Eljutottál már arra a pontra, hogy olyan sokan gratulálnak, hogy inkább zavarba hoz?

Persze, zavarba jövök tőle, de örülök is neki. Elképesztő, hogy mennyi emberhez jutott el a velencei fesztivál és a díj híre, nem éltem még át hasonlót. Már a díjátadó estéjén rengetegen írtak, egy idő után válaszolni sem bírtam, annyian gratuláltak.

Pedig a VAN-nal és a Rossz versekkel is nagy sikereket értél el. Mára már gyakorlatilag kultfilmeknek nevezhetjük őket.

Mindkét film szerepelt több jó fesztiválon, de a velencei egészen más. Ha világ három legerősebb fesztiválját kéne felsorolni, akkor közöttük lenne.

A fesztivál előtt gyűjtést is szerveztetek, hogy a stáb tagjai ki tudjanak utazni Velencébe. Ez hogy sikerült?

Ha jól számoltam, akkor ezen a filmen tizenhét ember dolgozott, ennyien voltak, akik végigcsinálták a húsznapos forgatást. Egy ilyen világpremieres bemutatóra általában négy-öt ember szokott kiutazni, de most mindenki szeretett volna eljönni, és ehhez próbáltunk segítséget kérni – szerencsére kaptunk is. A koncertnek köszönhetően az egész stáb ott lehetett, nyilván sokan részben önköltségen. De annyira fontos volt nekik ez a film, hogy semmiképp sem akartak lemaradni róla. A többség ugyanis nem is látta a velencei premier előtt, például Gazsi sem (Adonyi-Walsh Gáspár, a film főszereplője – a szerk.). Nem akartunk stábvetítéseket csinálni, mert eddig az volt a tapasztalatunk, hogy ezek valamiért mindig nagyon furcsára sikerednek.

A Magyarázat mindenre alkotógárdája a velencei premieren (Fotó/Forrás: Cirko Film)

Hogy élték meg a premiert a stábtagok?

Sokan már a vetítés előtt azt mondták, hogy biztosan sírni fognak. És ez így is történt.

Aztán hátrébb néztem, és láttam, hogy még a gyártásvezető és a hangmérnök is ott pityereg. A nagy fesztiválokon általában mindig a rendezőkön és a színészeken van a hangsúly, ezért azt kértem, hogy álljon fel mindenki, aki csinálta ezt a filmet. Iszonyú megható élmény volt. Én természetesen nem sírtam, pedig biztos voltam benne, hogy ha lemegy a vetítés, akkor majd én is azt fogom érezni, hogy hú, de jó végre megkönnyebbülni. De csak figyeltem az embereket, köztük a feleségemet, aki kissé megfázva érkezett Velencébe, ezért a film közben én jeleztem neki, mikor jön hangosabb rész, ahol ki tudja fújni az orrát. Ő egyébként dramaturgként vett részt a munkában, sőt a castingnál is besegített, szóval a szerepe jócskán túlmutatott a szimpla párkapcsolati támogatáson. Nem volt időm elérzékenyülni, és tulajdonképpen szándékosan próbáltam lefoglalni a figyelmemet, mert tudtam, hogy akkor legalább nem folyamatosan a hibákat keresem majd a filmben. Mert egy idő után az ember mindig ezt csinálja. A VAN és a Rossz versek esetében ezt a kritikus tekintetet már a vágásnál felvettem, szerencsére most csak később jött el, az utómunka végén, amikor már nem lehetett változtatni és még jobban elhúzni az egészet.

Olyan embernek tűnsz, aki könnyen zavarba jön, például ha beszédet kell mondania egy díjátadón.

Persze, zavarban is voltam.

De ha jól tudom, a rajtad lévő zakó extra erőt adott.

Az apukámat a film írása előtt veszítettem el, az ő zakója volt rajtam. Egyébként a forgatáson is az ő ingjeit hordtam, és mindenképp szerettem volna, ha valahogy Velencében is velem van. Amúgy is jellemző rám valamiféle tárgyfetisizmus az örökséggel kapcsolatban, már a gimnáziumban is gyakran hordtam az ő cuccait. Ilyenkor úgy érzem, hogy ott van velem és támogat.

Reisz Gábor a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díjával (Fotó/Forrás: Luigi de Pompeis / Cirko Film)

Egy interjúban nemrég azt mondtad, nem tudatos filmográfiában gondolkodsz, ami meglepett, mert számomra abszolút következetes lépésnek tűnt a Magyarázat mindenre az első két filmed után.

Az előző film nyilvánvalóan meghatározza a következőt, mert mindig valamihez képest kezdesz el ismételni, vagy épp ellenkezőleg, máshogy csinálni dolgokat. Amikor ezt mondtam, úgy értettem, hogy erre nem koncentráltam az írás közben. Ha most nézem az előző két filmünket, persze, én is látok kapcsolódásokat, de szándékosnak mégsem nevezhetem.

Még ha vannak is kapcsolódások, a Magyarázat mindenre közben mégis más, mint az előző kettő, hiszen ezúttal elhagytad például a rád jellemző mágikus realista megoldásokat, és maradtál a realizmusnál.

