Amióta világ a világ, a művészetben létezik mecenatúra, enélkül nem tud fennmaradni a szisztéma. A különbség az, hogy amíg régebben a mecénás felkérte a művészt, hogy hozzon létre valamit, addig ma egy kortárs alkotó sokkal inkább a maga feje után megy, még akkor is, ha közben nincs könnyű helyzetben – jellemzi a helyzetet Bérczi Linda, rögtön kitérve az okokra is. – Kevesen gondolnak bele, mennyire hosszadalmas folyamat, mire egy művész, mondjuk egy festő karrierje felépül. Miután kikerül az egyetemről, az első években semmi mást nem csinál, csak alkot, közben pedig fönntart egy műtermet (vagy rosszabb esetben a saját lakásán dolgozik, ami sajnos nem túl ideális, mert nagyon egészségtelen a festékek és vegyszerek között élni), alapanyagokat vásárol, tehát rengeteg pénzt, energiát és időt áldoz azért, hogy jó esetben tíz év múlva elérje azt az áttörési pontot, amikorra már bejáratódik a neve annyira, hogy el tudjon kezdeni képeket vagy más műalkotásokat értékesíteni. De még így is legalább tizenöt-húsz év kell, mire kizárólag a művészetére koncentrálhat. Ezért a legtöbb kortárs képzőművész – ha csak a családi háttere révén nincs jobb helyzetben – napi nyolc órában dolgozik, és mellette, a szabadidejében alkot.

Ki mindenki számít mecénásnak? Én is mondhatnám magamról, ha például rendszeresen vásárolnék műalkotásokat?

Bérczi Linda: A gyűjtőket én nem tartom mecénásnak, hiszen ők egy kész terméket vásárolnak meg. Persze, olyan is előfordul, hogy valaki azért vesz meg egy képet, mert tudja, hogy a művész nehéz helyzetben van, és így akarja segíteni, de a végén akkor is gazdagodik egy műtárggyal, ami tíz-húsz év múlva sokat fog érni, tehát ez nem valós támogatás. Nagy szükség van olyan szervezetekre, mint az Esterházy Magyarország Alapítvány, amely komoly mértékben hozzájárul a hazai képzőművészeti szféra felpezsdítéséhez, de ugyanígy a kereskedelmi galeristák is több szempontból mecénásoknak tekinthetők, hiszen sokáig ők is csak invesztálnak a művészekbe, és jó pár év, mire akkora bizalom vesz körül egy galériát, hogy már bátran mernek onnan vásárolni a gyűjtők. Addig viszont csak töltöd bele a pénzt. Nekem annyiban szerencsésebb a helyzetem, hogy úgy tudtam galériát nyitni tavaly, hogy már tizenöt éve ismertek a galerista világban, ezért nem a nulláról kellett kezdenem.

Az Esterházy család neve régóta összeforrott a műpártolással. Milyen utat jelöl ki ez fajta szellemi-, kulturális örökség, és hogyan lehet párbeszédbe léptetni mindezt a mai, kortárs törekvésekkel?

Czigány Balázs: Ha visszatekintünk a történelemben, elmondható, hogy az Esterházy család tagjai általában a saját kortárs művészeiket támogatták, legyen szó zenéről vagy képzőművészetről. Ezek mára klasszikusokká váltak, de a maguk idejében még gyakran újítónak számítottak. A mai kortárs művészet is akaratlanul vissza-visszatekint a múltba, onnan táplálkozik. Mi is erre sarkalljuk a művészeket, amikor a pályázati kiírásainkban azt kérjük tőlük, reflektáljanak valamely történelmi személyre vagy jelenségre. A szakmai munkába értelemszerűen nem szólunk bele, ebben jelent nekünk garanciát, hogy olyan

Egyre inkább gyarapszik azon művészeti kezdeményezések száma, amelyek az Esterházy Magyarország Alapítvány támogatásával valósulnak meg, ezért 2022 nyarán elindítottuk az Esterházy Art Echo brandet azzal a céllal, hogy egységesen kommunikálhatóvá váljanak ezek a projektek. Ahogy a nevéből is kitűnik, arra próbáltunk reflektálni, hogy az a kulturális tevékenység, amit ma folytatunk, az tulajdonképpen az elmúlt három és fél évszázad törekvéseinek „visszhangja”, „visszatükröződése”, amit az Esterházy család végzett. Ennek köszönhető, hogy akárhova megyünk Európában, és megemlítjük az Esterházy nevet, akkor számos kapcsolódást találhatunk, amelyek együttesen egy összeurópai kulturális képet alkotnak, és jó esetben nem csak a sütemény ugrik be róla az embereknek.

