Soha nem voltam tudatos fotós – meséli –, a szakmai utamon sem tudatosan jártam. Mindig vittek a munkák, egyikből estem át a másikba, és ezzel elégedett is voltam. A fotózást magamtól tanultam meg, és a mai napig érzem az ebből eredő hiányt.

De ennek előnye is van!

Micsoda?

Ha valaki gyakorlatban, a saját tapasztalataiból tanulva sajátít el egy szakmát, az szerintem sokkal inkább az övé lesz.

Ebben is van igazság, de

Mindig szabadúszó voltam, soha nem dolgoztam úgy, mint egy újságnál a gyakornok, aki kap egy feladatot, és utána kiértékelik. Hogy pozitív vagy negatív a visszajelzés, az mindegy, de látod, hogy miként készül el egy anyag. Vagy mész a tapasztaltabb kollégával, és látod, ő hogyan dolgoz föl egy témát. Nagyon sokat kell nézni másokat. Ha mondjuk egy rendezvényes képen a fotóról nem derül ki a kívülállónak, hogy mindez hol és miként történt, akkor az a kép nem jó. Ezt is a gyakorlatban tanultam meg.

Fotó Stefanovics Angéláról, a Takarásban című kiállítás anyagából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Tehát egy képben benne kell lennie egy egész történetnek?

Nem könnyű egy képben elmesélni egy történetet, ezért nehéz a fotózás.

Ha ez egy tíz darabos galéria, akkor is fontos, hogy ne ismételd magad. Mindig tudatosnak kell lenni, és mindig, minden képen többet kell mondanod az előzőnél.

Takarásban című kiállításodon azokat az eredeti portrékat láthatjuk a falon, amelyekből aztán a grafikus a színházi plakátokat készítette. Vagyis az adott előadáshoz kapcsolódó információk és grafikai elemek „takarása” nélkül. Így a tárlat megmutatja, mi marad egy képből, mire plakát lesz belőle. Ha jól tudom, több mint két éve kezdted el ezeket a fotózásokat, igaz?

Még 2019-ben kaptam az első felkérést Rozgonyi-Kulcsár Vikitől és Vég Szilvitől, hogy a havonta megjelenő plakátokhoz és leporellókhoz készítsek portrékat. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy a helyszín a Jurányi legyen.

Fotó Vilmányi Benettről, a Takarásban című kiállítás anyagából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

A Covid miatt sok idő kimaradt, hiszen amikor nincs bemutató, nincs mihez plakátot készíteni. Két évig dolgoztunk folyamatosan, így készült el ez a huszonkét plakát. Fontos tudni, hogy ezek nem tárlatra készített képek, ahova az ember úgy megy, hogy na, lássuk, miken dolgozott ez az alkotó az elmúlt időben. Ez egy kész anyag összes fotója, beleértve azokat is, amikkel az ember nem annyira elégedett. Ha tudtam volna, hogy ebből később kiállítás lesz, biztos törekedtem volna rá, hogy ne ismételjünk helyszínt, ami menet közben nem tűnik fel, de így, egymás mellé rakva a képeket már igen. Szóval

A képek nem az adott bemutatókra utalnak, hanem inkább a civil művészt mutatják meg?

Igen, mert egy plakátnak, akkor is, ha az egy nehéz darabhoz tartozik, csalogatónak és feltűnőnek kell lennie. És nem azért, mert valaki nyomasztó arcot vág rajta. A kiállításon a plakátokhoz készült fotókon kívül még készülünk valami meglepetéssel is, de az maradjon egyelőre titok.

Rezes Judit és Szabó Győző, kisfiukkal (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Egy interjúban említetted, hogy álmodban, a színpadon is a takarásban állsz. Tehát nem csupán a kiállításról, de rólad is sokat elmond ez a cím.

Ez vicces, erre nem is gondoltam. Hűha, te készültél!

Igyekeztem. És mit gondolsz erről?

Valóban szeretek a háttérben maradni.

Miért?

Mert

Jobban tudsz a másik pillanatára koncentrálni, nem pedig egy kreált valamire, ami…

…ami lehet, hogy sokkal inkább rólad szól?

Igen, és mivel magadra figyelsz, emiatt nem is vagy elég gyors. Sokan felróják nekem fotózás közben, hogy nem hallják, amit mondok, mert ott van a gép az arcom előtt. Vagy hogy rossz, hogy nem látják a szemem. Erre reagálhatsz úgy, hogy sajnos ez egy ilyen műfaj, vagy elveszed egy kicsit a gépet az arcod elől, s utána folytatod a munkát. De közben lehet, hogy ott volt a pillanat, te pedig elmulasztottad.