Több oka is van, miért döntöttünk a realizmus mellett, az elsődleges nyilván maga a téma. Azokat a stilizált, furcsa jeleneteket, amiket a VAN-ban és a Rossz versekben is láthattál a karakterépítésnél, nem lehetett volna megvalósítani. A játékidőt is jelentősen megnyújtotta volna, és pénzünk sem volt rá. Nem is hiszem, hogy működne. A film legfontosabb karaktere Ábel, de a különböző fejezetekben más és más szereplők vannak fókuszban.

Persze, volt néhány ilyen ötlet, amit megpróbáltunk beépíteni a filmbe. Elmesélek egyet. Annál a résznél, amikor Erika lefekszik, és látjuk, amint a többi szereplő is szépen lassan elalszik, eredetileg egy álomjelenetet terveztünk, ahol az emberek szájából egyszer csak füst száll fel a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Először csak a statiszták, majd a szereplők, aztán már politikusok szájából is áradt volna füst. Nem csak magyar politikusokat terveztünk, Putyin, Biden vagy Macron is ott lett volna, egy nagy montázsként képzeltük el, ezeket a felvételeket viszont rettentő komplikált és drága lett volna megszerezni. Sok jelenetet le is forgattunk ehhez, Juli (Berkes Júlia, a film producere – a szerk.) imádta is őket, de elég egyértelmű visszajelzéseket kaptunk, hogy a film stílusába egyszerűen nem illeszkedik. A néző túlságosan kiesik a történetből. Az ilyen jeleneteknél mindig azt nehéz megtalálni, hogy ott, abban a szituációban mennyire szabad kizökkenteni a nézőt. Olyan az egész, mintha valaki menne egy ösvényen és oldalról belöknék egy puha susnyásba. A kérdés mindig az, hogy ezután az ösvényre való visszatérés az út folytatása-e, vagy már egy új utazás.

Az előző két filmednek ezek a jelenetek adták az erejét. Nem féltél, hogy azok, akik beülnek a moziba, kifejezetten ilyesmit várnak majd megint?

Általában próbálok figyelni rá, hogy ne nézői elvárásoknak akarjak megfelelni, úgyhogy félelem biztosan nem volt bennem. Sokáig egyébként is komoly megfelelési kényszerem volt, és iszonyatosan örülök, hogy ma már többnyire sikerül ezt magam mögött hagynom. Arra törekszem csak, hogy ne ismételjem magam. A Magyarázat mindenre kapcsán a leginkább az érdekelt, hogy amennyire csak lehet, hiteles legyen, közel tudjunk kerülni a karakterekhez, és jól mondjuk el ezt a történetet.

Berkes Júlia és Reisz Gábor a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Luigi de Pompeis / Cirko Film)

A film ugyan realista, de előfordul, hogy egy jelenetet két különböző karakter szempontjából élünk át, és effektíve máshogy történnek ilyenkor a dolgok. Itt azért keletkezik valamiféle repedés a valóságon.

Még az írás során Schulze Éva (a film társforgatókönyvírója – a szerk.) javasolta, hogy ne rögtön az érettségivel induljon el a történet, hanem egy nappal korábban, hogy megismerjük a karaktereket. A lényeg az volt, hogy mindenki kapjon egy kis időt, és kísérjük végig őket ezen az egy napon. Ez hozta magával, hogy ha találkoznak a főszereplők, akkor többféle szemszögből kell bemutatnunk az eseményeket. Szerintem rettentő fontos állítás az, hogy mindenkinek más az igazsága, más magyarázata van arra, miért gondolkodik vagy viselkedik úgy, ahogy. Ezt szerettük volna éreztetni a nézőkkel úgy, hogy mindenki egy kicsit máshogy éli meg a hétköznapokat, akkor is, ha ugyanabban a szobában vannak.

A film a mai magyar társadalom politikai megosztottságát mutatja be. Ha a lövészárok-hasonlatra gondolok, azt szokták mondani, aki kilép és a két oldal között próbál maradni, azt mindkét irányból lelövik, mert a másik táborhoz tartozónak vélik…

Látok erre tendenciát, de az igazság az, hogy szórakoztat. Az ember ösztönösen kategorizálni akar. Mindenki nagyon gyorsan megkapja a maga bélyegét, amint megszólal a nyilvánosságban. Mindezt úgy, hogy közben alig ismerek valakit, aki teljes meggyőződéssel ki tudna állni egy párt mellett. Az emberek jelentős része szerintem teljességgel kiábrándult már a politikából, mégis ez határozza meg a mindennapjainkat.

Látsz rá reális esélyt, hogy ez a film valóban valódi párbeszédet indítson el? Mivel lennél elégedett?

