A Fidelio Művészi szabadság című sorozatában ismert művészeket keresünk meg a kérdéssel: mit csinálnak most? hogy látják a jelenlegi állapotokat?
Mivel töltöd most az idődet?
Igyekszem, amennyire lehet, hasznosan tölteni a kényszerű bezártság napjait – még ha ez csak részleges bezártság is. Ilyen téren nincs nehéz dolgom, mert meglehetősen sok a munkám.
Mindennap írok, és készülőben van egy új képeskönyv is, aminek a szövege már készen van, most a rajzoláson a sor.
Ezen kívül arra is odafigyelek, hogy ne gubbasszak állandóan a lakásban. Járok futni meg sokat biciklizem, hogy a mozgás se maradjon ki az életemből. Közben tartom a kapcsolatot a barátaimmal meg a gyerekeimmel (akik már nagyok, így külön-külön, saját külön karanténjaikban igyekeznek átvészelni ezt a nehéz időszakot).
Hogyan fogadtad a kényszerleállást? Hogyan éled meg a bezártságot?
Eleinte elég nehezen. Mint mindenki másnak, nekem is szinte egyik pillanatról a másikra változott meg az életem. Sorban derültek ki a következő hetekre, hónapokra tervezett programokról és utazásokról, hogy elmaradnak, vagy legalábbis egy most még bizonytalan, későbbi időpontra tolódnak. Ezzel párhuzamosan sorban bezártak az óvodák, iskolák, színházak, mozik, szórakozóhelyek – az egész, lakásokon túli világ. Ehhez nehéz volt gyorsan alkalmazkodni, mindent újratervezni. Én sokat utazom, és amúgy sem vagyok kifejezetten otthonülő alkat, úgyhogy meglehetősen nagy kihívás volt berendezkedni – mindenekelőtt fejben – egy túlnyomórészt négy fal között zajló életre.
Abban már az elején biztos voltam, hogy konkrét tervekkel és – már amennyire ez tőlem telik – valamiféle szabályozott élet- és munkarenddel lehet talán majd elejét venni az ebben a helyzetben elkerülhetetlen bizonytalanságérzésnek, szorongásnak.
Ez szép, embert próbáló feladatnak tűnt, mert amúgy is tehetséges szorongó vagyok, könnyen kerülök negatív spirálba, vagy hogy mondják ezt, amiből aztán nehezen tudok kikeveredni. Jelen pillanatban úgy tűnik, talán sikerül egyensúlyban tartanom magam, meg néha talán egy picit másoknak is segíteni.
Jól jött ehhez a Facebook-on Tasi Kata kolléganőmtől indult #olvasaziro kezdeményezés, amihez egyből csatlakoztam, s azóta már jó néhány mesét olvastam fel online a tartós otthonlétre kényszerült gyerekeknek. Nagyon örülök, hogy az elmúlt hetekben egyre többen – nem csak írók, hanem kiadók, sőt, bábosok és zenészek is – belekezdtek valami hasonlóba. Biztos vagyok benne, hogy
ez nem csak a gyerekeknek (és a szüleiknek) segítség, hanem nekünk is, akik ezeken az interneten megosztott felolvasásokon keresztül tarthatjuk – ha csak virtuálisan is – a kapcsolatot a külvilággal.
Ez mindenképp enyhíti kicsit az elkerülhetetlen bezártságérzést.
Mit tanácsolsz az elkövetkező hetekre?
Senki sem tudja, meddig tart ez az egész – az ebből fakadó tanácstalanság talán a legnehezebb része ennek a helyzetnek. Én úgy gondolom, hogy akkor járunk a legjobban, ha nem gondolkozunk túlságosan előre. A rövidtávú tervekre érdemes most koncentrálni, nem pedig azon töprengeni, hogy mi lesz a helyzet két vagy három hónap múlva. Én még arra is igyekszem odafigyelni, hogy ne kerüljek a hatása alá a gerjesztett pániknak. Ezen sokat segít, ha az ember tényleg csak a legfontosabb híreket olvassa el, és nem merül bele a közösségi oldalakon hihetetlen mennyiségben burjánzó apokaliptikus víziókba. Nem is beszélve a rémhírekről és a vészjóslóbbnál vészjóslóbb szcenáriókat felvázoló szakértői prognózisokról. Ha nagy dózisban fogyasztja ezeket az ember, akkor semmiképp sem lesz jó vége.
Az is fontos szerintem, hogy legyenek terveink az otthon töltött időre.
A céltalanság vagy feleslegesség érzés nagyon nehézzé tudja tenni a bezártságot. Nemcsak a járvány, az unalom is nagy veszély!
Persze, azoknak, akik gyerekekkel töltik a kényszerű lakásfogságot, ráadásul emellett még távmunkában is kell dolgozniuk – nos, nekik nem hiszem, hogy túl sok idejük maradna unatkozni… De ha valaki a tevékenység hiányától szenved, annak mindenképp érdemes kitalálni magának valamit, legyen az valami kézműves elfoglaltság vagy online tanulás.
A színházak, mozik hiányát pótlandó egyre több az interneten elérhető film és előadás, úgyhogy lenne mivel elvonni a figyelmünket erről a nehéz helyzetről. Meg hát, ugye, ott van az olvasás is… Ám,
érdekes módon egyre többen panaszkodnak arról, hogy nincs türelmük olvasni, sőt (főleg az egésznapos homeworking után) sincs kedvük az online elérhető kulturális tartalmakhoz sem.
Valahogy olyan ez, mint valami világméretű szociálpszichológiai kísérlet – az egyének, a családok és a nagyobb közösségek szintjén is. Mindenkinek egy halom, eddig sosem tapasztalt kihívással kell szembenéznie. Nem mintha ezzel bármi újat mondanék… Az mindenesetre nagyon fontos, hogy ha baj van, ha fogy az erő, ha megoldhatatlannak tűnik egy helyzet, mielőbb igyekezzünk segítséget kérni. Szerencsére egyre szaporodnak az online igénybe vehető krízis tanácsadások, ahová bátran fordulhatunk a problémáinkkal.
Ha pedig nem akkora a baj, akkor talán csak üssük be annyit a Facebook keresőjébe, hogy #olvasaziro. Azt mondják, a mesék sokszor a felnőtteknek is tudnak segíteni…
(címlapkép: Szöllősi Mátyás)
A sorozat többi részét itt érheti el





hírlevél













