantottam, hirtelen a szél hangját hallottam, a zöld pedig mozogni kezdett. És akkor azt gondoltam: »Oh! Egy mozgó festmény. Hanggal együtt«

– idézte fel a David Lynch: The Art Life című filmben. És valóban, bármilyen egyszerűnek is tűnhet a gondolat, megvilágosító erejű volt számára. Hiszen hamar rádöbbent, hogy mozgó festményt, ráadásul hanggal együtt, kizárólag a filmművészet által képes készíteni.

David Lynch (Fotó/Forrás: The Criterion Collection)

Lynch eleinte csupán animációban gondolkodott, rövid, kísérleti alkotásokat készített az egyetem ösztöndíjprogramjai segítségével, de hamarosan már első filmjén, a Radírfejen dolgozott, amelyet több mint hét éven át készített társaival, és amely kis időn belül kultikus státuszt szerzett magának az amerikai művészmozikban: és való igaz, a mai napig érthetetlenül koraérett alkotás, rejtélyes és csontig hatoló élmény megnézni ezt a szürrealista remekművet, amely minden elemében magán hordozza a művész keze nyomát.

Lynch megértéséhez a legalapvetőbb szempont, hogy tudatosítsuk, az ő gondolkodása vizuális természetű, elsősorban nem a nyelv által próbál kommunikálni velünk. Bármilyen egyszerűnek is tűnik a megoldás, ha ennek tudatában fogunk hozzá filmjeihez, és lemondunk a hagyományos alkotásokhoz fűződő előfeltételezéseinkről, már közelebb kerülhetünk hozzá, hogy a helyén kezeljük a látottakat.

Philadelphia

„Philadelphia volt rám a legnagyobb hatással” – hallhattuk tőle sokszor. Az amerikai város a 20. század második felében az ipari fejlődés egyik zászlóshajója volt, Lynchet pedig lenyűgözte az atmoszférája, a hatalmas gyárépületek, a kietlen sikátorok, a mindent beborító éjfekete korom és füst, az általános züllöttség. Ez a hangulat egyértelműen visszaköszön a Radírfej látványvilágában is.

Jelenet a Radírfej című filmben (Fotó/Forrás: The Criterion Collection)

Egy alkalommal egyenesen úgy fogalmazott, Philadelphia pokoli hely volt. Ő azonban képes volt meglátni benne a szépséget.

Egy másik alkalommal pedig így emlékezett vissza: „Igen, Philadelphia szörnyű, de nagyon izgalmas módon. Néhány városrészt hagytak elpusztulni, ahol annyi félelem és bűn gyülemlett fel, hogy hirtelen megnyílt egy átjáró egy másik világba. A félelem volt, kétségtelenül, de olyan erős és varázslatos volt számomra, mint egy mágnes.”

Lynch számára Philadelphia ugyanakkor nem csupán a Radírfejhez adott ötletet, hanem egész világképét formálta át. Lynch ugyanis egy igazán békés, szeretetteljes családban nőtt fel, akikkel sokat költözött, és bejárta Amerika legcsodásabb kertvárosait, ahol a fentebb kifejtett pusztulással és bűnözéssel nem volt alkalma találkozni – Philadelphia így ráirányította a figyelmét a világ kettős természetére, arra, hogy menny és pokol, szeretet és gyűlölet egyszerre van jelen az életünkben. Ez a világkép számos alkotásában visszaköszön:

Ezt próbálta megmutatni a Kék bársony első perceiben, amelyet minden idők egyik legkiválóbb nyitójelenetének tartanak. Az amerikai kertvárosok idilli világa egyetlen szempillantás alatt konfrontálódik a mélyben lappangó gonosszal.

Ez a fajta kettősség persze nem csupán az amerikai kisvárosokra volt alkalmazható: Lynch számára minden bizonnyal meghatározó volt a felismerés, hogy a dolgok mögött mindig rejlik egy másik titokzatos, veszélyes, de sokkal izgalmasabb világ. Felszín és mély, tudat és tudattalan: örömmel vetette bele magát az ismeretlen sötétjébe, mert bármilyen iszonyúságot és szörnyűséget is talált ott, képes volt benne meglátni a csodát. A tudattalan világában nem működtethetőek a hétköznapi tapasztalataink és törvényszerűségek, az összefüggések pedig nehezen kibogozhatók, filmjei ezért válnak látszólag zavarossá, nehezen érthetővé onnantól kezdve, hogy Lynch átlépett a két világot elválasztó határvonalon.

