Frank Herbert Dűnéjéről hosszú-hosszú évtizedeken keresztül úgy tartották, hogy adaptálhatatlan, mert az a komplex világ, amelyet könyveiben megteremtett, túlságosan tág, összetett és szerteágazó ahhoz, hogy hitelesen vászonra lehessen vinni. És az idők során néhányak bicskája bele is tört már a sci-fi irodalom egyik legfontosabb regényébe. Elég csak a fantasztikus David Lynchre gondolni, aki lényegében minden egyes művével elégedett, amit valaha létrehozott – de ha 1984-es Dűne-feldolgozásáról kérdezik, többnyire nem hajlandó válaszolni, olyannyira szégyelli, mi több, a bemutatót követően nem sokkal meg is tagadta a filmet.
Az Arrakis bolygó lakhatatlan, homokos tájait azonban 2021-ben mégis sikerült meghódítani, méghozzá nem másnak, mint a kanadai rendezőnek, Denis Villeneuve-nek. Az alkotó már ezt megelőzően is számtalan lenyűgöző és változatos produkcióval hívta fel magára a figyelmet. Felperzselt föld című 2010-es drámájában megmutatta, milyen mesteri módon képes generációkon átívelő emberi történeteket elmesélni, három évvel később pedig megcsinálta az elmúlt évtizedek egyik legkiemelkedőbb thrillerét, a Fogságbant, majd ugyanebben az évben az A24 égisze alatt azt is bebizonyította, hogy a művészfilmes terep sem probléma számára (Ellenség). Egy remek akciófilmes kitérőt követően (Sicario) az Érkezéssel már egyértelművé tette, hogy képes a művészi víziót összhangba hozni a szórakoztatóipar elvárásaival, ezt követően pedig elkészítette minden idők legjobb sci-fijének folytatását, a Szárnyas Fejvadász 2049-et, amely még a legvadabb rajongók szerint is egyenértékű elődjével.
2021-ben végül azt is bebizonyította: Frank Herbert Dűnéje igenis adaptálható, ha a megfelelő ember kezébe kerül a feladat. Márpedig Villeneuve-nél ideálisabb alkotót aligha találhattak volna, megkockáztathatjuk, hogy nincs ma Hollywoodban jobb rendező, aki képes hasonló, bolygóközi összegekben mérhető pénzzel kitömött blockbusterekeket úgy megvalósítani, hogy a nagy tömegek igényeinek való megfelelés kényszere mellett ne sérüljön a művészi koncepció sem. És ha valakinek a Dűne első felvonása nem volt elég bizonyíték, akkor a most elkészült folytatás egyértelművé teheti:
Villeneuve korunk egyik legkiemelkedőbb mainstream rendezője.
A művész – remek arányérzéke és precizitása mellett – azért lehet ennyire sikeres, mert tökéletesen választja meg alkotótársait. Már a Dűne első felvonása is azért volt annyira lehengerlő élmény, mert szó szerint a tökéletességre való törekedés jegyében fogant. Legyen szó akár a forgatókönyv igényességéről, a szemkápráztató vizuális effektekről, az Oscar-díjas Sipos Zsuzsanna nevével is fémjelzett díszletekről, a részletgazdag jelmezekről, a feszes vágásokról, a látnoki erejű fényképezésről, a találó szereplőgárdáról, na és persze Hans Zimmer igéző zenéjéről, a Dűne egy monumentális összművészeti remekmű lett, amelynek minden egyes alkotóeleme pontosan illeszkedett Frank Herbert víziójához. A hat Oscar-díjat elnyert produkció lényegében egy háromórás audiovizuális orgia, amelyben még a legapróbb hanghatások is mesélték a történetet.
Adott volt hát a lehetőség, hogy a kanadai rendező időtálló művet hozzon létre, némi leegyszerűsítéssel pusztán csak annyit kellett tennie, hogy a film második felvonásában véletlenül se változtasson semmit az eredeti koncepción – és szerencsére így is történt. Mellesleg nem is lett volna oka változtatni, a történetet minden bizonnyal azért kellett csak kettévágni, mert egyetlen egész estés film játékidejébe képtelenség lett volna belesűríteni.
Épp ezért a Dűne első, illetve második felvonását érdemes úgy kezelni, ahogy magát a könyvet is: egyetlen, szerves egységként.