Fotó Szikszai Rémuszról, a Takarásban című kiállítás anyagából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Te hogyan viselkedsz ilyenkor?

Ötvözöm a kettőt. Ha például olyan képre törekszem, hogy az alany elmosolyodjon, akkor pontosan tudom, mikor fog, és addigra visszaemelem a gépet.

Sokszor olyanokat fotózol, akiket személyesen előtte nem ismertél. Ugyanúgy készülnöd kell belőlük, mint egy riporternek?

Mindenképpen jó, ha tudod, kivel fogsz találkozni, hogy ne csak arról beszéljetek, miként tartsa a fejét, hanem legyen valami, amitől a másik jól érzi magát. És annak mindig az a feltétele, hogy az ember felkészül.

Hogyan lehet jól megjeleníteni több ember beszélgetését egy képen?

Az a fontos, hogy minél többet adj vissza mindenkiből, aki a fotón van, és ne legyen háttal senki sem. A múltkori, Horgas Eszterrel és Falusi Mariann-nal készített páros interjúdnál te háttal ültél, az volt életem első ilyen képe. Horgas Eszter az egyik oldalon, Falusi Mariann a másikon.

Én meg középen.

Hátulról.

Nekem tetszett, nem volt azzal semmi baj!

Amikor három embert fotózol, ha beszélgetnek, az egyikük valószínűleg szemben lesz, és a másik kettőnek csak a profilja látszik. Ilyenkor mindig arra figyelek, hogy a másik kettő mikor néz egymásra, hiszen akkor látszik a legtöbb az arcukból. Ezeket például mind tanítom.

Gálffi László a Moliére Képzelt beteg című előadásban (Örkény Színház) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Mi a legfontosabb, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?

Van egy Színházi fotográfia címen futó órám a Metropolitanen. Ott arról beszélek, ami eszembe jut egy-egy kép kapcsán, amit a diákok hoznak nekem. Mindig azt mondom, hogy ez színházi fotó, e mögé bújunk, de ha jól figyeltek, fél év alatt rengeteg tudást összeszedhettek.

Azt mondtad, jól figyelni. Ez egy kulcsmondat?

Úgy lehet fejlődni, ha már van egy alapod. Innen-onnan összeszedni információkat nagyon labilis dolog. Egymásra építeni a dolgokat, látni a logikát bennük, és közben gyakorolni.

Rezes Judit Peer Krisztián Gyász című előadásában (Kamra) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

A géped nélkül mennyire vagy félkarú óriás?

Egy konferencián, ha résztvevő volnék, biztos ötször meggondolnám, mikor tudok úgy kimenni a teremből, hogy az a legkevésbé legyen feltűnő. De géppel a kezemben sokkal könnyebben megtehetem.

Mert a fényképezőgép bármire jó indok lehet.

Igen. Az első sor előtt persze lehajolsz, átbújsz a kamerák alatt. Figyeled, mikor van taps, mert akkor figyelnek a legkevésbé rád. Ezeket át tudod vinni a munkán kívüli életedre is, így ott szintén könnyebben mozogsz majd.

Abban kell, hogy láss, vagy inkább érzékelj és érezz. Én például sohasem esem el, nem megyek neki oszlopnak, mert pontosan tudom, mi hol van, éppen úgy, mint egy drónkamera.

Tenki Réka, Peer Krisztián Gyász című előadásában (Kamra) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Ez nagyon érdekes! Tehát a fotós munka kitágította az érzékelésed?

Nyolc évig futottam fotósként miniszterek előtt. Ahhoz, hogy meglegyen az a kép, ahogy egyik miniszter sétál a másikkal, miközben a várost nézegetik, ahhoz minimum tizenöt méterrel előrébb kell lenned. Futsz, hátraszaladsz, és nincs mögötted két asszisztens, mint egy kamera mögött, vagy filmezésnél a sín, amit visznek, és mellette hatan segítenek. Ilyenkor pontosan tudod, hogy lehet hátrafelé menni egy tíz kilós táskával a válladon úgy, hogy közben ne bukj fel. Tudod, hol van gödör, mikre kell figyelned. Mikor fordulj vissza előrefutáskor ahhoz, hogy még a zöldet is bele tudd komponálni a képbe. Amikor belépsz egy terembe, pontosan tudod, kik vannak ott, úgy, hogy szinte körbe sem nézel. Ezek a készségek nagyon erősen kifejlődnek, mivel egyfolytában, nagyon intenzíven kell megfigyelned és jelen lenned.