Egy szerencsés találkozás

Ahogy korábban írtuk, Lynch számára a film két legfontosabb eleme: a mozgó kép és a hang. Filmjei elképzelhetetlenek volnának a lenyűgöző sound design és a zene nélkül. A rendező a nyolcvanas években ismerkedett meg Angelo Badalamentivel, aki a Kék bársonyhoz szerzett számára zenét. Lynch pedig azonnal felismerte, hogy olyan alkotótársra talált, aki képes arra, hogy absztrakt elképzeléseit a hangok segítségével fejezze ki. Egy alkalommal egyenesen úgy fogalmazott, olyan, mintha a testvére lenne a zeneszerző.

Mindketten szívesen beszéltek arról, hogyan dolgoztak közösen: Badalamenti zongorázott, Lynch mellette ült, és megpróbálta szavakkal kifejezni neki a vízióit, míg a zeneszerző rá nem érzett a megfelelő hangulatra, és az odaillő dallamot nem kezdte játszani. Hogy az egymásra hangolódás varázslatos pillanatai lehettek ezek, csak onnan tudhatjuk, hogy Badalamenti alkotásai tökéletesen illeszkednek Lynch minden egyes produkciójához. Elég csak a Twin Peaks felejthetetlen zenéire gondolnunk,

ott dorombol benne a sötét erdőkben lakozó, rémisztő misztikum, mígnem váratlanul a semmiből felkel a Nap, és hatalmas fényözönnel elárasztja a tájat és a szívünket.

Lynch alkotásaiban éppen ezért a teljes élményhez soha sem szabad figyelmen kívül hagynunk mindazt, amit a képeken túl, a hangokkal próbál közvetíteni felénk, Badalamenti csodás dallamai mindig összhangban állnak az adott jelenet gondolatával, és elmondják mindazt, amit a szavak nem képesek. „Mindig azt mondom, a hang és a kép együtt utazik az időben. A hang hihetetlenül fontos” – mesélte ebben az interjúban. Egyúttal a két művész együttműködése arra is emlékeztet minket, hogy az igazi alkotáshoz olyan társakat kell találnunk, akik képesek osztozni elképzeléseinkben.

Transzcendentális Meditáció

Lynch életét alapjaiban változtatta meg, amikor 1973-ban megismerkedett a Transzcendentális Meditációval (TM), amelyet élete végéig gyakorolt, mindennap legalább két alkalommal meditált. Egy interjúban úgy emlékezett vissza, hogy frusztrált, dühös ember volt fiatalként. „Észrevettem, hogy sok harag van bennem. Sok emberben van harag, és én is ilyen voltam. Az emberek hajlamosak a haragjukat olyan embereken kitölteni, akikkel úgy érzik, megtehetik – én az első feleségemen töltöttem ki a haragomat. Az történt végül, hogy elkezdtem meditálni, és két héttel később a feleségem hozzám lépett, és azt kérdezte: […] »Hová tűnt a haragod?« […] Ha az emberek elkezdenek meditálni, nagyon gyakran nem is veszik úgy észre a változást magukon, mint a környezetük” – mesélte.

Lynch elég nagy hévvel szólalt fel, ha arról kérdezték, a szenvedés vajon hasznos-e a művészek számára. Egy mesterkurzusa során így fejtette ki markáns véleményét: „Nem tudom, mi zajlik más művészek fejében, de szerintem minden nagy művész szeretett alkotni. Sokan azt mondják, a szenvedés hasznos a művészetnek. Vegyük példának Van Goghot, mondják. Erre én azt mondom, oké, vegyük példának Van Goghot. Van Gogh nem azért festett, mert utált festeni. Valószínűleg a festés volt az egyetlen alkalom, amikor boldog volt. Azért festett, mert imádott festeni. Az élete egyébként meglehetősen szörnyű volt. Nem adott el semmit, szegény volt, a legtöbbször feltehetően éhezett is.

David Lynch a Lynch/Oz című filmben (Fotó/Forrás: The Criterion Collection)

Lynch számára tehát a meditáció biztosíték volt a kiegyensúlyozott lelki világra, ami szerinte elengedhetetlen a kreativitáshoz. A Twin Peaks: A visszatérés ikonikus 8. epizódjában vizuálisan is megjeleníti a TM tanait, azt, hogyan képzeli el az ún. egységes teret, a tiszta tudatosság óceánját, ahonnan kifoghatjuk a nagyhalat (ahogy erről szóló könyvében mondja), más szóval: hogy újabb és újabb ötleteket szerezhetünk a művészetünkhöz.