Azt hiszem, kevés olyan film van, ami képes volt konkrét változásokat előidézni. Nehéz is lenne meghatározni, milyen hatást gyakorolhat a világra egy műalkotás. De valahogyan hat, ebben biztos vagyok.

ha szabadabban tudnánk beszélni arról, ki mit gondol egy politikusról vagy politikai döntésről, ha nem kellene félni, hogy minden társadalmi kérdést átszíneznek pártpolitikára. Ha ebbe az irányba elindulna valami, baromira örülnék. Jó lenne, ha megtanulnánk beszélgetni, és belátnánk végre, hogy valójában nem figyelünk a másikra. Ezt a hibát egyébként magam is rendszeresen elkövetem, egy vita során mindig csak azt várom, mikor tudok közbeszólni, hogy „nincs igazad!”. Nagyon rossz vitapartner vagyok, az érveim is mindig szörnyűek. Sajnos ilyenek vagyunk, még akkor is, ha tudjuk jól, hogy oka van annak, ha a másik másképp gondolkodik. Az nem visz előbbre minket, ha csak legyintünk és kijelentjük, hogy a másik agymosott vagy fizetnek neki azért, hogy így gondolkodjon. A filmben épp ezért egy dolgot szerettünk volna: a néző véletlenül se érezze azt, hogy bármelyik fél nyertesként jön ki a vitákból. Ebben a helyzetben mindenki veszít.

Reisz Gábor (Fotó/Forrás: Cirko Film)

Az egyik kritikában a szerző azt rótta fel, hogy sztereotip, sőt helyenként karikatúraszerű alakokkal dolgozol. A fideszes apuka megfáradt, kissé pocakos, rosszul öltözött, a nyolcvanas éveket idéző lakásban él, ezzel szemben a liberális fél, Jakab egy hipszter, sportos és értelemszerűen korszerűbb berendezésű otthona van. Azt is írta, hogy ezzel nem temeted be az árkokat.  

Az nyilvánvalóan egy érdekes kérdés, hogy kinek milyen ember jut eszébe, ha fideszesre gondol. Gazdagnak kellene lennie? Vagy félmaratonokat kellene futnia? Nem tudom a választ. Nekem ilyen fideszes ismerőseim vannak. Jakab hipszter lenne? Ez soha eszembe sem jutott Andrisról (Rusznák András – a szerk.), ő egyszerűen így néz ki, ilyen a frizurája. Ha akartunk, sem változtathattunk volna rajta, hiszen állandó szereplője a Mi kis falunknak. Mi szimplán szerettünk volna egy negyven év körüli karaktert, akit szeretnek a diákjai, de közben válságban van az élete, főképp a házassága. Egyébként érdekes, hogy hol válik el a kritika a szimpla sértegetéstől. A lakásokról csak annyit, hogy Jakab otthona a valóságban egy barátomé, aki épp a forgatás ideje alatt utazott el a családjával két hétre, ezért tudtuk nála felvenni a jeleneteket. A Trem család lakásában sem díszletek vannak. Ez a kritika szerintem túlzottan kereste azt, hogyan tudna besorolni minket. Általában is érzem, hogy nem tudnak a kormánysajtóban mit kezdeni azzal, ha azt mondom, az ellenzékkel legalább ugyanennyire tele van a tököm…

Érdekes nagyítót vett fel ennek a cikknek a szerzője, mert egyébként a filmről pozitív dolgokat is ír, de valahányszor politikai szempontból próbálja értékelni, rögtön kritikussá válik.

De született egy cikk azzal a címmel is, hogy itt van végre egy film, ami ki meri mondani, hogy Fidesz. Azt hiszem, ez sem a legfőbb értéke a Magyarázatnak.

Erről az jutott eszembe, amit a filmbe is pontosan ezért tettem bele: hogy a főszerkesztő adja a címet. Persze, értem én, hogy az újságoknak frappáns címet kell adniuk, mert az emberek azt olvassák el, legjobb esetben is csak átfutják a cikkeket, de ez nekem akkor is furcsa. Tegyük fel például, hogy az NFI támogatta volna ezt a filmet, azzal a feltétellel, hogy a végén ők adnak neki címet. Számomra ez a kettő egy és ugyanaz.

Mindhárom alkotásod rendkívül személyes lett. El tudnád képzelni, hogy a jövőben ne szerzői filmet készíts, vagy például valaki más forgatókönyvéből dolgozz? Esetleg rendeznél történelmi filmet? Azt talán az NFI is támogatná.

Mindent el tudok képzelni, mert most még mi sem tudjuk pontosan, mit szeretnénk legközelebb csinálni. Mondjuk, nagy költségvetésű történelmi filmet nem tudok elképzelni, mert ahhoz tényleg pályázni kellene az NFI-nél, de jelenleg nem látok rá esélyt, hogy rövid időn belül változna az egész finanszírozási rendszer. Sokféle filmet szeretnék csinálni, adaptációkon is gondolkodtam már, és jó lenne, ha nem kellene ennyit várni mindig. A Rossz versek 2018-ban jelent meg, az elmúlt öt évből kettő a Dob-Klauzál sarokra ment el, ha le tudtuk volna forgatni, már 2021 végére elkészült volna. Szóval marad a szokásos közhely: ki tudja, mit hoz a jövő?

Fejléckép: Reisz Gábor a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Luigi de Pompeis / Cirko Film)