Mivel a 2021-es első fejezet lényegében egy háromórás gigaexpozíció volt, a második részben Villeneuve-ék ott folytatják, ahol abbahagyták. Ezért már nincs szükség a távoli jövőben játszódó bolygóközi birodalmak és különleges bolygók bemutatására, hiszen alapvetésként kezelik, hogy a néző ismeri ezeket a világokat. Az alkotók nem próbálnak még egy bőrt lehúzni a korábban bevált jelenetekről. Míg az első részben például az Arrakis bolygó férgeinek megjelenése volt az egyik legkatartikusabb esemény, ezúttal már természetes jelenségként kezelik őket. Ugyanígy a Harkonnenek groteszk, disztópikus világát sem kellett már a szükségesnél feszültebben ábrázolni, hiszen pontosan ismerjük a furcsa birodalom kegyetlen hierarchiáját. A hangsúly elsősorban ezúttal is a fiatal Paul Atreides hercegen (Timothée Chalamet) van, aki a pusztaságban bujkál a sivatagi bolygó őslakosai, a fremenek között, akik közül sokan nem nézik jó szemmel az idegent, míg mások épp ellenkezőleg: úgy vélik, ő lehet Lisan al Gaib, aki a próféciák szerint megváltja az elnyomásban élő népet. A fiú ráadásul beleszeret egy fremen lányba, Csaniba (Zendaya), így hamarosan súlyos döntéssel találja magát szemben: a szerelmet választja, vagy pedig beteljesíti sorsát, és a fremenek megváltójaként a szent háború élére áll.
Villeneuve Dűnéje igyekszik a lehető legpontosabban visszaadni Herbert víziójának lényegét, a felvázolt távoli jövő világán keresztül ugyanis az emberi természet örök, kiirthatatlan vonásait mutatja be. Legyen szó akár a hatalom megszerzésének és megtartásának torz logikájáról, a fizikai és lelki elnyomás módszereiről és következményeiről, a hit jelentőségének különböző értelmezéseiről, vagy rövidebben úgy is mondhatnánk: a jó és rossz szövevényes viszonyáról.
A Dűne kapcsán a színészi játékról beszélni lényegében nem érdemes, óriási alakításokra ugyanis egyetlen karakternek sincs valódi lehetősége. (Az első felvonás esetében a tíz Oscar-jelölésből egy sem szólt színésznek.) Ennek az oka pedig abban keresendő, amit a cikk elején már kifejtettünk:
ebben a produkcióban egyetlen alkotóelem sem fontosabb a másiknál, mert a részletek együttesen hoznak létre valami nagyobb egészet.
Így nem elsősorban az alakítások, hanem a szereplők megválogatásának szempontjai értékelődnek fel, hiszen minden egyes színész fő feladata, hogy megjelenésével és karizmájával képviselje az adott karaktert.
E szempontból pedig csak dicséret illeti az alkotókat, hiszen a célnak tökéletesen megfelelnek a filmben látható, egyébként jobbnál jobb színészek. A Dűnében ugyanis hemzsegnek a nemzetközi sztárok. A névsor már az első felvonásban is impozáns volt: Timothée Chalamet, Zendaya, Stellan Skarsgård, Josh Brolin, Charlotte Rampling, Oscar Isaac vagy épp Javier Bardem. A második részben pedig további kiválóságokkal bővült a szereplőgárda: a császár személyében a zseniális Christopher Walken látható, Feyd-Rautha karakterét hátborzongatóan jeleníti meg Austin Butler, Irulan hercegnőt a remek Florence Pugh alakítja, Margot Fenringet pedig Léa Seydoux formálja meg. Mindemellett még egy körülbelül félperces szerepet sem bíztak kisebb színészre, mint a briliáns Anya Taylor-Joyra. (Persze, ennek oka feltehetően a várható folytatás, Villeneuve-ék a hírek szerint ugyanis már elkészültek A Dűne messiása forgatókönyvével is.)
Kétség sem férhet hozzá, hogy Denis Villeneuve egy igazi klasszikust hozott létre Dűne-feldolgozásával, olyasmit, ami hosszú időn keresztül etalon lehet sok-sok rendező számára. Brutális, feszült, szemkápráztató moziélmény, és egy olyan történet, amelyet mindig érdemes lesz elmesélni, éljünk bárhol is az univerzumban, az Arrakison, vagy szimplán csak a Földön.
Dűne: Második rész
amerikai sci-fi, 2024, 166 perc, 16+
Rendező: Denis Villeneuve
Forgatókönyv: Denis Villeneuve, Jon Spaihts
Premier: február 29.
Forgalmazó: InterCom
Fejléckép: Jelenet a Dűne: Második rész című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)