Ennélfogva az egyensúly fogalma központi jelentőségű életművében: a szeretetet csak a gonoszság jelenlétében lehet értékelni és megmutatni, a sötétség pedig nem más, mint a fény hiánya, kizárólag a világosság űzheti el. Vagy, hogy stílusosan a Twin Peaksre utaljunk:

Ezért lehet, hogy karakterei sokszor rettentő bohókásak, furcsák és komikusan jószívűek, míg velük szemben kegyetlen bűnözők, perverz gyilkosok állnak. És persze ott vannak legfontosabb főszereplői, akikben eggyé lényegül a két véglet, azok, akikben a fény és a sötétség elválaszthatatlan egységet alkot: Laura Palmer, Jeffrey Beaumont vagy épp Sailor Ripley.

A legnagyobb csalódás

A nyolcvanas években Lynch felkérést kapott, hogy rendezze meg Frank Herbert legendás regényét, a Dűnét, amelyet sokan megfilmesíthetetlennek tartottak. A rendező hatalmas kedvvel vetette bele magát a munkába, ám a kreatív kontroll lassan kicsúszott a keze alól, a produkció pedig csúnyán megbukott a mozikban, a várt bevételtől jelentősen elmaradt, és a kritikusok sem igazán lelkesedtek érte. És valljuk is be, ez az egyetlen alkotás az életműben, amely valóban nem ér fel a többi munkájához.

Lynch számára ez a produkció tanulópénz volt, interjúiban ugyanis rendszeresen hangoztatta, azért volt hatalmas csalódás számára a Dűne, mert nem volt nála az utolsó vágás joga, más szóval: nem ő dönthetett a film végleges változatáról. Még évtizedekkel később is, ha erről a munkáról kérdezték, szemmel láthatóan fájdalom ült ki az arcára, annyira mélyen érintette, hogy nem sikerült megvalósítania elképzeléseit. Az élményt pedig egyenesen a halálhoz hasonlította: „Már a forgatókönyvírás fázisában eladtam magam, mert tudtam, hogy nincs nálam az utolsó vágás joga.

– mesélte. Az eset azonban bizonyos tekintetben pozitív hatással is volt rá, mint mondta, a bukásban az a csodálatos, hogy onnan már csak felfelé vezet az út. A Dűne kudarca meggyőzte arról, hogy soha többé nem szabad elvállalnia egyetlen filmet sem, ha nem dönthet a végleges verziójáról. 

Jelenet a Mulholland Drive című filmből (Fotó/Forrás: Port.hu)

Lynch üzenete a mindenkori művészeknek egyértelmű: soha nem szabad kompromisszumokat kötni. Karrierje során innentől kezdve tartotta is magát fogadalmához, későbbi munkái pedig mind a filmtörténelem kiemelkedő alkotásaivá váltak, más és más okokból. Lynch mindennél többre tartotta a kreativitása megőrzését, és azt, hogy a fejében megszülető ötleteket a lehető legpontosabban valósítsa meg a vásznon. Adott esetben arra is készen állt volna, hogy lemondjon egy film elkészültéről, inkább, mint hogy kicsavarják a kezéből, és eltorzítsák eredeti elképzeléseit. A kreativitás az ember legszentebb tulajdonsága, nem szabad feláldozni a pénz oltárán. Aki megnézi Lynch alkotásait, maga is meggyőződhet róla, hogy tartotta magát elhatározásához: munkáin kivétel nélkül ott ragyog utánozhatatlan egyénisége, amit a hollywoodi producerek sem ronthattak meg többé.

Búcsú

David Lynch születésnapjára szántam ezt a cikket, de végül úgy alakult, hogy egész életének ünneplésére kellett megírnom. Nagy művész nagy hiányt hagy maga után – életműve azonban érinthetetlen. Filmjei, zenéi, festményei, fényképei és megszívlelendő gondolatai itt maradtak velünk.

A közelmúltban Nicolas Cage születésnapja alkalmából írtam a Veszett a világról, akkor azt állítottam, annak lezárása minden idők egyik legcsodálatosabb filmes befejezése. Zárjuk ezzel a videóval cikkünket, hogy mindig emlékezzünk rá, a szerelem időnként tényleg győzedelmeskedik. Isten nyugosztalja David Lynchet. Találkozunk a szikomorfák alatt.

Fejléckép: David Lynch a David Lynch: The Art Life című filmben (Fotó/Forrás: The Criterion Collection)