A művésznő 1948-ban Jelena Jefimovna Kazovszkaja néven született Leningrádban, a mai Szentpéterváron. Édesanyja művészettörténész, apja fizikus volt. Később, szülei válását követően az akkor 15-16 éves lány Magyarországra költözött, ahol anyja újra férjhez ment. A fiatal kamasz 16 évesen bekerült egy számára teljesen ismeretlen kultúrájú világba, nem beszélte az ország nyelvét, nem ismerte a szokásokat, perifériára szorult. Zárkózottsága, rémülete a külső változásoktól azt eredményezte, hogy egy egész éven át meg sem szólalt – ő, akinek a verbalitás volt az egyik fő erőssége. Egy egészséges lélek is megrogyott volna ettől, hát még egy olyan, akinek „nem sziklára épült a vára”. Ekkor fordult a képzőművészet felé, kezdett el rajzolgatni és keresni az önkifejezés egyéb formáit.

El Kazovszkij: Nyaraló (Fotó/Forrás: MNG)

Fontos tényező volt életében és munkásságában nemi identitása, melyet eleinte rejtegetett a külvilág elől. Később beavatta közvetlen környezetét, lassan teljesen felvállalta, végül harcos dühvel védelmezte. Saját definíciója szerint már kora gyermekkorában ráébredt, hogy nincs valami rendben vele; később fogalmazódott meg benne, hogy női testbe zárt férfiként létezik, és, hogy a sors morbid fintoraként ráadásul egy olyan férfiként, aki a férfiak után sóvárog. Bizarr és nyomasztó sors: ha azt gondoljuk, hogy ép ésszel ez nem viselhető el, bizonyára nem járunk messze az igazságtól.

El Kazovszkij: Kék hegyi Vénusz (Fotó/Forrás: MNG)

Rendkívül érzékeny, félénk személyiség volt, aki félelmeit agresszív, polgárpukkasztó, pozőr magatartás álarca mögé próbálta rejteni. Hamar rátalált a számára legmegfelelőbb stílusra, amit a kor jellegzetes lázadó fiatalja a punk kultúrában fedeztek fel és éltek meg. Ezek jellegzetes hajviseletben, a Király Tamás által tervezett ékszerekben, jelvényekkel kirakott bőrkabátokban nyilvánultak meg. Ám amíg a punk-ból egy idő után kitör az egészséges lélek, aki felnőttként mosolyogva nosztalgiázik felnyírt kakastaréjú, almabort vedelő, pogózó ifjúságán, addig a már hímnemre változtatott nevű Kazovszkij benne ragadt. Ahogy egy interjúban magáról mondta, pszichésen soha nem nőtt ki a tizenéves korból. Tizenhat éves sértett egója, aki egy darabjaira tört lélek apró cserepein toporog, és se előre, se hátra nem képes haladni, végigkísérte egész pályafutását.

Tetézte a bajt egy fiatalkori fellángoló szerelem, ami bár csak igen rövid ideig tartott, számára meghatározó volt, és egy életen át elfeledhetetlen élményt, ihletadó témákat adott: az el nem engedés, a düh, a bosszú, az őrjöngő harag nem csendesedett, jellemzően rányomta bélyegét munkásságára.

El Kazovszkij: Ikonosztáz és Téli utazás (Fotó/Forrás: MNG)

A kiállítás

Életmű-kiállítását nézve sok minden ötlik az ember eszébe, de ezek közül a legmarkánsabb, hogy tulajdonképpen nem is kiállításon jár, hanem egy performance részese. A képek láttán klasszikus értelemben nem is beszélhetünk művészetről. Kazovszij műveiből hiányzik minden olyan kapaszkodó, ami biztonságot adna, hogy határozottan állíthassuk ennek ellenkezőjét. A kiállítás jelleget is jobbára a mennyiség adja, mint az esztétikum, elég hamar utoléri a szemlélőt a csömör érzése. Ha csak a képeket vesszük górcső alá, inkább feltételezhetjük egy rémült, rettegő ember segélykiáltásának, sőt üvöltésének, mint a képzőművészet tudatos használatának. Az alkotások kidolgozatlanok, néhol befejezetlenek, igen szegényes jelképrendszerrel operálnak, a szimbolika túlzásba vitt ismétlődése, a színek harsánysága, keveretlensége, tubusszínek használata megüli az ember gyomrát.

El Kazovszkij: Architektúra (Fotó/Forrás: MNG)

Kazovszkij többször beszél magáról, mint „vegyes állat”, „kóbor állat”, „utolsó állat”. Nyilván ezzel akar utalni a más testben idegen lélek érzésére, bár ezek a motívumok, a kutya, a sakál, a farkas a punk alkotások gyakori szereplői, a punk folklór részei. Képein igen gyakran visszatérő elem a megcsonkolt nemtelen test, különböző eltorzult, kitekert pózokban, gyakran oszlopokra szögelve, feszítve, máskor össze-vissza kötözve, marcangolva. Tudatos rémületkeltés ez, vagy saját fájdalmának feldolgozatlan dühe, melyben utál mindent, és mindenkit, és főleg a férfiakat, akikhez viszont vonzódik? Lehet ez is, az is. Az biztos, hogy a sérült lélek sikoltása. A kötelek, összekötözött alakok, a szexuális érdeklődés a BDSM megnyilvánulásai, bár magyarázhatók a bezártság, a menekülés lehetetlenségének, sikertelenségének megélésével is. Inkább az előbbi.

