Ezüstkoponyás, csillogó neogiccs között áll a nyolckockás hasú, photoshop-bőrű modern fiú-isten: a kép az Adonisz halála címet viseli. Ez a legelső festmény már hatásos bevezetője és részint összefoglalója is a továbbiaknak: hogyan hal bele korunkba a régi férfiasság? Vagy épp most születik újjá? Vajon mi változott meg? Hol kell a Férfit keresni?
A tárlat lassan, ráérősen bontja ki a témát úgy, hogy a megbotránkoztatóbb alkotásokat ügyesen vegyíti a művészi, szép vagy egyszerűbben emészthető darabokkal. A gátlástalanul arcunkba dobott férfi meztelenség elsőre sokkolóan hat, és éppen a primer befogadói reakció világít rá legélesebben, hogy mennyire margóra tolta a művészet a ruhátlan férfiábrázolást. Újra itt kopogtat a kérdés: vajon miért?
Az első potenciális válasz hamar érkezik: nem a ruhátlan férfit, hanem kifejezetten a férfi nemi szervet hanyagolja el a művészet. Mert ironikus módon a férfit gyengévé teszi, ha férfiasságát kiszolgáltatva, ruhátlanul, egy finom kézmozdulat vagy egy jól irányzott falevél óvó kitakarása nélkül, pőrén látjuk. A teljesen lecsupaszított férfi, aki férfiasságát veszti merevedés nélkül pihenő szerszámával, sokkal sérülékenyebbnek tűnik, mint bármilyen születő Vénusz vagy térdelő Lautrec hölgy.
A tárlat koherensen fonja össze a művészeti, pszichológiai és politikai vonatkozásokat, amelyek az elmúlt száz évben a témát érintették. Míg a huszadik század elején többnyire diszkréten és klasszikus finomsággal bántak a meztelenséggel, addig a két világháború katonaideált kívánt és megszülte az erős, veknikarú, szikár, félmeztelen, vasmellkasú maszkulinitást, így a náci és kommunista rendszerekben propagandává vált a férfi teste - legalábbis ágyéktól felfelé. A kényes terület viszont kimaradt, és csak a huszadik század második felében lobbant fel újra a téma iránti érdeklődés, de onnantól kezdve mintha kerozinnal locsolták volna.
Láthatunk szado-mazo témájú rövidfilmeket, melyekben férfiak beszélnek a dominálás és szolgaság kérdéséről, festményeket a lehető legintimebb betekintési szögből, meztelenül jégkorcsolyázó apukát, Schwarzenegger-szobrot, szomorkás Kokoschka festményt, gyönyörűen komponált Mapplethorpe fotókat vagy épp idős, pókhasú öregúr fehér szőrű aktját. Mindegyik ezerféleképpen tépi, húzza, rántja és veszi le az alsónadrággal együtt a konvencióinkat is a férfiségről.
Érdekes etimológiai kérdés a sérülékenység, mivel a férfiasságot a nyelv gyakran a férfi nemi szervvel hozza kapcsolatba, például a "tökös pasi vagy" kifejezés vagy az angolban ugyanennek a mondandónak a "you got balls" megfelelője, azaz vannak golyóid, bátor vagy, kemény vagy. Azonban az alkotásokat elnézve az említett erő és keménység szöges ellentettjét érezzük valamiféle aggódással vegyülni, nehogy baja essen az igen törékenynek tűnő hímtagnak, hogy így elöl van, nem pedig egy boxeralsó vagy a hálószoba biztonságában.
A hatvanas évektől számos alkotást látunk, melyek több-kevesebb sikerrel próbálgatják az erotikus férfipózt. A koncepció pikantériája, hogy ezek a pózok meglátásom szerint nem nőknek szólnak, hanem inkább férfiaknak. A férfi test szépségének dicsérete egyáltalán nem első körösen homoszexuális téma, és mégis, megvalósulásaiban nem érezni a női tekintetet egy pillanatig sem.
Míg a homoszexualitás hippi forradalma kirobbantotta a titkolózó férfitestet szemérmességéből és vonzóvá, elérhetővé tette a maszkulin vágy számára, addig ugyanezzel a lendülettel zúzta be a rejtélyes, erejét vagy épp annak hiányát sem meztelenségben fitogtató férfi nők felé irányuló erotikus perspektíváját. Ami egy másik férfit feltüzel egy férfiban, az visszás tud lenni a női pillantásban, így a kinyilatkoztatott férfi szépség csak a primer platóni esztétikai egységben tíz pontos, a Ludwigban egy nő sem lesz reménytelenül szerelmes.
De nem is ezért kell ide eljönni, hanem az elgondolkodásért, szájtátásért, megértésért és kuncogásért. Például a három másodpercet örökké lejátszó minivideót, amelyben egy merev makk lassan fel-le kapcsolgat egy lámpakapcsolót, nehéz lenne okulárés intellektualitással nézni, miközben a normálisan infantilis szemlélő már első körben két kézzel fojtja vissza a vinnyogást. De nem nagyon tudunk mit szólni a csupasz testéről vért mosó, megbüntetett férfi videójára sem, azonban az okok természetesen mások. Majd elgondolkozunk a bakancsban, puskával, de egyébiránt meztelenül menetelő katonák kisfilmjén is, hogy mennyire nehéz lenne komolyan venni egy olyan felvonulást, ahol a "Szakasz állj! Jobbra át!" parancsokra alhasig perdül a pömpölő: bizony szükség van a ruházatra ahhoz, hogy egy ilyen esemény tiszteletet parancsoló maradjon.
A kiállítást egy-egy művel színesítik nagyon nagy nevek is, csakúgy, mint a meleg pop-art művész Keith Haring, az önmagában jelzőértékű Picasso vagy a testet torz és rothadó húsként skiccelő Egon Schiele. A több mint száz alkotást, köztük festményeket, szobrokat, videókat és installációkat is felvonultató tárlat elsőre elég megterhelő, az ember legszívesebben félúton lecsapolna egy keveset a felgyülemlett gondolatokból. Mivel a téma olyannyira hanyagolt az általános művészi palettán, ezért az ilyen mértékű zúdítás a végére mintha kioltaná önmagát: az első megdöbbentség-hullámok után nehéz észrevenni a kor és irányzat hermeneutikájában értelmezendő mondandót, inkább csak azt látjuk, ami van: kövér, vékony, izmos, magas, alacsony, fiatal, idős, kis farka van, nagy farka van, tetovált, szép, csúnya, groteszk, átlagos, humoros.
Tehát talán a kevesebb több lehetett volna egy ilyen zseniális témában, mint a férfi identitásának keresése annak kitárulkozó meztelenségén keresztül. Emellett a kiállítás reklámozása is kifejezetten félrevezető: a félénk plakátok és kiállítási anyagok egy, csak művészettörténészek számára érdekes tárlatot sejtetnek, miközben mind a téma, mind annak bámulatos megvalósítása (a kiállítás logikai linearitásáért le a kalapot a kurátorok előtt) erős, dinamikus, különleges és nagyon sok rétegben vitaindító. Reméljük, hogy a változatos fórumokon megjelenő tartalmak a tárlatról és a szájról-szájra hagyomány a Ludwig általános közönségén kívül is meg fogja mozgatni a még nem érdeklődők fantáziáját, mert ilyen erős kiállítás már rég volt a hazai színtéren.