Aki ismeri Lars von Trier életművét, pontosan tudja, mire gondolt a rendező, amikor ekként fogalmazta meg sajátos ars poeticáját:
A film legyen olyan, mint egy kavics a cipődben.
A dán alkotó minden bizonnyal a kortárs mozi legellentmondásosabb alakja, aki a nyolcvanas-kilencvenes években valódi üstökösként robbant be az európai filmművészetbe. Korai alkotásaiban még nagy példaképei, Andrej Tarkovszkij vagy Carl Theodor Dreyer nyomdokain haladt, hamarosan azonban a Dogma 95 mozgalommal tett szert világhírre, amikor Thomas Vinterberggel közösen megpróbálták visszavenni a filmeket a nagy amerikai stúdióktól.
Lars von Trier karrierje kezdetétől tudatosan építette auteur imázsát, és valóban, ha illusztrálni kellene, milyen is egy igazi szerzői filmes, kevés jobb példa juthat eszünkbe nála. Az évtizedek alatt szemmel láthatóan mindvégig ugyanaz a vágy hajtotta: hogy a művészi (ön)kifejezés újabb és újabb lehetőségeit fedezze fel. Alkotásaiban rendszeresen kísérletezik különböző szélsőséges stilisztikai vagy épp technológiai módszerekkel. Elég csak egymás után megnéznünk a legkiválóbb, különböző korszakaiban készült filmjeit, hogy egyértelművé váljon, hogyan újult meg több alkalommal: az Európa szürreális, vizuális rétegzettsége mellett szinte sokkoló látni a Táncos a sötétben és a Hullámtörés roncsolt képi világát, de a brechti epikus színház elemeiből építkező Dogville után szintén különös szembesülni a Melankólia látványos, fenséges számítógépes effektjeivel.
Persze, a folyamatos megújulás nem csak formai átalakulást jelent nála. A cikk elején idézett művészi hitvallás talán még inkább érthetővé válik, ha egy másik idézetére gondolunk. Sokszor elmondta azt is,
olyan filmeket szeretne létrehozni, amiket mások nem készítenének, vagy nem készíthetnének el.
Vizuális kísérletezéseibe ezért mindig vegyül egy kis perverzitás, brutalitás, sötét humor és jó adag intellektuális élesség. Lars von Trier szándékosan provokál, hogy rámutasson a világunk ellentmondásaira, arra, nincs olyan, amit ne lehetne megkérdőjelezni. Filmjeiből így saját karaktere is kirajzolódik: egy a nagy emberi igazságokból és univerzális létmagyarázatokból kiábrándult, a haláltól szorongó, a depresszió mély bugyrait is megjárt művész képe, aki szüntelenül tiltakozik a kézenfekvő és megnyugtató válaszok ellen.
Amikor a Hullámtörés végén az eszményien ártatlan, szinte krisztusi Bess karaktere meghal, giccsesnek és túlzásnak hatnak az égben felcsendülő, misztikus harangok – emelkedett keresztényi zárlat ez, amelyet épp azért tartott meg, mert mindenki azt javasolta neki, vágja ki a filmből, hiszen nem illik a történet nagyon is realista világához. Tudhatták volna, csak azért sem fogja megfogadni ezt a tanácsot. Nemhívőként az ő szempontjából ez a megoldás ugyanúgy radikális és provokatív gesztus volt, mint amikor néhány évvel később a Dogville végén a szintén krisztusinak tetsző Grace karaktere – a nevével ellentétben – nem kegyelmet gyakorol az őt megnyomorító falu lakosai felett, hanem kivégezteti őket egy torz eszmefuttatás végén.
