Mióta foglalkoztat a munkáidban a gyereknevelés és az anyaság? Faur Zsófi, a galériatulajdonos elárulta, hogy az alkotási folyamatban voltak megtorpanások, elakadások, hogy akarod-e ezt. Mi volt az oka?
Ez nagyon fájdalmas téma, és többször gondolkodtam rajta, hogy kell-e ez a kitárulkozó kiállítás nekem. Öt-hat éve, amióta a fiúk megszülettek, erről szólnak a munkáim, illetve az általuk megváltoztatott életről, élethelyzetekről, érzésekről. A címek régóta sejtetnek valamennyit, de nem szoktam a mögöttes tartalmat nyilvánosság elé tárni.
További képekért kattints a fotóra
Mi az oka? Nem akarod befolyásolni a befogadót, vagy nem gondolod, hogy sokan tudnak ezzel azonosulni?
Ezek nekem fontos és sokszor nehéz témák, ezért néha nehéz róluk beszélni. Túl személyesek.
Túl intim?
Igen, másrészt komoly félelem volt benne, hogy mit kapok a nyilvánosságtól, hogy így viszonyulok a kérdéshez.
Az anyasággal kapcsolatban általános hangulat az, hogy ez a világ legcsodálatosabb dolga, a terhesség az életed legszebb kilenc hónapja. Én nem így éltem meg és barátokkal, ismerősökkel beszélgetve kiderült, mások sem. Viszont erről nem illik beszélni, vagy csak nagyon karakán emberek hozzák fel.
Nagy kár, hogy ez egy tabutéma.
Olyan típus vagyok, hogy ha tudom, mire számítsak, könnyebben veszem az akadályokat. Viszont ha váratlanul történik valami, akkor teljesen letaglóz. Sokat segített, hogy volt néhány barátnőm, akik azt bizonygatták, hogy nem vagyok bolond, mert ezt gondolom vagy érzem! Más is így van ezzel!
További képekért kattints a fotóra
Hogy lehet ezeket a kérdéseket absztrakt képekké alakítani?
Mondok egy konkrét példát: Furcsa volt megélnem és megszoknom, hogy amikor megszülettek a fiaim, akkor ezerszer több dolgom lett, pedig egyébként is milliónyi ötletem van, sosem unatkozom. Az volt az érzésem, hogy ezt képtelenség fejben tartani. Egyébként is szoktam listákat írni, de akkor aztán listát írtam lista után. Félelmetes érzés volt, hogy valami fontosat elfelejtek. Mintha folyamatosan egyensúlyoznám a vállamon és a fejemen a feladatokat és a súlyokat. Ha meglátom, hogy valami elkezd legurulni, akkor odébb lépek, hogy megtartsam. Aztán a másik oldalon kezd leesni valami. A feladataim – My tasks című képen
a vonalhálózat mutatja, hogy mi az, amit régen tartottam fejben - és kibővítve, mi az, amit most kell.
Mintha post-it mozaik lenne.
Az íróasztalom is így néz ki: tele van post-itekkel és listákkal.
A kiállítótérben áll egy íróasztal, ami valójában egy installáció. Mire szolgált?
Ha valaki bejön az utcáról, akkor oda leülhet, megcsinálhatja a saját rendjét a saját szisztémája szerint. Nekem a rendrakás egy olyan folyamat, ami belül is hat, megnyugszom tőle. Hátha az a látogató is lenyugszik, aki rendet rak az asztalon.
Öngyógyító?
Teljességgel.
És szintén az anyasághoz kapcsolódik?
Az Ordnung machen, és a There must be order – a rendrakással kapcsolatos sorozataim. A képeimből is látszik, hogy
úgy érzem jól magam, ha rend és tisztaság van körülöttem. A két fiú mellett ez otthon egyre kevésbé tud megvalósulni.
Ahogy a házban a folyamat a rendetlenség felé indult, az én vágyam a rend és tisztaság iránt még erősebbé vált. Kitaláltam, hogy a munkáimban tudom megvalósítani és kiélni a mániámat.
Már a szabályos sorokba rendezett játékokban, apró tárgyakban is megtalálható a gyerekek nyoma az alkotásaidban, de vannak olyan művek, amelyeket közösen készítettetek.
Sokan kérdezik, hogy a gyerekek rajzait használtam-e fel a Try to be a good mother-sorozatban. Nem, de együtt rajzoltunk felszabadultan, majd a sok rajzból kiválogattam a lapokat, és összeillesztettem papírmetszetekkel. A gyerekek pedig elkérték a rontott példányokat és abból építettek kollázst és installációt.
További képekért kattints a fotóra
Ezeken a ház tematika az otthon szimbóluma, belső menedék?
A ház forma jeleníti meg a hérai nőtípust, aki vigyáz a tűzre, meleg ételt ad, hazavárja és védelmezi a családot, otthont teremt – ez az énem is létezik.
Legnagyobb meglepetésemre ösztönösen megjelentek bennem az anyasághoz szükséges készségek: védelmező lettem, gondoskodó, de van egy olyan részem is, amivel szeretek részt venni a világban, dolgozni, kiállításra járni. A kettő között néha feszültség van – leginkább bennem. Bár ezek belső frusztrációk, a társadalmi elvárások is nagymértékben hozzájárulnak a kialakulásukhoz. Ezekben a rajzokban vagy szétesik a ház-forma vagy belül valami lángoló erő jelenik meg.
A két dolog sokszor összefeszül, nem mindig könnyű valami egyensúlyi állapotot kihozni.
A három képből álló csoporttal könnyen tudtam azonosulni…
Az anyaságban/szülőségben benne van az, hogy az ember esetleg hónapokig nem alszik, halmozottan fáradt és ingerült. Ilyenkor fontos, hogy milyen hozzáállással ébredek. A reggel, amikor már félig felébredtem – erről szól a sorozat első darabja, a The moment before – Az előtte lévő pillanat – úgy jelenik meg előttem, hogy egy szirt tetején áll az ember és alatta a tenger nyaldossa a sziklákat.
Tudjuk, hogy bele kell ugrani és úszni kell egész nap.
El kell indítani a napot, akármennyire fáradtak vagyunk is, mert az akkor is elindul, ha nem szeretnénk. Ilyenkor jobb, ha elővesszük az erőtartalékainkat és haladunk, hogy a végén ne érezzük úgy, hogy az ördögé volt a nap.
A következő kép a The Jump – Az ugrás – amikor elrugaszkodunk a sziklaszirtről mielőtt beugrunk a vízbe. Szerintem ez egy nagyon finom kegyelmi állapot, amikor még van egy olyan érzése az embernek, hogy akár vissza is fordulhatnánk, - de nyilván nem tudunk. A felkelő nap sugara körbevesz minket.
A harmadik az In the wortex - Az örvényben, amikor beérkezünk a vízbe – felállunk az ágyból és elindulunk, elindítjuk a napot. Ekkor van az, hogy meghatározhatjuk, milyen hangulatban kezdjük a napot, ami sok mindenre kihat.
Vagy sodródunk az örvénnyel vagy azt mondjuk, hogy összeszedjük az erőnket és kiúszunk a saját magunk által kitűzött part / cél felé,
próbálunk egy hasznos napot csinálni. Ehhez a gondolatsorhoz nem kell gyerek, anélkül is sokszor lejátszódik az ember agyában…