Évek óta ámulattal figyelem a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál felhozatalát, és most végre magam is belekóstolhattam az ország legnagyobb szemléjébe, még ha csak két nap erejéig is. Ha végigtekintünk, az elmúlt években, illetve idén milyen versenyprogram állt össze, könnyű megérteni a szervezők szándékát: elhozni a közönségnek a világ legszínvonalasabb fesztiváljainak kiemelkedő alkotásait, és rámutatni arra, hogy elsősorban nem Hollywoodban érdemes keresni azokat a filmeket, amelyek nekünk, rólunk szólnak.
Szeptember 4-én délután került sor a szemle díszmegnyitójára, ahol átadták a CineFest idei kitüntetéseit is: ahogy azt már korábban megírtuk, az életműdíjat Gáspár Sándor vehette át. Mielőtt a Kossuth-díjas színművész a közönség elé állt volna, egy meglepetésvendég foglalta el a pódiumot:
a függönyök mögül Gáspár Tibor lépett elő,
aki kissé elérzékenyülten osztott meg egy történetet arról, hogyan támogatta őt első fontos filmes szerepe megszerzésekor a testvére. Gáspár Sándor köszönőbeszédében elsősorban azt hangsúlyozta, ahhoz, hogy ma itt állhasson és csatlakozhasson a CineFest életműdíjasainak előkelő névsorához, rengeteg ember támogatására volt szükség, akik megajándékozták őt a legfontosabb dologgal, amit művész csak kaphat: bizalommal.
Ezt követően a kiváló bosnyák filmrendező, Danis Tanović méltatása következett, aki az Európai Mozi Nagykövetének járó díjat vehette át. Az Oscar- és Golden Globe-díjas alkotó beszédében elmondta, régóta szeretettel gondol Magyarországra, elsősorban Tarr Bélához fűződő barátsága okán, és azt kívánta, bárcsak ő is itt lehetne most velünk. Ezt követően pedig arra buzdította a jelenlévőket, vegyenek részt minél több vetítésen, és töltsék meg a termeket a jövőben is, mert a mozi és a fesztiválok jövője rajtunk, nézőkön is múlik – majd nevetve hozzátette: akkor talán a következő filmjével is meghívják Miskolcra.
Gáspár Sándor, a Cinefest életműdíjasa és Danis Tanović, az Európai Mozi Nagykövetének járó díj kitüntettetje (Fotó/Forrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
A fesztivál nyitófilmje Igor Šeregi Lagzi című alkotása volt, ami jó döntésnek bizonyult: a széles közönséget megszólítani képes, mégis különleges művel startolt el a szemle, a nézők dőltek a röhögéstől. Erre minden okuk meg is volt, minthogy a szerb-horvát produkció tényleg szórakoztató, igazán kelet-európai történet, amelyhez túlzottan is könnyű kapcsolódni.
Miljenkor sikeres horvát üzletember, aki éppen az ötvenedik születésnapját ünnepelné, amikor megtudja, hogy cége a csőd szélére került. A csapások sorának pedig nincs vége: hamarosan telefonál Londonban élő lánya, Ana, hogy bejelentse, hathónapos terhes. Miután a szülők megkapják a számukra igen megnyugtató választ, hogy a gyermek apja nem fekete, már éppen megkönnyebbülnének, ám kiderül: az apa valójában szerb, ráadásul ő Szerbia belügyminiszterének a fia. Bár eleinte egyik család sem akar hallani az esküvőről, hamarosan rájönnek, a házassággal páratlan üzleti lehetőség hullana az ölükbe, ami megoldaná mindkét fél problémáit, ezért beadják a derekukat. Egy eldugott nyaralóövezetben találkoznak, ahol a tervek szerint feltűnés nélkül, szép csendben összeadják a szerelmeseket, de ahogy az egy vígjátékban elvárható, semmi sem úgy történik, ahogy kellene.
És mindezen az sem segít, hogy a két család a történelmi sérelmek okán veszettül utálja a másikat.