Lars von Trier (Fotó/Forrás: Peter Hjorth / Cannes-i Filmfesztivál)
Lars von Trier 2000-ben Arany Pálmát nyert a Táncos a sötétbennel. A pletykák szerint ma már azon kevés rendezők közé tartozhatna, akik kétszer is elhódították a fődíjat Cannes-ban, ha 2011-ben nem gondolja úgy, hogy jó ötlet saját származása és identitása kapcsán azzal viccelődni, megérti, sőt szimpatizál Hitlerrel. (Állítólag az elismerést ezért inkább Terrence Malicknak adták, Kirsten Dunstot pedig a legjobb színésznőnek választották.) Persze, éppen a dán rendező példája mutatja, hogy az életmű értékelésekor nem feltétlenül a díjak számítanak: karrierje során egyetlen alkalommal sikerült felhívnia magára az amerikai filmakadémia figyelmét, akkor is „csupán” a Táncos a sötétben zenéjéért kapott jelölést Björkkel és Sjónnal együtt.
A Parkinson-kórral diagnosztizált művész a hírek szerint
legújabb, After című művén dolgozik, amelyben a halállal és a halál utáni élet kérdéseivel foglalkozik majd,
és alighanem valódi moziünnep lesz, ha elkészül vele.
Mivel úgy gondolom, Lars von Trier valamennyi rendezését érdemes látni, hetvenedik születésnapja alkalmából nem a legismertebb vagy a legjobbnak vélt filmjeit ajánlom olvasóink figyelmébe, hanem négy olyan alkotást, amelyekről talán kevesebb szó esik vele kapcsolatban.
Időnként túlzottan cinikus? Igen. Néha kellemetlen, fárasztó a műveit nézni? Naná. Olykor túlzásokba esik? Természetesen. De nehéz volna elvitatni tőle, hogy pontosan tisztában van saját ellentmondásaival is, amelyekre újra meg újra reagál a filmjeiben. Lars von Trier az elmúlt évtizedek egyik legeredetibb rendezője. Mindig is küzdött a saját és a világ démonaival, ám sohasem félt velük szembenézni – őszintén hiszem, hogy kiváltság vele tartani ezen az úton.
1. A bűn lélektana (1984)
A film az egyiptomi sivatag képével nyit. Itt hipnotizálják Leopold Fishert. Az egykori rendőr hazatér észak-európai otthonába, miután tizenhárom évig Kairóban élt. Öreg mentora és példaképe, Osborne, aki A bűn lélektana című tanulmány szerzője, arra kéri, oldjon meg egy rejtélyes sorozatgyilkosságot, amelynek áldozatai kizárólag lottóárus lányok. A tanulmány elméletét követve Fisher a gyilkos szerepébe helyezi magát, hogy magáévá tegye a gondolatjárását. Egy bizonyos Harry Grey nevű gyanúsított nyomába ered. A tudatmódosításoktól sem mentes, megszállott hajszában Kim, Harry Grey korábbi barátnője lesz a társa. Fisher egyre inkább megpróbál Greyre hasonlítani, és ahogy fokozódik a hajsza, elviselhetetlen fejfájásai lassan az őrületbe kergetik.
A rendező első egész estés alkotása csak látszólag zsánerfilm, a krimi másodlagos ebben a sötét, nyomasztó történetben, amely bár képi világában Tarkovszkijt idézi, hiányzik belőle az orosz mester emelkedettsége és hite. A bűn mélysége – az Európa-trilógia első részeként – egy disztopikus, sötét világot tár elénk, ahol a kontinens már jóvátehetetlenül süllyed, eresztékei pedig fokozatosan erodálódnak a víz alatt.
2. Az öt akadály (2003)
Lars von Trier saját bevallása szerint több mint hússzor látta Jorgen Leth Det perfekte menneske (A tökéletes ember) című 1967-es rövidfilmjét. Hogy kimozdítsa alkotói válságából és depressziójából, von Trier azzal az ötlettel keresi fel mentorát, hogy a szóban forgó művet forgassák le újból, együtt, öt verzióban, ám minden alkalommal egy-egy nehéz, kreatív megkötéssel. Az eredmény öt különleges kísérleti darab, valamint egy izgalmas filmtörténeti tanulmány. Az öt akadály szépen szemlélteti Lars von Trier művészi világlátását – nem mellesleg pedig szívhez szóló vallomás saját mesteréhez.
