Tuza-Ritter Bernadett a Sundance Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Rich Fury / Getty Images Hungary)

Maris modern rabszolgaként élt napjaink Budapestjén egy családnál, ahol megalázták, fizikailag is bántalmazták. Tuza-Ritter Bernadett másfél évig követte kamerájával az 52 éves asszony mindennapjait, hogy bemutassa, hogyan lehet valakit tíz évig fogva tartani rácsok helyett rettegéssel.

Tuza-Ritter Bernadett a Színház- és Filmművészeti Egyetem film- és televíziós vágószakán végzett, több filmen és sorozaton is dolgozott, majd dokumentumfilm-rendezőnek tanult. Egy itteni vizsgafeladathoz keresett anyagot, mikor meghallotta: egy asszony azzal dicsekszik, hogy szolgálót tart. A történet részleteiről mit sem tudva kéredzkedett be a családhoz. Apránként derült ki, hogy Maris szállásért és ételért cserébe napi 20 órát dolgozik: nappal ház körüli munkát végez, éjszakánként egy gyárban dolgozni. Az ottani keresetét „hazaadja a családnak”. Engedély nélkül nem hagyhatja el a házat, évek óta maradékot eszik, egy kanapén alszik.

Ebben közrejátszik az áldozathibáztatás, a hatóságok szűkre szabott keretei, életszerűtlen eljárásai és az érintettek szégyene, akik maguk is igyekeznek titkolni a valóságot.

Tuza-Ritter bemutatja, hogy a modern rabszolgaság nem a vidéki falvak rejtett szégyene, hanem gyakorlatilag itt él a küszöbünkön, a fővárosban. Filmje az olyan láthatatlan emberek életére világít rá, akiknek sokan még a létezésében is kételkednek. A szociális és társadalmi védőháló megtartó kötelékében ringatózva nehezen átérezhető, hogy valakit pont a saját családja: szülei, házastársa ad el cselédnek. Vagy éppen az emberi kapcsolatok teljes hiánya vezet el egy ilyen kiszolgáltatott helyzetig, amikor valakit nem láncok vagy rács tart rabszolgaságban, elnyomásban, hanem a bántalmazás, megfélemlítés.

Egy nő fogságban (Fotó/Forrás: ELF Pictures)

A rejtett kamerásnak tűnő felvételeken főleg Maris arcát látjuk, a körülötte zajló eseményeket vagy embereket alig. Ez a szükségmegoldás érzékelteti elszigeteltségét, illetve közelebb hoz minket az asszonyhoz, hiszen minden helyzetben az ő reakcióját, érzelmeit – vagy épp ezek hiányát láthatjuk. 

Az alkotónak egyaránt sikerült megőriznie professzionalizmusát – nem avatkozott bele aktívan a szituációba – és emberségét is – jelenlétének hatására Maris képes volt otthagyni fogva tartóit.

(...) Emiatt úgy döntöttem, csak abban támogatom, hogy elkezdjen hinni magában. Hogy szeretetre méltó ember, hogy szabadnak született, hogy jó életre méltó” – mondta el Tuza-Ritter Bernadett a saját hozzáállásáról.

A dokumentumfilmes a kamera védelme nélkül is mert közel menni a témához: a film hazai bemutatóját egy érzékenyítő és adománygyűjtő kampány kísérte. Felhívták a figyelmet a jelekre, melyekből felismerhetők a hasonló helyzetek, illetve telefonos és internetes segélykérési lehetőséget hoztak létre az áldozatoknak.