A Lagzi egyetlen pillanatra sem veszi túlzottan komolyan magát, erre pedig jó oka van: rá akar mutatni arra, hogy egyéni szinten mennyire nevetséges tud lenni két nemzet történelmi ellentéte. Hiszen a két család valójában nagyon is hasonlít, egymás tükörképei, ugyanazokkal a rigolyákkal, furcsa hagyományokkal és problémákkal. A rendező szerencsére ellenáll a kísértésnek, hogy valamiféle tenyérbemászó, didaktikus tanmesét gyártson le, amiben végül szimbolikus jelentőségű békét köt egymással a két család és így a két nemzet, még ha a történet végén valamiféle kölcsönös elfogadás meg is történik. Igor Šeregi az első perctől az utolsóig megőrzi az iróniát, kerüli a pátoszt és a hatásvadászatot. Pontosan tudja, hogy nem kioktatni kell az embereket, ennél sokkal többet érhet el, ha szimplán csak segít kiröhögni a másikat és magunkat.
Szerethető, szórakoztató film volt a Lagzi, a moziból kifelé jövet óhatatlanul azon gondolkodtam: milyen izgalmas volna, ha mi is elkészítenénk a saját verziónkat egy szomszédos országgal közösen. Teszem azt, Romániával.
Péntek este vetítették a Túl sok vadállat című thrillert, ami bőven tartogatott meglepetéseket és fordulatokat – na nem olyanokat, amiket általában megszoktunk ebben a műfajban.
A történet a francia vidéken játszódik, ahol egyre inkább kiéleződik az ellentét a gazdák és a vadászok között, mivel a vaddisznók túlzottan elszaporodtak a környéken és tönkreteszik a termést. Brun, egy elkeseredett gabonatermesztő végül drasztikus lépésre szánja el magát. Egy évvel később a helyi rendőrséghez érkezik Fulda, akit azután helyeztek át és fokoztak le, hogy összeverte egy társát. Miközben a lobbanékony férfi nyomozni kezd Brun és a vaddisznók ügyében, egyre közelebb kerül pszichológusához is.
Nem tudom, mi lehetett a rendező, Sarah Arnold célja, de valamit nagyon ügyesen csinált, mert
ez a film módszeresen felülírja a néző prekoncepcióit azzal kapcsolatban, várhatóan mi fog történni egy thrillerben.
Teszi mindezt úgy, hogy megtartja a zsáner valamennyi ismertetőjelét, sőt még a kliséket is. Adott a rejtélyes bűnügy, a múltja elől menekülő, dühkezelési és alkoholproblémákkal küzdő nyomozó, az erős női karakter, aki meg akarja őt menteni, az ügy feltárását akadályozó rendőrfőnök meg a hányaveti beosztottjai, akik nem szoktak hozzá, hogy komoly munkát is kell végezniük. Minden pontosan úgy történik, ahogy megszoktuk: a kihallgatások során újabb és újabb információkat szerzünk, a kirakós darabjai lassacskán kezdenek összeállni… és mégsem érezzük úgy, hogy egy thrillert néznénk.
A Túl sok vadállatban ugyanis van egy masszív adag humor. Az abszurd fokozatosan bekúszik a képbe, és egyre látványosabban elérvényteleníti a történet minden morális felvetését. Mindez a végén egy zseniális MDMA-tripben csúcsosodik ki, ahol a nagy leleplezés során a két főhős, véletlenül ugyan, de úgy be van állva, mint a gerely, és egy ponton el is felejtjük már az egész hajcihőt a vaddisznókkal, gyilkosságokkal meg miegyébbel.
Nem szerencsés mások nevében beszélni, de a vetítés végén azt éreztem a teremben, hogy a közönség egy része igencsak meglepődött:
Vége van a filmnek?
Igen, bevallom, nekem is csak utólag tűnt fel, hogy az őrült jelenetek során mintegy észrevétlenül, de megoldódott a rejtély, a szálakat pedig sikerült elvarrni.
Láttunk már jobb filmet, sokat, de Alexis Manenti és Ella Rumpf alakítása ebben az utolsó, zaklatott húsz percben annyira zseniális, hogy emiatt garantáltan emlékezni fogunk rá.