Színházi munkáiból viszonylag kevés, az egész kiállítás méreteihez képest szerény mennyiségű a bemutatott installáció, ami tartalmaz valami közvetlen kapcsolatot a külvilággal, párbeszédet szeretne nyitni, és vár valamilyen szintű visszajelzést (képei csak egyirányú kommunikációt sugallnak). Ilyen például a maga által alapított Dzsan-panoptikum egyik díszlete, mindjárt a fogadó térben.

A Dzsan-panoptikum egy általam alapított ünnep volt, ünnepi játék, egy konkrét esemény emlékére és rituális megünneplésére. Olyan, mint az isteneknek szóló áldozatbemutatás, mint a karácsony megünneplése, amit 1977-től minden évben megrendeztem.”

A szereplők közeli ismerősöktől az ismeretlenekig terjedtek.

El Kazovszkij: Dzsan Panoptikum (Fotó/Forrás: MNG)

A bemutatott képek között gyakran megjelennek a falakon idézetek, vagy idézettöredékek, önvallomások, életfelfogásról árulkodó szövegrészletek. Jellemző, hogy így gondolkodik ezekről az emberekről:

Nem is volt a szereplőknek könnyű elviselni, hogy közszemlére kitett puszta testekként kellett megjelenniük. Volt, akit ez úgy megviselt, hogy utána két évig nem is köszönt.

... bár mindent részletesen elmondtam, nem tudták, hogy mire vállalkoznak. Hogy mások hogyan fogják őket nézni, és közben nem tudnak kitérni a tekintetek elől, de visszanézniük sem lehet, még a szemükkel sem védekezhetnek. A magatehetetlenség volt itt a döntő... mert hát egy szobor nem kommunikál, egyszerűen csak szép.”

Jól érzékelhető, és félreérthetetlen, hogy cseppet sem furdalta a lelkiismeret, hogy embereket tárgyként kezelt. Az, hogy saját magát helyezte a középpontba, mint az előadások állandó szereplőjét (ugyanez a képein a kutya alakjában is megfigyelhető), nagyfokú narcisztikus, egoista beállítottságot feltételez. Egész személyiségének a torzulása többről mesél, mint amit hajlandó elárulni. Valami sokkal sötétebb, mélyebb, és borzalmasabb történhetett a múltban, ami aztán megtestesül az identitászavarban, a beilleszkedési problémákban, a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokban.

Az embernek van egy olyan érzése, hogy Kazovszkij nem tartozott senkihez, és sehova. Sőt, nem is akart. Megvetett mindent, és mindenkit, talán saját magát is. Megvezette közönségét, és ez a félrevezetés feltételezhető a közeli ismerősökkel kapcsolatban is.

Nyomhagyás, csakis ez érdekel. A művészetben is, nem akarok berendezkedni, csak nyomot hagyni. Ideiglenes lét ideiglenes nyoma – ez az emberi maximumom.”

Bár rettegte, és tagadta a halált, a fenti idézet jól jellemzi, hogy tisztában volt a mulandósággal. Azzal is, hogy a létet a nemlét követi. Épp ezért érdekes kortársainak, barátainak azon vallomása, hogy egyenként szólította őket halálos ágyához, és „eskette meg” őket, hogy a hagyatékát gondozzák, és „méltó” szintre emeljék. Ki lenne, aki egy ilyen kényes szituációban merne nemet mondani, és ki az, aki az így tett ígéretet megszegné?

Az utóbbi években megfigyelhető irányvonal a művészeti szcéna megnyilvánulásaiban a szélsőséges, perifériális szubkultúrák preferálása. A punk kultúra amúgy is elég szűk, művészettörténeti szempontból kevéssé kiművelt csoportok kultúrája, amely a nagyközönség, a polgárság, a civilizációs környezet kritizálásában, a meghökkentésben, a megbotránkoztatásban és a félelmek, delíriumos álomképek vizionálásában erős. El Kazovszkij kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában felettébb meghökkentő, és váratlan. Hogy népszerű? Természetesen. Minden az, ami megbotránkoztat, amin fel lehet hördülni, vagy azért, mert leveri a biztosítékot, vagy azért, mert tele szájjal lehet röhögni a hördülőkön. A kiállítást végigjárva az az érzésünk, hogy Kazovszkij képei nem szólnak senkihez és senkiről. Az alkotó ordít, hogy „nagyon fáj”, és kivetíti, elhelyezi saját magát abba a szörnyű térbe, amiről rémálmai szólnak.

Johnny Rotten meg áriázhat: Good Save the Queen.