- Az eddigi legnagyobb szabású Hantai-kiállítás nyílt meg Magyarországon. Miért csak most?
- Ennek számos oka van. Apámnak öt gyermeke volt, a halála után nekünk kellett eldöntenünk, hogy miként kezeljük a hagyatékot. Ez pedig nem volt egyszerű folyamat. Apám képviselte Franciaországot 1982-ben a Velencei Biennálén. Ez után azonban úgy döntött, hogy többé nem publikálja a műveit, mert nem értett egyet a művészet elanyagiasodásával. Rengeteget gondolkoztunk, hogy mit tegyünk a képeivel, bemutassuk őket, vagy apám eredeti szándéka szerint ne tárjuk őket a közönség elé. Végül úgy határoztunk, hogy bemutatjuk a munkákat. Így jött például a Pompidou-beli kiállítás ötlete, mely ellen apám egész életében kézzel-lábbal tiltakozott. Mindig azt mondogatta, hogy az ő képei csak akkor lesznek a Pompidouban, ha már nem él. Így is történt.
- A Ludwig Múzeum hogyan került a képbe?
- Sokszor akartak nagy kiállítást csinálni apám műveiből, először a Szépművészeti Múzeumban, később pedig a Műcsarnokban is. Ezekből azonban különböző okok miatt nem lett semmi. Aztán Pécsett, ahol apám korai képeiből elég sok van, találkoztunk Fabényi Júliával. A tárlaton számos alkotás látható a családi gyűjteményből, illetve franciaországi és magyar gyűjtők kollekciójából.
- A tárlat egyik különlegessége, hogy sok korai kép, dokumentum van Hantai magyarországi éveiből, amelyeket még itthon is kevesebben ismernek.
- Apám parasztgyerek volt, Bián született, ami ma már Biatorbágy része. Tizenéves koráig nem is járt Budapesten, egészen addig, amíg nagyapám be nem íratta a reálgimnáziumba. Ő volt az egyetlen parasztgyerek az osztályban, a többiek mind polgári és úri gyerekek voltak, úgyhogy nem volt könnyű a kamaszkora. Amikor befejezte a középiskolát, és bejelentette otthon, hogy a Képzőművészeti Főiskolán fog továbbtanulni, kitört a botrány. A nagyapám tajtékzott. Ezek fényében különösen érdekesek azok a rajzai, amiket még gimnazistaként vagy fiatal egyetemistaként készített.
- Az egyetemi korszakból melyek a legkülönlegesebb munkák?
- Például a La joie de vivre, vagyis Életöröm című képe. Ez a családi hagyatékból került ide, és különleges története van. Apám akkor festette, amikor megismerkedett anyámmal, Bíró Zsuzsa festőművésszel. A kép a Damjanich utcai lakásukban, az ágyuk felett lógott egészen addig a napig, amíg Franciaországba emigráltak 1948-ban. Még korábban, elsőéves festőhallgató korában Kuczka Péter és tíz másik magyar költő műveiből készült antológiához készített rézkarcokat. Sajnos sem Magyarországon, sem Franciaországban nem találtam ebből az antológiából egyetlen példányt sem. Aztán egyszer, tulajdonképpen véletlenül egy chicagói könyvtárban rábukkantam. Bár maga az antológia nincs itt, de az eredeti rézlapok itt vannak, amelyekre a versek és a grafikák készültek.
- A kiállítást Hantai Simon egyik legjobb barátja, Juhász Ferenc költő nyitotta meg.
- Nemcsak barátok, hanem földik is voltak, mindketten Bián nőttek fel, bár apám hat évvel idősebb volt Juhásznál. Így amikor Juhász még csak gimnazista volt, apám már egyetemre járt, és bevezette Juhászt a pesti művészek köreibe. A barátságuk apám emigrációjának ideje alatt is tartott. Pedig ez nem volt egyszerű. Amikor Juhászt kiengedték az országból, folyton a nyakában lógtak a fekete bőrkabátos, orosz kucsmás ügynökök, akik arra vigyáztak, nehogy disszidáljon. Apámnak ezért mindenféle trükköt ki kellett találnia, hogy le tudják őket rázni, és egy kicsit kettesben tudjanak beszélgetni. De ez csak erősítette a barátságukat, amely hét évtizeden át tartott. Ezért is volt nagyon különleges és felemelő Hantai Simon fiaként hallani Juhász versét a megnyitón, melyet apámhoz írt.
hírlevél