Az első nap könnyed hangulata után aztán jött a feketeleves, legalábbis számomra, mivel úgy ültem be Fernando Eimbcke Legyek című alkotására, hogy semmit sem tudtam róla. Az idei Berlinalén két díjjal, köztük az ökomenikus zsűri különdíjával elismert mexikói alkotás az első 20-30 perc alapján tipikus szociális drámának tűnt, magamban pedig arra gondoltam: „Ezt már nagyon sokszor láttam.” Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Olga szigorúan szabályozott életet él egy hatalmas lakótömbben, barátok és párkapcsolat nélkül. Amikor anyagi okokból kénytelen kiadni az egyik szobáját, beköltözik hozzá egy férfi, aki titokban bejuttatja a lakásba a kilencéves fiát is. Olga gondosan szabályozott világa lassan megváltozik, és hamarosan hármuk sorsa – akarata ellenére – egyre jobban összefonódik.
Az hamar kiderült, hogy színvonalas műről van szó: a felvételek kétségkívül nagyon szépen megkomponáltak,
jól érezhető minden képkockán valamiféle általános szomorúság és kiszolgáltatottság,
szavak nélkül is jól bemutatják a karakterek lelki állapotát, tényleg minden egyes beállítást hosszasan lehetne elemezni. Ugyanakkor a történet lassan csordogál, a karakterek sokáig alig-alig szólalnak meg, ha igen, akkor sem mondanak igazán semmit, és mindez ráadásul fekete-fehér – sok-sok példát tudnék említeni, hányszor éltem már át ezt. De aztán fokozatosan mégis megtörténik a varázslat, az, amire csak a mozi és a filmművészet képes.
A Legyek lassan építkezik ugyan, de megéri megadni neki a figyelmünket és az időnket, mert páratlan jutalomban lesz részünk. Mindaz, ami eleinte vontatottnak tűnik, hamarosan természetesnek érződik már, ráadásul a rendező olykor merész megoldásokkal és édes humorral zökkent ki minket. A cselekmény előrehaladtával végül elkezdjük megérteni, milyen élethelyzetben vannak a szereplőink, és leginkább a kisfiú, Cristian kerül fókuszba, akinek ártatlan és mágikus gyermeki világa fokozatosan összeütközik a valósággal. Mindez pedig egy katartikus, gyönyörű és szívszorító jelenetben csúcsosodik ki, ahol egy egyszerű, de annál hatásosabb képben fejezi ki a rendező azt, amit szavakkal valóban lehetetlen volna. Ennél a pillanatnál többen törölgetni kezdték a szemüket körülöttem, és be kell vallanom, hogy én is a könnyezők táborát erősítettem.
A Magyarhangya októberben elhozza a Legyeket a magyar mozikba is: aki teheti, élje át nagyvásznon, páratlan élményben lesz része. Nem mellesleg ritkán látni gyerekszínésztől olyan pazar alakítást, mint amit Bastian Escobar nyújt ebben a történetben.
Alig-alig volt időm ocsúdni, mert nem sokkal ezután már a Mommy Blue hazai premierjén ültem, Miskolcon láthatta ugyanis először a magyar közönség Mayer Bernadette első nagyjátékfilmjét, amely már a szereplőgárda alapján is joggal támasztott magas elvárásokat: a történetben anya-fia párost alakít Für Anikó és Vilmányi Benett, de szerephez jut Znamenák István, Hámori Ildikó és Waskovics Andrea is.
Krisztina népszerű pedagógus, aki képzőművészetet tanít egy középiskolában. Cukorbetegsége szövődményeként azonban fokozatosan elveszíti látását, amely válságot idéz elő nemcsak a saját, hanem fia hétköznapjaiban is. Máténak ráadásul első gyermeke születése után kell szembenéznie édesanyja egészségi állapotával. Mindent megtesz, hogy segítsen, de élete fokozatosan kettészakad, és elkerülhetetlenül választás elé kényszerül anyja és a saját családja között.
A Mommy Blue elsősorban nem szociális, inkább lélektani dráma, amelynek két főhőse különböző dilemmával szembesül. Míg Krisztina számára az a kérdés, képes-e elfogadni a vele történteket, és megbékélni, hogy új élet kezdődik számára, addig Máté lehetetlen helyzetbe kerül: hogyan is lehetne választani az anyja és a gyermeke, illetve felesége között? A fiú mindent megtesz, megpróbál valóban helytállni mindkét fronton, de rá kell jönnie, hogy nem képes egyensúlyt teremteni, és ráadásul ebbe a helyzetbe nemcsak szerettei, hanem saját maga is belerokkan.
