Végigjárva a termeket, a fotó- és festményszőnyegek láttán legtöbbször a kilencvenes évek itthonról titokban vágyott Amerikája ugrik be, ahol a fásultság, a zaklatott kiábrándultság ugyanúgy hozzátartozott egy generáció irigyelt imázsához, mint a neon körömlakk, a feliratos bő pólók vagy a magastalpú szandálok. Ennek a hangulatnak az autentikus dokumentátora Ed Templeton, aki máig a szülőhelyéhez ‒ egyben a művészete tárgyaként számon tartott ‒ kaliforniai kertvároshoz közel él.

- Hogyan készültél fel a kiállításra? Vannak olyan munkáid, amiket első alkalommal láthat a közönség?

- Nem egészen első alkalommal, hiszen ez a tárlat először Gentben mutatkozott be, így amit itt látunk, mindaz Belgiumban, majd ezt követően Olaszországban is kikerült a falakra. De vannak olyan képek is, amiket kifejezetten erre a kiállításra készítettem illetve hívtam elő, mint a középső teremben levő színes aktok vagy az autó belsejéből készített fotók.

- Már egy héttel a megnyitó előtt ideutaztál, hogy saját kezűleg rendezzétek be a kiállítást a feleségeddel, Deanna-val. Milyennek találtad az Ernst Múzeum tereit?

- Minden alkalommal más a helyzet. Gentben például hatalmasak voltak a szobák, ráadásul egy folyosóról nyíltak és egyenként lehetett bejárni őket. Budapesten az igazgatónak lehetősége volt választani, hogy ide (szerk. Ernst Múzeum) vagy a Műcsarnokba teszi, és úgy döntöttünk, hogy legyen inkább itt. A Műcsarnok szintén elég nagy, itt viszont tökéletes. Egy sűrű, gazdag kiállítást akartunk, ami megtölti a teret. Ráadásul itt átlátsz egyik térből a másikba, szinte egyszerre érezheted magad az összes helyen és minden felület különbözik a többitől. Azt hiszem eddig ez a legjobb.

- Mi alapján rendezted el az alkotásaidat?

- Két szempontom van. Az egyik, és talán a legmeghatározóbb, a praktikum szempontja. Ha az első képet felteszed, aztán a másodikat, akkor harmadiknak már olyat kell találnod ami pontosan illeszkedik a többi méretéhez. Szóval az idő nagy része azzal megy el, hogy szaladgálunk a mérőszalaggal. Másrészről fontosak a szöveggel ellátott képek, ezeket igyekszem szemmagasságba helyezni, hogy könnyen olvashatóak legyenek. Próbálom keverni a színes fotókat a fekete-fehérekkel, nem szeretem ha túl sok fekete képkeret gyűlik egymás mellé. Emellett minden alkalommal máshogy keverem a képeket, az aktuális kedvenceimet minél inkább szemmagasságba teszem, kivéve, ha erősen szexuális témájúak, azokat azért nem nyomom senki arcába. Így a néző szeme soha nem áll meg egy képen, mindig ugrik a következőre és én igyekszem úgy rendezni őket, hogy az, aki előttük áll, a legtöbbet kapja.

- Hogyan adsz címet?

- Akárcsak az installálásnál, itt is mondhatjuk, hogy a praktikum vezet. Egyszerűen a képen szereplő ember nevéből, a helyszínből és sokszor a dátumból áll össze. Lassan már nem lehet megmondani a fotókról, hogy mikor készültek, egyszerűen nincsenek meghatározó stílusjegyek. A fotó maga egy dolog. Ha tudom, mikor készült az árnyal a képen.
Ami a festményeket illeti, ezeknek sokszor túl hosszú vagy túl drámai címeket adok, mint a „The map of the inner space" (A belső űr térképe) vagy ez a másik itt szemben... talán... „Consciusness exploding" (A tudatosság szétrobbantása). Nem szeretem, ha valaki egyszerűen azt mondja, hogy „Cím nélkül". Nekem ez olyan, mintha nem lenne elég tudatos a művészetében, szóval mindig próbálok címet adni a képeknek.

- Hogyan pihensz? Ha leteszed a gördeszkát és az ecsetet is, mi marad?

- Mint bárki más én is szeretek a nap végén lehuppanni a kanapéra és tévézni. Ez teljesen rendben van. De az is rendben van, hogy az elmúlt héten hat napot töltöttünk intenzív munkával itt, összeállítottuk ezt a kiállítást és még ez is vicces és jó volt. Arra gondoltam: Nézd, itt vagyok Budapesten! És az idő sem olyan hideg, mint vártuk! Sétáltunk minden nap, közben rengeteg érdekes dolgot és embert fotóztunk az utcákon. Soha nem akarok olyan emberré válni, aki a munkát egy szükséges rossznak tartja. Kaptam egy felkérést, hogy elhozzam bemutatni az alkotásaimat és azt csináljak amit szeretnék. Deanna és én mindig közösen csináljuk ezt. Miközben feltesszük a képeket zenét hallgatunk és jól szórakozunk. Nem az a fickó vagyok aki panaszkodik ilyesmi miatt.

A kiállítás egyes képesi meztelenség, szex vagy ezekre utaló magatartás látható, ezért a kiállítás 18 éven aluliak számára nem ajánlott.

Ed Templeton: The Cemetery of Reason
Ernst Múzeum
Nyitva: március 20-ig