Czigány Balázs (Fotó/Forrás: Esterházy Magyarország Alapítvány)

Linda, ahogy említetted, tavaly nyitottad meg első saját galériádat The Space néven, de már évek óta szerteágazó tevékenységet folytatsz a képzőművészet területén: szervezel, edukálsz, összekötsz egymással embereket és projekteket. Honnan hozod ezt a fajta tenni akarást?

BL: Ahogy a legtöbben, akik nem művész-emberként dolgoznak kulturális területen, gyerekkoromban én is művésznek készültem, egészen pontosan keramikusnak. Végül fotós végzettséget szereztem, de gyorsan rájöttem, hogy nincs meg hozzá a kellő tehetségem, középszerű pedig nem akartam lenni. Viszont a szervezési feladatok mindig is nagyon jól mentek, úgyhogy hamar a másik oldalon találtam magam. A G13 Galériában kezdtem a pályafutásomat 2008-ban, ahol a kortárs képzőművészet krémjével találkozhattam. A galéria bezárása után új utakat kerestem, ekkor jött a Nyitott Műtermek Délutánja, amely során a művészekhez vittük el az érdeklődőket, később pedig a Budapest Art Week, ahol múzeumokat és galériákat fogtam össze.

A másik oldalon is megvan a fogadókészség az ötleteidre, amikkel bejelentkezel náluk?

BL: Azt kell mondanom, eddig bármilyen programba kezdtem, mindig nyitottságot tapasztaltam. Talán a legelején kicsit kérkedve fogadták a galeristák, jót tesz-e nekik, ha a potenciális vásárlókat elvisszük a műtermekbe, kvázi megkerülve őket, de aztán hamar belátták, hogy ez nekik is komoly promóciót jelent. A művészek pedig különösen örültek annak, hogy laikusoktól kaphattak azonnali reakciókat a munkájukra, a nem szakmabeli néző ugyanis olyan, mint egy kisgyerek: gond nélkül megkérdez bármit, és rögtön kimondja, amit gondol. Fantasztikus élmény volt mindenkinek, a mai napig sok pozitív visszajelzést kapok, pedig ennek is tíz éve már. Tartottunk műteremlátogatásokat a Budapest Art Weeken is. Ez a rendezvénysorozat még komolyabb vállalás volt, amit többek között az én lelkesedésem vitt előre éveken át, de szerencsére ez ragadósnak bizonyult. Amikor kitaláltam, öt percet kaptam Bán Teodórától, a Budapesti Tavaszi Fesztivált akkoriban szervező Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ ügyvezetőjétől, hogy felvázoljam az elképzeléseimet, majd néhány mondat után félbeszakított, és azt mondta, tetszik neki, csináljuk! Úgyhogy a pozitív hozzáállás eddig szerencsére mindig meghozta a gyümölcsét.

Bérczi Linda, a The Space Galéria alapítója (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)

Idén tavasszal lezajlott az a művészeti rapid randi, ahol tíz kurátor találkozott húsz művésszel, majd párokba álltak, hogy közösen dolgozzanak tovább azon a projekten, amit május közepén mutattak be a kuratóriumnak. A kezdeményezés az Esterházy Magyarország Alapítvány támogatásával valósult meg. Mennyit nyom a latba egy ilyen döntésnél a ráérzés?

CzB: Azt gondolom, ez elengedhetetlen, mint ahogy az olyan személyek is kellenek hozzá, amilyen Linda, aki hihetetlen nyitottsággal és óriási kreativitással veti bele magát az újabbnál újabb projektekbe. Az Esterházy Art Dating is egy ilyen beszélgetésből indult el, Linda vázolta ezt a lehetőséget, mi pedig szívesen támogattuk, mert kifejezetten szeretjük azokat a kezdeményezéseket, amelyek az újdonság erejével képesek betörni bármely területre, beleértve a művészeti piacot is. Ennek a hozzáállásnak különben hosszú múltra visszanyúló gyökerei vannak,

Úgy vélem, amit ez a történelmi család az elmúlt 350-400 évben letett az asztalra, az valóban példaértékű, és biztos alapokat jelent, ami elengedhetetlen a további építkezéshez és fejlődéshez. Ebben az évben ünnepeljük az Esterházy Alapítványok fennállásának harmincadik évfordulóját. Arra törekszünk, hogy azt a munkát, amit az Esterházy Privatstiftung Ausztriában, főként Bécs vonzáskörzetében a kulturális területen végez, mi, az Esterházy Magyarország Alapítvány képviseletében, hasonló módon lássuk el Magyarországon. Szívesen támogatunk összművészeti projekteket is, az elmúlt években több ilyen eseménnyel tudtunk sikeresen bemutatkozni, és bízom benne, erre a jövőben is számos példa adódhat, ahogy Lindával is szeretnénk folytatni a most megkezdett együttműködést.

