Digger kritika: szabad-e nevetni a világot szétbarmoló milliárdos kreténeken?

A sajtóvetítés elején az alkotók rövid üzenetben arra kérték az újságírókat, hogy a kritikáikban ne áruljuk el a Digger kulcsfontosságú fordulatait, és mivel a mi szerkesztőségünk csupa szófogadó és jólnevelt emberből áll, ezt nem is teszem meg. Még akkor sem, ha így meglehetősen nehéz érdemben beszélni Alejandro G. Iñárritu legújabb rendezéséről, mert

Aki megnézi, érteni fogja, mire próbálok kilyukadni.

A négyszeres Oscar-díjas mexikói rendező az igencsak felejthető Bardo után ezúttal egy politikai szatírával tért vissza, és az már a legelső előzetesből is látszott, hogy a történet jutalomjátékot ígér Tom Cruise-nak, akit a maszkmesterek igazán visszataszító milliárdossá változtattak: a világhírű színész kissé sápadt, drabális öregember képében tűnik fel, nevetséges cowboycsizmákban és kalapokban, pusztító déli akcentussal – mintha a Simpson család ikonikus karaktere, a Texasi milliomos elevenedne meg előttünk húsvér valójában.

Jelenet a Digger című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

A nem túl távoli jövőben járunk. Digger Rockwell (Tom Cruise) az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú, befolyásos üzletembere, aki előtt még az amerikai elnöknek sem lehetnek titkai. Vígan él eldugott villájában, egyetlen gondja, hogy hű társa, több mint harmincéves macskája számára már egyre terhesebb a létezés, ám a milliárdos mindent megtesz, hogy életben tartsa házi kedvencét. Aztán hamarosan mégis újabb probléma miatt kell aggódnia. Több évtizeden át tervezett, dollármilliárdokat felemésztő alaszkai beruházása éppen a legfontosabb fázisba érne, amikor nem túl kedvező híreket kap: az olajfúrások során nagy mennyiségű metán szabadult fel a térségben, ami globális katasztrófával fenyeget. Hamarosan már az ország összes nagykutyája, beleértve az elnököt is, a villájába érkezik,

Ám Digger Rockwellnek jobb terve van.

A Digger látványvilága tökéletesen megidézi az abszurd színházak atmoszféráját: a díszletek furcsák, színtelenek, mindent beborítanak a halott állatokból készült trófeák, a falakat pedig pompás, fekete füstöt okádó gyárakról készült festmények díszítik – mintha egy kapitalista nagytőkés tudattalanjában járnánk. Az egész túlzó és lehangoló, bűzlik valamiféle elképzelt, régimódi macsóságtól. Élettelen és lelketlen, pont mint maguk az emberek, akik olyan holtsápadtak, akár egy Roy Andersson-filmben. Mintha tényleg minden milliárdos és politikus, beleértve az amerikai elnököt, már fél lábbal a sírban lenne, de még a halál torkában is csak az foglalkoztatja őket, elég jól termelnek-e a gyáraik.

Jelenet a Digger című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Talán elég ennyit elárulni a történetről, hogy lássuk, az alkotók arra a szomorú jelenségre mutatnak rá, hiába tudja mindenki, hogyan károsítják a világ legnagyobb vállalatai a bolygónkat, hiába tiltakozunk ellene évtizedek óta, ráhatásunk nemigen van a dologra. Mi több, a milliárdosoknak kézenfekvő ideológiája is van, tevékenységükkel ugyanis a lakosság kényelmét tartják fenn. Digger egy hátborzongatóan zseniális és groteszk nagymonológban sajnos nem teljesen alaptalan üzenetet küld az emberiségnek:

Az alkotók persze nem a milliárdosoknak adnak igazat, hiszen éppen arról van szó, hogy amíg a fentihez hasonló cinikus féligazságokon rágódunk, addig a bolygónk továbbra is pusztul.

Digger és társai végletekig eltúlzott figurák. Tragikusan ostobák és nevetségesek, mégis ijesztő belegondolni, hogy ők döntenek az emberiség sorsáról. És ha az elmúlt évtizedek néhány politikai vezetőjére, globális nagytőkéseire gondolunk, óhatatlanul mardosni kezd a felismerés: olyan nagyon nincsenek is elrajzolva ezek a karakterek.

Jelenet a Digger című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Iñárritu filmje mégsem valamiféle didaktikus tanmese arról, hogy mit kellene tennünk. Sokkal inkább arra kíváncsi, vajon hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy felismertünk egy tragikus folyamatot, de jelen állás szerint kénytelenek leszünk ölbe tett kézzel végignézni, ahogy beteljesül. Szabad-e nevetni a világot szétbarmoló milliárdos kreténeken? Szórakozhatunk-e olyan tragédiákon, amelyek másoknak súlyos szenvedéseket okoztak? Régi kérdések ezek, a Digger pedig a maga módján ad is választ, meg nem is. Talán éppen ez a lényeg, hogy nincs egyértelmű válasz, maga a film is ezt példázza teljes esztétikai fegyvertárával.

Nemrég Tom Cruise születésnapja alkalmából írt cikkünket éppen azzal zártuk, az amerikai filmakadémia 2000-ben elmulasztotta a legjobb esélyét, hogy Oscar-díjjal ismerje el a színészt a Magnóliában nyújtott lehengerlő alakításáért.

Sőt, jelen állás szerint (bár most még nem látszik pontosan, milyen alkotások versengenek majd a 2027-es gálán) nagyon is elképzelhetőnek tűnik, hogy megkapja a legjobb férfi főszereplőnek járó aranyszobrot. Mostani karaktere némileg emlékeztet Cruise ikonikus szerepére, a Trópusi vihar című vígjáték Les Grossmanjére, aki szintén egy nagyhatalmú, pénzéhes és gátlástalan figura volt. Digger Rockwellként a maszkolás alatt a színész tényleg elengedi magát, bátran viselkedhet bohócként, ahogy azt egy tisztességes szatíra megkívánja. És ne legyenek kétségeink, Cruise él a lehetőséggel. Idejét sem tudom, mikor láttam tőle ennyire meggyőző, ennyire energikus és mégis drámai alakítást főszerepben… talán a Magnólia óta egyszer sem.

Jelenet a Digger című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

De hasonlóképp ragyogóan játszik John Goodman, aki az amerikai elnök bőrébe bújik, ő felel a történet legkomikusabb jeleneteiért. Nem lennék meglepve, ha az ő alakítását is honorálná az akadémia egy jelöléssel. A filmben továbbá számos kiváló színész látható: Sandra Hüller Digger Rockwell testvéreként tűnik fel, aki éppen apja pénzéből építgeti saját, környezetvédelemmel foglalkozó cégét, amely persze valós eredmények és változások helyett inkább csak arra jó, hogy kiélje üzletasszonyi kísérletezőkedvét. Míg az Oscar-díjas Riz Ahmed egy kissé ideggyenge tudóst alakít, akinek az a hálátlan feladat jut, hogy megpróbálja figyelmeztetni a politikusokat a közelgő katasztrófára.

A Digger legnagyobb erénye az, hogy nem akarja megmondani, mikor kellene abbahagynunk a nevetést. Hiába fedi fel a történet egy pontján, hogy a komikum csak egy eszköz a tragédiák feldolgozásához, utána mégis végigvezet minket a teljes szatírán. Mindenki eldöntheti, mit visz magával ebből a történetből, ami mindig érdekes élmény. Megéri látni, ha másért nem is, Tom Cruise alakításáért biztosan.

Fejléckép: Jelenet a Digger című filmből (Forrás: InterCom)