Ennek mennyi a tudatos része?

Nem tudom. De például nincs balesetem! Jó, ezt most lekopogom, de vezetésnél egyszerre három tükröt figyelek folyamatosan, és mellette a ritmust. Mert ahhoz, hogy sávot válts, érezni kell a többi autó ritmusát.

Hogy előre tudd, mit fog csinálni a másik.

Pontosan! Nagyon sokszor játszom azzal, hogy mondjuk kinézek a negyedikről az ablakon, és tudom, mi fog történni. Ha egy pár beszélget, tudom, melyikük és mikor fog visszanézni a másikra, és azt is, melyik kapun fog bemenni, annak megfelelően, ahogyan sétál.

Cserhalmi György, Euripidész Oresztész című darabjában (Nemzeti Színház) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Testbeszéd?

Igen! Nagyon sokszor úgy találok parkolóhelyet, hogy nem azt nézem, van-e hely, mert tudom, hogy sosincs arra, amerre lakom, hanem figyelem a gyalogosokat. Abból, ahogy a zsebükbe nyúlnak, kiszúrom, ha slusszkulcsot keresnek. A testbeszédből azt is tudom, ki tart épp a közelben lévő autója felé. Olyankor még lassabban megyek, hogy mögé kerüljek és addig ne érjek oda. Ezt mind a fotózásnak köszönhetem. Sohasem szoktam ezen gondolkozni, vicces, hogy most előjött.

Sokan volnának hálásak érte, ha rendelkeznének ilyen képességekkel. Filmforgatásokon is dolgozol, ott milyen típusú képeket készítesz?

Van werkfotó és a jelenetfotó. A werken azt mutatod meg, milyen apparátussal dolgoznak. Ha lehet, kerüljön egy képre az operatőr, a rendező és a főszereplő gárda. Derüljön ki, hol vagyunk, és mutasd be, hogy ez milyen klassz. A jelenetképek nagy része az operatőr szemszögéből készül, olyan, mintha kivágtál volna egy kockát a filmből, sőt én még ugyanolyanra is fényelem.

Werkfotó a Black Spider című film forgatásán (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Ez a műfaj kevesebb alkotói szabadságot ad. Ez nem baj?

Egyszer, a Magyar szépség című film forgatásán már lebontották a díszletet, a házat is elhagytuk, ahol forgattunk. Minden nap vinnem kellett a rendezőnek az előző napi képekből, és volt köztük egy olyan, ahol a két főszereplő egy üvegasztalon, térden csúszva ment egymás felé. Egyik próba alatt bemásztam az üvegasztal alá, és onnan fotóztam le őket. A rendezőnek annyira megtetszett az a szög, ahonnan a képet csináltam, hogy visszarendeztette az egész díszletet, és újraforgatták a jelenetet. Akkor nagyon büszke voltam magamra.

Máté Gábor és Udvaros Dorottya a Magyar szépség című filmben (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Minden okod megvolt rá! Azok közül a műfajok közül, amiket művelsz, melyik áll hozzád a legközelebb?

Forgatásokon a jelenetfotózás. Olyan, mint egy sportverseny.

Ez az a műfaj, amiben az összes eddigi tudásodra együttesen van szükség?

Szerintem igen.

Jelenetfotó a Black Spider című filmből (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Mi minden kell ide?

Pontosan kell tudnod, miként mozoghatsz abban a jelenetben, amit felvesznek. Mindig az operatőré a legoptimálisabb szög. Arra van az egész világítva, a színészek is arrafelé játszanak. Az a cél, hogy az operatőrhöz a lehető legközelebb kerülj. És az a kihívás, ezt hogyan oldod meg, amikor mozog, vagy egy sínen van. Pontosan kell tudni ezeknek a technikáját. Mindenhol benne lehetsz a képben, akkor is, ha az egész mögött vagy, ugyanott, mint az operatőr, de ne tükröződj, még véletlenül se mozogj bele egy fényforrásba, ne zavard a színészt, ne bukj fel. A szuperközeli felvételeknél fizikailag nem férsz oda. Ilyenkor az ember azonnal vált, hármat hátralép, és kihasználja az adott helyzetet, hogy megmutasson mindent, ami abban a szettben van. Hogy mekkora az apparátus, vagy hogy két színész között ott egy operatőr.

Ezek szerint a forgatáson – helyzettől függően – hol werket, hol jelenetet fényképezel?