Nagyon egyedinek tűnik ez a forma, amiben a művészeket összehoztátok a kurátorokkal. Létezett ennek bármilyen előképe?

BL: Lehet, hogy van rá példa külföldön, de én nem találkoztam vele, a mi esetünkben egy valós igény szülte az ötletet. A dolog előzménye, hogy már ötödik éve visszük a Budapest Art Mentor nevű képzésünket, ahová különböző szakembereket hívunk meg előadni, a főként művészekből álló hallgatókat pedig én fogom össze, mint egy osztályfőnök. Emiatt többet tudok beszélgetni velük, mint a többi mentor, és jobban eljutnak hozzám az ő igényeik. Az egyik ilyen probléma volt, amit megfogalmaztak, hogy nehezen tudnak kapcsolatot kialakítani kurátorokkal, mert amíg egy kurátor könnyen tud tájékozódni egy művészről az Instagramon vagy a személyes honlapján keresztül, addig róluk sokkal hosszadalmasabb és bonyolultabb kideríteni, milyen projektek és kiállítások kötődnek hozzájuk. Az egyetemen is hiába van külön kurátor szak, valahogy mégse találnak igazán egymásra a művészekkel, pedig nagyon sokat tudna nekik adni egy elméleti szakember külső tekintete. Innen jött az ötlet, hogy össze kéne hozni őket egymással.

Boros Lilla, Bérczi Linda és Hajnal Gabriella (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya / The Space)

Mi történt pontosan a rapid randin, itt is a kémia számított?

BL: Tíz kurátor húsz művészt hallgatott végig, mindenkinek tizenöt perc állt rendelkezésre bemutatni a munkáit. A szakmaiságon túl természetesen rögtön bejöttek a különböző emberi szempontok is.

Ezt követően két hónapot dolgoztak közösen egy kiállítás-terv kialakításán, amely helyspecifikusan a The Space Galériába készült. Nagyon sokszínű a felhozatal, a művészek között akad szobrász, festő és fotós is, tehát egymástól nagyon távol eső munkákkal fog találkozni a kuratórium. A május végi bemutatkozásra különben direkt meghívtam más szakmabelieket is, hátha valakinek megtetszik valamelyik projekt azok közül, amit a kuratórium végül nem választ ki, és így azok is megvalósulhatnak. A lényeg, hogy minél több jó kiállítás szülessen!

Kapcsolódó

A kortárs gyász tematikáját feldolgozó művész-kurátor páros nyerte el az Esterhazy Art Dating díját 

A művészi rapid randi keretében zajló beszélgetések eredményeképpen jött létre az a tíz művész-kurátor páros, akik két hónapot dolgoztak közösen egy kiállítás tervének kialakításán. A bemutatott koncepciókról kuratórium döntött.

Hogyan tudja segíteni egy kurátor a művészek munkáját?

BL: A kurátor mint különálló szakma, nem olyan régen jött be a köztudatba. Végezheti művészettörténész, esztéta vagy akár művész is – tehát lényegében bárki, aki úgy érzi, megvan benne a kellő affinitás, hogy segítse az alkotót, összefoglaljon egy művészi koncepciót és lebonyolítson egy kiállítást. Nagyon sok feladat hárul rá, mert egyszerre kell elméleti szakembernek, projektmenedzsernek és a művészek lelkivilágához értő pszichológusnak is lennie. A közös munka mindig a művészből indul ki, de végül együtt rakják össze a kiállítási anyagot. Egy-egy műalkotás rengeteg előzetes kutatómunkát igényel, ebben is segíteni tud a kurátor, mert például olyan háttéranyagokat tud megemlíteni, amiket a művész esetleg korábban nem ismert.

Izgalmas példa volt erre a kutatómunkára a 2022-ben, a tihanyi Bencés Apátságban az Esterházy Magyarország Alapítvány szervezésében megrendezett kiállítás, amelyen öt kortárs magyar képzőművész reflektált Haydn ellopott koponyájának történetére.

CzB: Igen, remek alkotások születtek, a tárlat pedig, azt gondolom, tökéletesen elérte a célját, hiszen ahogy azt az egyik professzoromtól tanultam, egy kiálltás akkor működik jól, ha valós érzelmeket vált ki a látogatókból, függetlenül attól, hogy ez pozitív vagy sem. Ha csak egymás mellé rakott műtárgyakat látunk, és az egészre már rég nem emlékszünk, mire elérünk az autónkig, akkor ott valami hiányzott.