Mayer Bernadette biztos kézzel vezet minket végig a történeten,
a film elegáns, emelkedett és közben mégis hétköznapian nyers tud lenni, valamint ízlésesen merész a humora is.
A karakterekkel könnyű azonosulni, megszeretjük őket, mégis látjuk a hibáikat, tökéletlenségüket.
Vilmányi Benett magabiztosan játszik, magában hordozza azt a kettősséget, ami jellemzi Mátét: van benne valamiféle rejtett dac, vadság, harag és cinizmus, miközben mégis érezzük, hogy a szíve a helyén van, ha nem is szereti ezt kimutatni. Für Anikó játékára egyszerűen nincsenek szavak – idejét sem tudom, mikor láttam ennyire kimagasló alakítást magyar filmben. Krisztina karakterének összetettségét, a humorát, finomságát, lelki válságát és esendőségét egyszerre képes megragadni, illetve a feldolgozás minden fázisát hátborzongató hitelességgel villantja fel a vásznon, a tagadástól a kétségbeesésen át egészen az elfogadásig. Biztos vagyok benne, hogy sok díjjal el fogják halmozni ezért a szerepéért.
Szombat estére még sikerült bezsúfolnom egy norvég háborús drámát is, amely két ilyen érzelmes alkotás után szinte könnyed levezetésnek tűnt, pedig a témáját tekintve legalább ennyire fajsúlyos volt. Az Osló-i csatáról van szó, Daniel Fahre rendezéséről, amely azt dolgozza fel, hogyan, milyen körülmények között sodródott bele Norvégia a második világháborúba – és hogy mindennek a terhe miképpen nehezedett egyetlen ember vállára.
1940. április 9-én, a náci Németország Norvégia elleni inváziójának hajnalán Birger Eriksen ezredes az Oscarsborg-erőd parancsnokaként élete legnehezebb döntése elé kerül. Miközben az Oslo-fjord sűrű ködéből azonosítatlan hadihajók közelednek, sem egyértelmű parancs, sem elegendő katonai erő nem áll rendelkezésére. Saját ítélőképességére hagyatkozva elrendeli a tűzparancsot, amelynek következtében elsüllyed a német Blücher nehézcirkáló – ezzel döntő órákat nyer a norvég király és a kormány meneküléséhez.
Ám a háború lezárást követően az ország új katonai vezetése mégis megkérdőjelezi a döntéseit.
A film egyfajta igazságtétel, amely arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, Eriksen milyen méltatlan helyzetbe került. Emellett történelemleckének is megállja a helyét, hiszen percről percre mutatja be, mi is történt az erőd falai között.
Az Osló-i csata feszült, alapos és helyenként látványos történelmi dráma, ami a magyar néző számára akkor lehet különösen izgalmas, ha hozzám hasonlóan semmit nem tud Norvégia történelmének erről a fejezetéről. Nem mellesleg a film igazolja azt, amit számos más alkotás a műfajban: a történelmet néha egyetlen ember döntése is látványosan befolyásolja, és nem biztos, hogy a bátorságot elismeréssel jutalmazzák. Bjørn Sundquist roppant elegánsan formálja meg Eriksent.
A nyolcból mindösszesen két napot töltöttem Miskolcon, ám mint a fentiek bizonyítják, ez is elég volt ahhoz, hogy újra emlékeztessem magam, miért is rajongok a filmekért és a mozizásért. Mivel más napokon vetítették őket, a Versenyprogram legerősebbnek ígérkező alkotásai közül többet, így például a Földszintet, a Cannes-i nagydíjas Minótauruszt és a Rose-t – amelyért a kritikusok szerint már most elkönyvelhetünk egy Oscar-jelölést Sandra Hüllernek – sem láthattam, de azt hiszem, Für Anikó játéka, valamint a Legyek című film egy bizonyos képkockája bőségesen kárpótolt ezért. Két nap nagyon kevés a CineFestből, de elég, hogy beleszeresünk.
Fejléckép: Jelenet a Legyek című filmből (Forrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
hírlevél