Igen, de a közeliket is meg kell tudni csinálni. Abban a pillanatban odalépve, amikor még a felvétel nem kezdődött el. Amikor még nem mozognak, gyorsan feltenni egy objektívet, amivel odaférsz, és mégis közel vagy. Nagyon sokszor meg van kötve az ember keze.

Jelenetfotó Molnár Áronnal a Toxikoma című filmből (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

És azt szereted, hogy ezt is meg tudod oldani, a lehető legmagasabb szakmai szinten?

Igen. Egy pillanat alatt alkalmazkodni az adott körülményekhez, és közben mindenre odafigyelni. Színházi próbafotózásnál van egy távolság a nézőtér és a színpad között. Ha biztosra törekszel, akkor megállsz középen, és azért, hogy mindent lekövess, csak alig kell jobbra-balra mozdulnod a teleobjektívvel. De ezek sablonos képek lesznek. Vagy lehet úgy is fotózni, hogy fölmész a színpad egyik széléig, és onnan fényképezel, hogy legyen mélysége a képnek, hogy az egyik színész közelebb legyen, a másik távolabb. Ám amikor van egy hirtelen váltás az előadásban, ha valaki átfut az egyik oldalról a másikra, akkor már nem tudod úgy lekövetni az egészet, mint mondjuk tíz méterről. Viszont megvan a lehetősége, hogy egyedi, izgalmas képeid lesznek.

Debreczeni Csaba a Szuhovo-Kobilin Tarelkin élete című darabban (Örkény Színház) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Miért olyan jó, hogy ilyen sokfelé kell egyszerre figyelned?

Az egy izgalmi állapot. Akármiről beszélünk, egyik műfajt sem unom, mert akkor nem csinálnám.

De a filmnél ez valódi versenyhelyzet, amit mindig is kevésbé kedveltem. A sportot is részben a versenyek miatt hagytam abba.

Úgy tudtam, a versenyszerű pingpongozással egy sérülés miatt hagytál fel.

Döntően igen, de idegileg sem voltam elég erős a versenyszerű sporthoz, amihez a folyamatos rendkívüli koncentráció elengedhetetlen. Akkoriban még nem voltam eléggé összeszedett.

Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya, Heiner Miller Kvartett című darabjában (Nemzeti Színház) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Bezzeg most! A fotózásnál nagyon kell a koncentráció, és elég komoly fizikai megterhelést is jelent. Valahol hasonló kihívás a kettő. Fizikailag és mentálisan is.

Igen, de a pingpongnál, attól függetlenül, hogy napi nyolc órát edzettem, azért az, hogy az a labda visszamegy vagy sem, bizonyos szempontból kiszámíthatatlan.

A fotózás kiszámíthatóbb?

A jelenetfotónál az a cél, hogy ugyanazt a képet megcsináld, amit a filmen az operatőr, tehát ott nagyon meg van kötve a kezed. Hol van ebben a te saját névjegyed, saját tekinteted?

Nézd meg, akár az amerikai filmek jelenetfotóit. Valamiért nagyon kevés a jó anyag. Ehhez alázat kell, alkalmazkodás és simulékonyság. Nem te találod ki, hiszen ez egy kreált világ, de a színház ugyanilyen. A fél fotós társadalom azt mondja, hogy a színházi képeknél csak bemész és megnyomod. Minden kész van, ott a rendezés, a színész csinálja a dolgát, te mit teszel hozzá? Ugyanez van itt is, és mégis, mindig pontosan tudod, melyik a jó fotó. A színházban is különbséget tudsz tenni két színházi kép között. Az egyik beszél és erőteljes, a másik meg, bár ugyanott készült, de mégsem az.

Mitől lesz jó egy fotó?

Hogy azt megállapítsd, miért tetszik neked ez a kép, a te tudásodat is feltételezi. És az a vicces, hogy – mint minden művészeti ág – ez is nagyon szubjektív. Persze, szabályok itt is vannak.

Gordon Eszter és Molnár Áron a Taxikoma című film forgatásán (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Te hova teszed magadnak a lécet?

Mindig bele akarok adni mindent. Ha az ember elvállalt egy munkát, odament és kivette a gépét a táskából, akkor már ne azt nézze, miért nincs hozzá kedve, hanem abból mindig hozza ki a maximumot. Akkor is, ha ez egy gyereknap, és akkor is, ha ez a legnagyobb színházi bemutató az évadban. Persze a léc is folyamatosan változik. De mindig készüljön legalább egy olyan kép, amiért megérte aznap a gépet elővennem.

Fejléckép: Gordon Eszter (fotó: Keleti Éva)