A storytelling rendkívül fontos, így lehet a leghatékonyabban átadni az üzenetet.

Az Art Datingre beadott pályaműveken végigtekintve kiolvasható, milyen problémák foglalkoztatják ma leginkább a művészeket?

BL: Vannak visszatérő témák. Ilyen a jövőtől való félelem, a klímaváltozás miatti szorongás vagy az olyan globális társadalmi folyamatok, mint a népvándorlás. Borzasztó gyorsan történnek ma a változások, amivel nem tudunk lépést tartani. Egyfelől azt gondolhatnánk, az internetnek köszönhetően könnyebb lett az életünk, másfelől viszont rengeteg kérdés merül fel, amelyekre nincsenek válaszaink, az ebből fakadó bizonytalanságérzet pedig a művészek alkotásain is lecsapódik. Ugyancsak népszerű témák a női léttel kapcsolatos kérdések, a nőiség megélése és az ahhoz kapcsolódó szerepek, mint például az anyaság. Nemrég mi is rendeztünk egy kiállítást ehhez kapcsolódóan, úgyhogy ez most nagyon benne van a levegőben.

Czigány Balázs (Fotó/Forrás: Esterházy Magyarország Alapítvány)

CzB: Mi is készülünk idén egy tematikus tárlatra, amelyen a női szerepek fontosságát igyekszünk hangsúlyozni. Női művészeket kértünk fel, hogy reflektáljanak azokra a műtárgyakra, amelyeket a fraknói vár Kunstkammeréből válogattunk ki. Az ott található barokk kincseket egykor az Esterházy család női tagjai gyűjtötték össze, az első darabok a 17. századból származnak, abból a korszakból, amikor a nők helyzete elkezdett megerősödni. Természetesen még messze vagyunk a 20-21. századi értékrendtől, de ekkortól már egyre fontosabb lett a szavuk a családdal kapcsolatos döntésekben. Ez egy nagyon izgalmas téma, kíváncsian várom, milyen megoldásokkal állnak majd elő a kortárs művészek.

Miben mérhető a siker az Art Dating esetében?

BL: A legnagyobb kihívás számomra mindig új embereket bevonni.

Gyakorlatilag minden egyes program, amit eddig csináltam, azt a célt szolgálta, hogy több ember fogyasszon kultúrát, azon belül pedig képzőművészetet. Ahogy az Esterházy Art Dating esetében a művészeket összehoztuk a kurátorokkal, mindig azt keresem, mire van szükség. Például úgy tapasztaltam, egyre többen érdeklődnének a gyűjtés iránt, de nem tudják, hol kezdjék el, ezért nemrégiben elindítottunk egy sorozatot, amelyben neves műgyűjtőkkel beszélgetünk a témáról. Úgyhogy bőven van még feladat, menni kell, és csinálni.

CzB: Ennél a projektnél már azt komoly sikerként könyvelhetjük el, hogy ilyen magas számban, összesen 192-en jelentkeztek a felhívásra. Ez ugyanis azt mutatja, hogy van igény arra, amit Lindával közösen elindítottunk. Ez pedig sokkal fontosabb szempont, mint hogy mondjuk profitorientált módon értékeljük. Az elmúlt időszakban sok nehézséget kellett átvészeljünk, beleértve a Covidot vagy a szomszédunkban dúló háborút, noha ezek még mindig messze nem akkora borzalmak, mint az első vagy második világháború szörnyűségei. De még olyankor is, az emberek egyik utolsó menedéke a kultúra volt. 1942-ig, amíg megjelentek az amerikai bombázók, működtek a színházak; Európa romokban hevert, de az emberek eljártak előadásokat nézni, ameddig lehetett. Az utolsó Esterházy herceg, Esterházy V. Pál maga is rengeteg pénzzel támogatta a kultúrát, hozzájárult a Magyar Tudományos Akadémia működéséhez, illetve a Műcsarnokkal közösen megalapította azt a képzőművészeti díjat, amely lényegében az Esterházy Art Award elődjének is tekinthető, és ugyancsak 1942-ig osztották ki előbb három-, majd ötezer pengős díjazással. Felismerték, hogy ezekre az értékekre áldozni kell, és ez a törekvés máig töretlen. Minél szűkösebb a helyzet, annál nagyobb szüksége van a léleknek valami szépségre, és ezt kultúra tudja megadni.

Fejléckép: Bérczi Linda és Czigány Balázs (fotó: Várhegyi András)