3. Főfőnök (2006)
Lars von Trier megelégelhette a kritikákat, mert 2006-ban tőle szokatlan módon vígjátékot írt, és már a történet elején rögtön le is szögezi: nem kell félnünk, ezúttal nem akar mondani semmilyen „mélyértelműt”, nem lesz tanulság, iránymutatás, csak kapcsolódjunk ki, öltsünk nyelvet vidáman a magaskultúrára. De vajon tényleg így van-e? Mindenki eldöntheti a történet alapján.
A főszereplőnk egy számítógépes vállalkozás tulaja, Ravn, aki el akarja adni a céget. Ezzel nem is lenne gond, ha az alapításkor nem talált volna ki egy titokzatos, Amerikában élő, képzeletbeli főnököt, akire az évek folyamán mindig ráfoghatta a népszerűtlen intézkedéseket. A céget felvásárló üzletember viszont ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen tárgyaljon a tulajdonossal. Ravn ezért felbérel egy színészt, hogy játssza el a kitalált személyt. Ám az események irányítása kicsúszik a kezéből, amikor a beosztottjai véletlenül összetalálkoznak a folyosón a sosem látott főnökkel, minden bajuk okozójával.
Lars von Trier szórakoztató történetét egy különös technikai kísérlet teszi izgalmassá: az alkotás operatőr nélkül, az Automavision nevű rendszer használatával készült, amely során a rendező kiválasztotta a kamera helyét, ám a mozgásokat, a zoom és a keretezés mértékét a szoftver határozta meg véletlenszerűen.
+1 A Birodalom (1994-2022)
Végül kedvezünk a sorozatok kedvelőinek is, merthogy Lars von Trier a kilencvenes években maga is készített egyet, amely olyan népszerű volt annak idején, hogy Dánia utcái kiürültek minden epizód premierjekor. A Birodalom címre keresztelt szériára joggal hivatkoznak ma is az európai Twin Peaksként: a történet egyszerre dolgozik a horror, valamint a kórházas szappanoperák bevált eszközeivel. Koppenhága híres kórháza, a Rigshospitalet – a köznyelvben csak Riget, azaz: Birodalom – egy mocsárra épült, ahol valaha kelmefestők dolgoztak, fehérítés előtt itt áztatták hatalmas vásznaikat. A helyükre azonban orvosok léptek, miután elkészült a gigantikus építmény, ahol „az ország legjobb koponyái” láttak munkához. Ám gőgösségük nagy árat követel: az élet spirituális oldalát túl sokáig nyomták el, a mélybe száműzött lelkek pedig készen állnak, hogy keresztülszivárogjanak a kórház meggyengült, repedésekkel teli falain.
A történet főhősei kisstílű kórházi dolgozók, akik valójában nagyon is babonás emberek, munkaidejük nagy részét pedig nem az orvoslással, hanem különböző intrikákkal és személyes háborúkkal töltik – és közben észre sem veszik, hogy az épületet ellepik a túlvilági lények. A Birodalom elképesztően szórakoztató, sokkoló és eredeti, nem mellesleg imádni való, ahogy Lars von Trier minden epizód végén kiáll a kamera elé, és előad valami negédes monológot az adott rész vélt vagy valós tanulságairól. A rendező – csakúgy, ahogy Lynch a Twin Peaks esetében – huszonöt évet várt, hogy leforgassa a sorozat utolsó, harmadik évadát is. A Birodalom: Exodusról korábbi cikkünkben írtunk részletesen.
Fejléckép: Lars von Trier 2014-ben (Fotó/Forrás: Gerhard Kassner / Berlinale)
hírlevél
