Fidelio Est: Egy hete próbálsz. Hogy érzed magad a színházi közegben?

Herendi Gábor: Nagyon jól, családiasan. Fontos volt, hogy befogadjanak, és azt hiszem, ez sikerült is. Már otthonosan érzem magam, csak az épületben még nem tudok eligazodni, olyan zegzugos, így kísérővel járok mindenhová. Mindenképp szerettem volna jó hangulatban próbálni, hiszen sok bennem a kérdőjel, ismeretlen a közeg, fogalmam sem volt a szakszavakról, nem tudtam, milyen tempóban tudok majd haladni... Persze beszéltem színházi rendezőkkel, fölkészültem erre a dologra. Az első napon döbbenten néztem a rendelkező próbák beosztását: egy nap alatt négy-öt jelenet? Soknak tartottam, de kiderült, hogy teljesíthető. Azt pedig, hogy a terminus technikusokat nem tudom pontosan, nem érzem annyira áthidalhatatlan problémának. Legfeljebb picit többet kell beszélnem, hogy megértsék, mit szeretnék...

FE: A főbb szerepek - gondolom, az egyeztetési nehézségek miatt - kettős szereposztásban mennek majd. Első rendezésnél ezt bevállalni igen nagy bátorság...

HG: Most úgy érzem, két különböző darabot kell rendeznem egyszerre, de meg kellett értenem, hogy a Madách Színháznak nem éri meg, ha nem tudja havonta legalább négy-öt alkalommal műsorra tűzni. És mivel valóban olyan színészeket választottunk, akik nehezen egyeztethetők, ezért elfogadtam Szirtes Tamás kérését. De nagyon nehéz. Főleg az, hogy intelligensen kezeljem a helyzetet, hiszen nem mondhatom egyik csapatnak sem azt, hogy a másikkal már valamit lepróbáltam, működött, és azt kellene nekik is reprodukálni.

FE: A szereplőket te választhattad?

HG: Átbeszéltük, de tulajdonképpen igen. Benjamin szerepére Szente Vajk adott volt itt a Madáchban, Kovács Lehelt pedig már rég kinéztem magamnak, több filmben is láttam. És egy kicsit hasonlít is Dustin Hoffmannra... Mrs. Robinson karakterében a filmbeli szereplő nem befolyásolt annyira, mint Benjamin alakjában. El tudtam képzelni egy vadócabb, vérrel telibb, és egy visszafogottabb, hűvösebb, elegánsabb Mrs. Robinsont. Valahogy evidensnek éreztem Udvaros Dorottyát és Nagy-Kálózy Esztert. Fodor Annamáriával forgattam a Valami Amerika 2-ben, Holecskó Orsival pedig már több castingon is összefutottam, tudtam, hogy egyszer még dolgozni fogunk együtt, ők játsszák majd Elaine-t.

FE: Máshogyan adsz instrukciót a színészeknek, mint a filmnél? Mert ha ott kérsz valamit, megcsinálják, fölveszitek, és az úgy marad. Itt pedig ugye naponta változnak a dolgok, főleg az elején.

HG: Igen, ez nagyon tetszik! A filmnél nem tudok ennyire a színészekre támaszkodni. Sokkal határozottabb elképzelésekkel megyek oda, megmondom, hogy innen ide gyere, csináld ezt, nézzél arra. A színház pedig közös munka, közös érlelés, és élvezem, hogy a színész mindenfélét kipróbál, amiből én is meríthetek intuíciókat, vagy hirtelen megszületik egy-egy olyan mondat, ami addig egészen máshogy csengett a fülemben. Szinte azt mondom, hogy érdemes lesz bizonyos dolgokat átvennem. Például soha nem próbáltam forgatás előtt, most viszont azt gondolom, talán a nehezebb jeleneteket érdemes színházszerűen próbálni, mire a kamera elé megyünk.

FE: Mennyire kell követned a filmet, illetve az abból készült darabot?

HG: Az angol jogtulajdonos kőkemény pasi. De bízom benne, hogy egyes változtatásokat megért és elfogad. Néhány dolgot talán bele tudunk tuszkolni "a rendezés szabadsága" fogalomkör alá, de van, amivel küzdeni kell. Inkább attól tartok, hogy az emberek valamiféle elvárással jönnek majd be, hiszen ez a film annak idején nagyot szólt. Mindenkiben van egy pozitív emlék, talán jobb is, mint amilyen maga a film, mert az idő megszépíti ezeket.

FE: Neked is megszépítette, vagy naprakész voltál belőle, amikor a felkérés érkezett?

HG: Nagyon rég láttam, csak benyomásaim voltak róla. Pozitívak. A darab még nem is volt a kezemben, de rohantam megnézni a filmet, mert sok mindenre nem emlékeztem. Nagyon jó filmnek tartom, bár kicsit porosnak éreztem, de ez érthető, hiszen 1967-ben készült.

FE: Ehhez képest a darab egy picit pörgősebb lesz?

HG: Inkább tempósabbnak mondanám, eleve amiatt, hogy színpadon vagyunk. A filmes hosszú, néma snitteket nem lehet egy az egyben átvenni. A színpadi lét egy picit beszűkíti a lehetőségeket, de azt hiszem, jól tudnunk élni vele. Például egyetlen, fix díszletben játszódik az egész, annyira be van építve a Madách színpada a nagy musicalekhez. A nézők biztos valami látványos dolgot várnak majd egy filmrendezőtől, de ez nem így lesz. És a darab nem is igényli az óriási színpadtechnikát. Olyannak kell megcsinálni, amilyennek én gondolom, mi gondoljuk. És ha jó az előadás, akkor úgyis fogják szeretni.